A Hihetetlen Pókember #27
The Amazing Spider-Man #584-585 (2009)  

Az áprilisban befejeződött, amúgy a sorozatnak valóban minőségi javulást hozó Új halálnemek után a nagyszerű Dan Slott-tól Marc Guggenheim vette át a stafétabotot, akiről két dolgot kell tudni. Először is, mindent összevetve nem túl jó író, legjobb esetben is csak erős közepes színvonalat mutatott eddig fel, másodszor pedig, magától értetődő módon Pókembert sem volt képes tovább vinni azon a pozitív úton, amit elődje taposott ki neki. Folyamatosan azon van, hogy ígéretes helyzeteket, szituációkat teremtsen, de azokkal hosszabb távon képtelen bármi érdekeset is kezdeni. Elsősorban a karakterek közti párbeszédekre kell gondolni, melyek leginkább sajnos laposak, érdektelenek, és unalmasak, aztán felmerül az a kérdés is, hogy Guggenheim-nek van e egyáltalán humorérzéke, mert, ahogy a semmilyen jelenetek követik egymást, annál még egy sor ócska viccelődés is jobb lenne. Nem nagyszerű, de legalább valamilyen. Az új sztori, a Karaktergyilkosság igazából a széria levegőben lógó szálainak egy részét hivatott elvarrni, azaz végre fény derül Métely, és a Póknyomjelzős Gyilkos kilétére is. Az a baj, hogy ezzel több probléma is van, ugyanis míg az egyik esetében kifejezetten érdektelen ez a hónapok óta húzódó „ki lehet a maszk alatt?” mizéria, a másikéban pedig inkább rettenetesen erőltetetten sül el az egész.  


Bár a Póknyomjelzős Gyilkos identitása sem rejt magában több izgalmat, mint Mételyé, sőt. Az egésznek semmi súlya nincs, főleg, hogy ezeket a karaktereket végig kínkeservesen próbálták a történetbe erőszakolni, csakhogy rá lehessen valamelyikükre húzni a sorozatgyilkos szerepkörét. A másik nagy gond Métely, ugyanis továbbra is képtelenek az írók számottevő ellenfélként bemutatni. Hónapokon keresztül kínosan erőlködtek, hogy érzékeltessék, valóban komoly fenyegetés mind Pókember, mind New York városának a lakóira, de valójában egy teljesen röhejes gonosztevő, aki bár ebben a számban eléggé ellátja a főhős baját, egyszerűen az olvasó mégsem képes erős, és karakteres figuraként gondolni rá. Így amikor végre kiderül, ki is rejtőzik a maszk alatt, az maximum negyed annyira meglepő, mint amennyire azt az írok akarták annak idején, a karakter megalkotásakor. Ha már a sorozaton belül akarunk maradni, akkor a ’80-as évek nagy Vészmanó-rejtélyének enyhén szólva közelében sincs, össze sem lehet vele hasonlítani, mégpedig ez elég nagy baj, mert láthatóan valami ilyesmit akartak Mételyből is kihozni. Hát nem sikerült. Nagyon nem.  

Marvel+ Különszám: Hulk
The Incredible Hulk #386-388, #394-396 (1991-1992)  

Tavaly történelmet írt a hazai képregénykiadás, ugyanis a gammasugárzással megetetett nagy zöld dühöngő izomember, Hulk saját kötetet kapott, nem is akármilyet. A 136 oldalas kiadvány a karakter azóta is csak az egyik legnagyszerűbb korszakát tartalmazta, a ’80-as, ’90-es évek fordulójában született sztorikkal, melyeknek a híres Peter David volt az írója, akinek sikerült az, amibe elődeinek enyhén szólva is beletört a bicskája. Helyén kezelte a figurát, valódi jellemet, drámát adott neki, és fordulatos sztorikat, melyek valóban izgalmasak, tartalmasak voltak, talán még mondanivalóval is szolgáltak, ami kiemelte őket a hétköznapi képregények unalmas, szürke posványából. Mivel a Hulk még mindig nem lett havilap (sőt, valószínűleg soha nem is lesz az), a folytatás csak idén érkezett meg, szintén 136 oldalon, szintén a Marvel+ különszámaként. Nem változott tehát semmi, a kötetben szereplő történetek ott folytatódnak, ahol az előzmény abbamaradt. Hulk továbbra is a Panteon alkalmazásában tevékenykedik, és ilyen-olyan ügyeket old meg, miközben saját életét is rendbe kell hoznia. Főleg most, amikor már nem egy fékevesztett fenevad, hanem épp ellenkezőleg, intelligens, tud gondolkodni, gyakorlatilag olyan, mint amikor még ember volt, Bruce Banner, annyi különbséggel, hogy nagy, zöld, és félelmetes.  


Peter David továbbra is okosan, és precízen írja a sztorikat, az erkölcsi konfliktust, és a politikai kitekintéseket is a helyén kezeli, leginkább az első két résznél van erre szükség, ahol Hulk, és csapatának többi tagja Jeruzsálembe látogat, hogy megtaláljanak egy gyereket, aki egy jóslat alapján egyszer még a következő Hitler lehet, aki több millió ember haláláért felel majd. Többen is a halálát akarják, és még a csapaton belül is vannak olyanok, akik szerint hatásosabb megoldás lenne végezni vele, ez egy nagyon izgalmas morális dilemmát ad a sztorinak. Nem csak itt találkozunk komoly témákkal, és kérdésekkel, gyakorlatilag az egész kötet ilyen stílusban megy, izgalmas események, pörgős akció, és némi társadalom-politikai üzenetek közepette, melyek az akkori időszakra jellemzőek voltak (pl. az AIDS betegség), az íróra jellemző finom humorral, és abszurditással megkeverve. Alapesetben elég komikus, és bugyuta lenne, hogy Hulk egy öltönyben, napszemüveggel, és kalappal lép be egy Las Vegas-i szállodába, mintha csak egy gengszterfilm paródiájában lenne, de David nagyszerű írói zsenijének hála, még ezt is eltudja úgy adni, hogy tényleg szórakoztató legyen az összkép.  

Peter Parker Pókember #28
The Amazing Spider-Man #385-387 (1994)
The Spectacular Spider-Man #204 (1993)  

Miután Pókember leszámolt az ítélőszékkel, bekövetkezett életének egyik legdurvább fordulata. Akik még a múlt évtizedben töltötték boldog, és gondtalan fiatalkorukat, talán még emlékezhetnek a magyarul is sugárzott Pókember rajzfilmsorozatra, pontosabban annak egyik két részes történetére, amikor a Keselyű elszívja szegény Pókunk fiatalságát, így az amúgy idős, megfáradt gonosztevő újra ereje teljében lesz, és éveket fiatalodik vissza, addig Peter nagy szerencsétlenségére öregemberré válik. Eléggé bizarr, durva, és komoly sztori volt, gondolom senkinek sem meglepő, hogy mint az animációs széria legtöbb epizódja, ez is egy bizonyos képregényen alapult. Amit most a Peter Parker Pókember limitált-sorozat keretein belül végre itthon is napvilágot láthatott. Az Életlopás valóban az egyik legkomolyabb csavar a szérián belül, a két részes képregény ismét nosztalgikus kalandokat kínál, ugyanakkor hiába Mark Bagley nagyszerű rajzai, és David Michelinie jelenléte, valahogy nem az igazi. Egy dolog, hogy a történet alapból két felvonásos (bár ugye a kiadásnak köszönhetően egy füzetben), de túlságosan elkapkodott, a semmiből jön, és még akkor is logikátlan (ugyan miért pont egy olyan gépet kellett építeni, ami pont egy emberből képes elszívni a fiatalságot, hogy aztán másoknak adja?), nincs megmagyarázva semmi, és túl hamar megoldódik minden. Lehetett volna ezt okosabban, részletesebben, és akár hosszabban is, akkor valóban egy igazi klasszikus születhetett volna, de így csupán csak egy kihagyott ziccer. Eleve nem elég egy ilyen volumenű sztorihoz csupán két epizód, de még ezen keretek között sem lett volna lehetetlen megoldani, azonban Michelinie mintha túlságosan is kapkodna, hamar leakarná zárni, ezért csak karaktereket, oldalakat hány egymásra, hogy minél előbb kezdhesse a következő füzetet. Ez pedig sosem szokott jól elsülni. Na nem mintha olyan rossz történet lenne, olvasmányos, színvonalas, tehát hozza a szokásos átlagot, ám annál egy szemernyivel sem többet. Mindent összevetve azért kár érte.  

Todd McFarlane Spawn #2
Spawn #88-89 (1999)  

Május elején hirtelen, gyakorlatilag a semmiből robbant be a hazai képregényes köztudatba az új magyarországi Spawn sorozat, melynek elődje annak idején szép sikereket ért el itthon, és szép múltra tekint vissza. Rengeteg rajongója volt tehát a Pokolivadéknak, akik az új szériát is rögtön keblükre ölelték, és való igaz, még a nyomdai, és fordítási hibák ellenére is remek hír volt, hogy végre folytatódnak magyarul Spawn sötét, brutális, vérrel, és hullákkal tarkított kalandjai. A második számra bőven maradt tehát orvosolni való, a folytatás pedig sikeresen ki is javította az előzmény hibáit, minden bizonnyal megtartva így az olvasókat, és azoknak a lelkesedését. Profi csapattal felvértezve látott neki a munkának a kiadó, a kemény munka gyümölcse pedig meg is látszik a képregényen, amely ezúttal nem csík külcsínében csodálatos, igényes, és színes-szagos, hanem tartalmilag is minőségi alkotás lett. És mostmár nem kell a zavarosban halászni annak, aki egyáltalán nincs képben vele, hogy mi történt Spawn-al a két magyar kiadás közti majd 50 részes kihagyás alatt, ugyanis a füzetben elhelyezett háromoldalnyi dokumentáció kielégítően felel minden egyes kérdésre, mely piszkálja az olvasók kíváncsiságát. Ezen kívül egy levelezési rovat is bekerült a kiadványba, ami nélkül ugyan valószínűleg tökéletesen meglettünk volna, de igazándiból nem vesz el helyet, így nincs is vele probléma.  


Ami a füzetben található két történetet illeti, nos, nincs rá jobb kifejezés, az ízig-vérig esszenciális Spawn. Annak ellenére, hogy eredeti megjelenésük idején lassan már a 100. számnál tartott a széria, és épp ilyen tájban kezdett kicsúszni a mainstream képregények top 10-es eladási listájából, az az őseredeti recept végig megmaradt benne, amely többé teszi az unalomig ismert szuperhős képregényeknél. A hangulat jellemzően hihetetlenül sötét, és kegyetlen, miután Spawn-nak elege lett abból, hogy bábként ide-oda rángatja mind a Menny, mind a Pokol, kiszállt, így most az árnyak között rejtőzve tevékenykedik. Itt-ott feltűnik ugyan, de igyekszik a háttérben maradni, ezért a kevés ember, akik a létezését kutatják, már inkább csak kísértethistóriaként tartják számon az ivadékot, mint hús-vér lényként. Persze Spawn ettől függetlenül hideg precizitással végzi a dolgát a Brian Holguin szerezte történetekben, ahol olyan témákat érint, amely a képregények műfajától kissé távol áll, mint például a családon belüli erőszak. Spawn egy ízben megment egy kislányt nevelőapja kezei közül, aki folyamatosan iszik, és veri, így a pokoli teremtménynek sem kell több ok, hogy akcióba lendüljön. Természetesen a tőle megszokott módszernél fogva az eset nem sülhet el egy csepp vér nélkül sem, így a végeredmény is tökéletesen kielégíti a fanatikus Spawn rajongók igényeit, akik kegyetlenséget, jajjveszékelést, sok vért, és halált várnak el kedvenc hősüktől. Ahogy a második sztori is gondoskodik erről, ahol Spawn egy pedofil, nagy hatalommal rendelkező bírót keres fel, hogy ráébressze, vége gondtalan éveinek. Eközben persze a sötét, és világos erők sem feledték el, hogy Spawn nem akar engedelmeskedni senkinek sem, és a maga útját járja, mindkét oldal szeretné magának az ivadékot, és mindkettő követeli, hogy álljon ismét csatasorba, főhősünk azonban nem adja magát egykönnyen.  

Mindkét történet hatványozottan jobb, mint az előző számban, a narráció már-már olyan, mintha egy detektívregényt olvasnánk, feszes dialógusokkal, és sok karakterrel, akiknek motivációi teljes mértékben a helyükön vannak. Greg Capullo is ismét teljesíti feladatát rajzolóként, így nincs miért aggódni, az újraindított hazai sorozat szépen csörgedezik a saját medrében, sőt. Hatványozott minőségi javulást mutat az első számhoz képest, és sokkal izgalmasabb, tartalmasabb, nívósabb is annál. Reméljük ez a tendencia nem fog alábbhagyni.