Geekz, képregény
Spawn: Kezdetek - 1. kötet
Geekz, képregény
Őrangyal a Pokolból.
Egy vidéki kisváros óvodája, valamikor a ’90-es évek végén: 5-6 éves kisgyerekként szinte minden időnket a játék töltötte ki, a világról még aligha tudtunk valamit, viszont épp elég képzelőerővel, és rajongással rendelkeztünk ahhoz, hogy már akkor hihetetlenül erősen vevőek legyünk a pop-kultúrára. Mindent két pofára faltunk, ami akkoriban menő volt: tévésorozatok, mozifilmek (természetesen a jó öreg VHS-en), rajzfilmek, figurák, videojátékok, a sort hosszan lehetne még folytatni. És nem utolsó sorban akkor ismertük meg a képregényeket is – pedig akkor még olvasni se tudtunk. De ez nem nagyon akadályozott minket, elég volt néhány színes jelmez, látványos csata, és szép rajz, egyből le voltunk véve a lábunkról. Az egyik barátunk jóvoltából beléphettünk a szuperhősök világába, az olyanokéba, mint Batman, Superman, és Pókember, meg még egy rakás más, híres karakter furakodott be a szürkeállományunkba. Olyannyira, hogy az általuk fellobbantott rajongás lángja mind a mai napig egy kicsit sem enyhült, sőt, csak növekedett az évek során, és egyre jobban meghatározta mind ízlésünket, mind személyiségünket, talán egy kicsit még a felnőttkorunkat is. Sokszor említettem már, de most megint megteszem: ha akkor, és ott nem úgy alakultak volna a dolgok ahogy, akkor talán most én is másképp, vagy egyáltalán nem írnám le ezeket a sorokat. De hogy a hosszú bevezető után végre rátérjek a lényegre: a képregényfüzetek sokasága között volt egy, ami kifejezetten felkeltette az érdeklődésünket. Név szerint a Spawn.



Na, nem kifejezetten azért, mert jobban tetszett, vagy, mert akkori szemmel zseniálisabbnak tartottuk volna Pókembernél. Viszont olyan képi világa volt, amitől mindnyájunkat kivert a víz: vér literszámra, rondábbnál rondább démonok, undorító pokolbéli teremtmények, azaz minden, ami egy művészetre fogékony, rajongási vágytól túlfűtött fiatal férfit érdekelhet. Kivétel nélkül, mindnyájunk imádta. És bár a mai érzékeny, a legkisebb erőszakra is ugró, túltolt polkorrekt világban sokan biztos szájat húzva olvassák végig a fenti kis sztorit, őket biztosíthatom, semmi káros foganatja nem volt ennek – nemhiába, abban az időben még boldogan megfértek egymás mellett a vasárnap reggeli mesematinék, és a kitépett szívek. Természetesen a Spawn-ban inkább az utóbbi dominál. Mint megannyi más hőst, úgy őt is egyik barátunk jóvoltából ismerhettük meg, aki egy nap beállított néhány Spawn képregénnyel, mi pedig kapva az alkalmon, azonnal bele is lapoztunk. Talán pont azért tetszett nekünk, mert gyökeresen más volt mindennél, amit addig a kezünk ügyébe került. Akiknek volt részük ilyesmiben, azok nagyon jól tudják, hogy mennyire nagy kincs egy ilyen barát. Ami ezután jött, azt pedig nyilván mindenki sejti: a következő napokban mindegyikőnk kikönyörgött egy Spawn képregényt, a szülők meg minden különösebb hezitálás nélkül meg is vették nekünk, hiszen amiben rajzolt, köpenyes figurák repkednek össze-vissza, az csak nem lehet olyan brutális, és ártalmas nemde?  



A Spawn két évig futott nálunk, 1997, és 1999 között, 18 számot élt meg, aztán, ahogy a jó dolgoknak általában, úgy ennek is vége szakadt. Gyakori tévhit ezzel kapcsolatban, hogy a széria azért szűnt meg, mert annak erőszakossága, és naturalisztikus tartalma miatt be betiltották, ám az igazság ennél egyszerűbb: a képregény eredeti kiadója, az Image Comics olyan horribilis jogdíjakat kért a megjelentetésért, hogy azt még a néhai Semic sem bírta anyagiakkal, így hát - mint előtte, és utána is sok más sorozat - sajnos a befejezés útjára tévedt. És már ebből is leszűrhető, hogy a ’90-es években milyen státuszban is tetszelgett Todd McFarlane kreálmánya. Emberünk ugyanis eleinte olyan nagy kiadóknak dolgozott, mint a DC, és a Marvel, egyedi rajzstílusát pedig olyan alkotásokban tette népszerűvé, mint a Detective Comics, a The Incredible Hulk, vagy a The Amazing Spider-Man. Szokatlan, és részletgazdag képi világát nemegyszer éri negatív kritika, azonban vitathatatlanul megtalálta az utat az olvasók szívébe, melynek bizonyítékaként McFarlane 1990-ben saját sorozatot kapott, Spider-Man címen, ahol íróként, és rajzolóként is kamatoztatta magát – érdemes megjegyezni, hogy a legelső számból több mint két és fél millió példány ment el. Arról nem is szólva, hogy az itthon megjelent Csodálatos Pókember sorozatban is kiemelt figyelmet kaptak az ő által rajzolt számok, hihetetlenül népszerű, és kedvelt arc lett a magyarok körében is – annyira, hogy miután már nem az ő alkotásait láthattunk viszont a képregényben, a széria eladásai fokozatosan csökkenni kezdtek, ami végül megszűnéshez vezetett.   



Ez a szakmai pedigré pedig sikeresen kövezte ki az utat a szupersztárrá válásig. McFarlane ugyanis hiába firkálgatta Batman, Hulk, és Pókember kalandjait, mégis úgy érezte, hogy a képregényfigurák megalkotói nem részesülnek olyan fokú tiszteletben, mint azt megérdemelnék, és nem is emlékeznek rájuk annyian, mint kellene, sőt, legtöbbször a kiadók szabják meg azokat a bizonyos határokat, semmibe véve a művészek érdemeit. Ezért végleg elhagyta a nagy cégeket, és hatodmagával megalapította az Image Comics nevű kiadót, ahol a kitalált szereplők, és karakterek szerzői jogai az alkotók birtokában maradhattak. Kockázatos vállalkozás volt, de McFarlane-nek összejött az, ami csak nagyon keveseknek adatik meg a szakmában. Nagyon rövid idő alatt húzta fel a vállalatot a semmiből a csúcsra, tette mindezt Spawn megalkotásával, saját sorozatának első számából másfél millió példányt adtak el, így egy csapásra bekerült a legnépszerűbb képregényfigurák közé, a sorozat jó pár évig a az eladási listák élén helyezkedett el, és bár az eltelt esztendők során eladási ingadozni kezdtek, vagy csökkentek, mégis sokáig ott volt még a top 10-es élvonalban. A sikerben nagy szerepe volt annak, hogy McFarlane gyakorlatilag egy egész brandet alakított ki a karakter köré. Az általa alapított McFarlane Toys aprólékos kidolgozású, profi játékfigurákat, és szobrokat készített a képregény különböző szereplőiből, idővel videojátékok is készültek Spawn főszereplésével, ezek után a rajzfilmsorozat sem maradhatott ki, 1997-ben még egy eléggé B-kategóriás, gagyi trükkökkel operáló mozifilmet is bemutattak (jó-jó, tényleg rossz volt, de gyerekként ki nem szerette?), azaz a Pokolivadék ez idő alatt halhatatlan képregényes ikonná vált. Rosszmájú megjegyzések szerint McFarlane túlontúl biznisz-alapon közelítette meg a dolgot, és Spawn csak azért pattant ki a fejéből, hogy eladhasson néhány akcióbábút, ez a megállapítás legyen bármennyire is szélsőséges, üzleti érzéke vitathatatlan. Jókor volt, jó helyen, és sikeresen kihasználta az adandó alkalmat.  



Ahogy mondani szokás, a többi már történelem. Spawn 1992-ben indult hódító útjára, és azóta sok víz lefolyt a Dunán, a fő-sorozat már több mint 250 részt számlál, a spin-off szériákról, és mellékágakról nem is beszélve. De ami még ennél is fontosabb, tavaly hozzánk is visszatért az Ivadék. Kéthavi megjelenéssel, magánkiadásban, és bár a két sorozat között kb. 50 számnyi kihagyás van, kevés olyan régi rajongó volt, akinek ne dobbant meg volna a szíve, mikor újra meglátta kedvencét az újságosok polcain. Mindezt gyakorlatilag egy embernek köszönhettük (bár időközben csatlakoztak mások is), és ezt a bizalmat megfejelve jelent meg tavaly decemberben a képregény első hat számát tartalmazó keményfedeles kötet, melyet kizárólag a kiadótól lehetett rendelni. A régi számok ilyen formában történő kiadásának nem csak az a célja, hogy szebb, és jobb minőségben prezentálja a klasszikus sztorikat, hanem, hogy ha majd ott tartunk, betömje a lyukat a régi széria 18. száma, és az új sorozat első része között. És mint ilyen, igazi, nosztalgiát ébresztő kiadvány. Ami visszarepít a gyerekkorba, újra elvisz minket ebbe a kegyetlen, kíméletlen, vérgőzös, ámde mégis hihetetlenül szórakoztató világba. Ebből a szempontból egy nagyon szép, és a hazai képregényes berkekben egyedülálló kiadvánnyal van dolgunk.  



A Spawn gyakorlatilag a Faust egyik modern kori változata. Al Simmons a CIA bérgyilkosaként dolgozott, egy ízben még az amerikai elnök életét is megmentette, azonban a kormány nevében borzalmas tettek egész sorát követte el, mely egy idő után erkölcsileg számára is megkérdőjelezhetővé vált. Ám amikor kíváncsiskodni kezdett, munkaadója, Jason Wynn úgy döntött, ideje megszabadulni Simmons-tól, ezért megölette a férfit, aki a Földön végrehajtott cselekedetei miatt Pokolra került. Ám Simmons számára létezett egy ember, akiért a világon mindent képes lett volna megtenni, ez pedig nem volt más, mint felesége, Wanda Blake, akit mindennél, és mindenkinél jobban szeretett, ezért alkut kötött a Pokol egyik helytartójával, Malebolgia-val. Malebolgia ugyanis az idők kezdete óta gyűjtögeti a katonákat, hogy azok majd összecsaphassanak a Menny seregével, az Armageddon mindent eldöntő csatájában, a világ uralmáért. Az összecsapás vészesen közeleg, ezért minden évszázadban kiválaszt egy embert, akiből halála után Pokolivadékot csinál, és akit majd tábornokként a serege élére állíthat. Ezúttal Simmons-t illeti meg a „nemes feladat”, aki elvállalja, hogy vezeti a Pokol katonáit, cserébe azt kéri, hogy visszatérhessen a Földre, és újra láthassa szerelmét. De mivel a Pokol tűzforró malmai lassan őrölnek, Simmons-t 5 évvel később dobják vissza, és hamar kiderül, anélkül írta alá a szerződést, hogy elolvasta volna az apró betűs részét.



Simmons maga is Pokolivadék lett, teste egésze a felismerhetetlenségig megégett, ruhaként pedig egy eleven lényt hord, egy idegparazitát, így hát jelmezének köpenye, szegecsei, és láncai mind ennek az élő organizmusnak a részét képezik, a viselőjének központi idegrendszeréhez kapcsolódva – nem utolsósorban akkor is védi gazdáját, ha az öntudatlan, vagy ha súlyos veszély fenyegeti őt. És ami a legborzasztóbb, az elején alig emlékszik valamire régi életéből. Ismerős képek, álmok gyötrik, de nem tudja őket hova tenni, ám szép lassan rájön, hogy átverték, és csupán egy sakkbábú a Pokol könyörtelen játszmájában. Be kell ismernie, hogy Malebolgia számára csak egy eszköz, és hogy, bár halála után hatalmas erő birtokába került, annak használata is véges. Amint ereje „lemerül”, újra meghal, és vissza kell térnie a Pokolba, azonban ha nem tesz semmit, azzal is csak az alvilág befolyását növeli. És igazából itt jön a karakter legzseniálisabb jellemvonása: Spawn nem hajlandó a gonosz erők szolgálatába állni, ezért fegyvert ragad, és fellázad a Pokol ellen, valamint kegyetlenül elintézi mindazokat, akik az ő, és szerettei, különösen Wanda életére törnek, akit minden áron vissza akar kapni – ám felesége időközben újra férjhez ment, Simmons régi kollégájához, és barátjához, aki még egy kislánnyal is megajándékozta. Az ember, aki Földi életében megannyi borzalmat követett el, országa nevében tömegeket gyilkolt le, saját magát alapvetően a jó cél szolgálatába állítja. Persze hogy mi a jó, és mi a rossz, azt a legtöbbször igencsak árnyaltan mutatja be a sorozat: Spawn igazi antihős, csak a régi életét akarja visszakapni, egy tragikus karakter, aki az események összevisszaságában mégis jót cselekszik. Mindezt persze felesége, Wanda érdekében, igazából ez adja Spawn igazi esszenciáját, hiszen nincs veszélyesebb, és elszántabb egy olyan embernél, aki a világon mindent képes lenne megtenni a szerelméért. Ironikus módon pontosan egy pokolbéli teremtményből válik hős.  



McFarlane-t, mivel nem korlátozta senki, ezért kénye-kedvére egy olyan univerzumot alkothatott, ahol szinte minden megtörténhet, és rendszerint meg is történik. Egyáltalán nem fogta vissza magát, sem a történetek írása, sem rajzolása közben. Elborult, pszichedelikus képekkel dolgozik, részletgazdagon, összeszedetten – a Spawn rajzait még azok is elismerték, akik nemigen szívlelték, amikor McFarlane a Pókember sorozatokon dolgozott. Mivel az ő stílusa a tradicionális szuperhős-képregényekben kissé szokatlan, viszont a Spawn-t pont ez az ábrázolásmód tette nagyszerűvé. Nem is nagyon fogta vissza magát, Spawn világában nyugodtan megférnek egymás mellett a démonok, kiborgok, olasz maffiózók, angyalok, és egyéb állatfajták. Igaz, az első hat számban ebből még csak keveset kapunk, a történetek nagy részét Spawn múltjának felderítése tölti ki. Folyamatosan jönnek egymás után a különböző fricskák a többi képregénykiadó szuperhőseire, miközben az egész alkotás piszkosul brutális, de ezt a rajongóknak felesleges is bemutatni. McFarlane semmitől sem riadt vissza, a sorozatban a letépett fejek, kiszakított karok mindennaposak, és akkor még nem is említettük a hírhedt Billy Kincaid-et, aki fagyiárusként cserkészi be a kisgyerekeket, hogy aztán felaprítsa őket, és ujjaikat felragassza a falára. Hihetetlenül durva, naturalisztikus az egész, de pont ettől zseniális. Mixeli a horror, a fantasy, a gore, és a szuperhősműfaj elemeit, ezeknek összességéből pedig egy monumentális, epikus mese áll össze, rengeteg vagánysággal, és egyedi stílussal.        



A Spawn: Kezdetek – 1. kötet egy őrületes nosztalgiavonat, csak sokkal szebb, szemet gyönyörködtetőbb formában, mint annak idején. Valójában egy rossz szavunk sem lehet a kiadásra, amit még a mai nagy hazai képregénydömpingben (mert másképp nem lehet nevezni azt, ami manapság folyik ebben a műfajban itthon) is értékelni kell. Spawn újra itt van, és ezúttal minden esély megvan rá, hogy jó ideig itt is maradjon, sőt, népszerűségét lassan már vitatni sem érdemes. Reméljük, a Pokolivadék a jövőben is ugyanúgy megmarad ebben a státuszban. Rajtunk, rajongókon biztosan nem fog múlni a dolog.

Spawn: Kezdetek - 1. kötet (2016)
Spawn #1-6 (1992)
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
X-Men: Apokalipszis
Amikor a fagyi visszanyal.
The Walking Dead: Hatodik évad
Új világ jön...
Friss kritikák
A majmok bolygója: Háború (War for the Planet of the Apes)
Majom-exodus.
Pókember: Hazatérés (Spider-Man: Homecoming)
A tékozló Pók végre otthon van.
Wonder Woman
Micsoda nő!
A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja (Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales)
Ez a kalózhajó végleg megfeneklett.
A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken (Pirates of the Caribbean: On Stranger Tides)
Az unalom tengerén.
Facebook