A Hihetetlen Pókember #31
The Amazing Spider-Man #598-599 (2009)   

A végéhez ért az utóbbi idők egyik legjobb magyarul megjelent Pókember története, az American Son. Az előző rész egy óriási cliffhangerrel fejeződött be, de azt gondolom senki sem hitte, hogy közkedvelt főhősünk tényleg otthagyja a fogát. Szóval ilyen esetben nem is az a kérdés, hogy vajon túléli e Pókember a közvetlen közelről történő fejlövést, hanem, hogy az író (jelen esetben a nagyszerű Joe Kelly) vajon mennyire hihetően adja majd elő a „nagy csavart”, hogy az ne legyen túlságosan logikátlan, és erőltetett. Szerencsére Kelly már az elején tisztázza a dolgot, mindenféle görcsös belemagyarázás nélkül. A története eddig is epizódról epizódra rálicitált önmagára, és megint úgy érezzük, innen lassan már lehetetlen lesz fokozni a feszültséget, de természeten ő megint rátesz még egy lapáttal. A képregény első fele gyakorlatilag egy igazi, kíméletlen tortúra, Pókembert oldalakon keresztül kínozzák válogatott, szadista módszerekkel, és attól függetlenül, hogy a sorozat legtöbbször a könnyedebb hangvételt részesíti előnyben, itt most kifejezetten brutálisra veszik a figurát, a sötét tónusokkal, és a rengeteg vérrel. Marco Checchetto, és Paulo Siqueira rajzai tökéletesen hozzáidomulnak a komolyabb témához, a főhősért pedig már-már tényleg lehet izgulni, hiszen régen intézték már el így. Fejbe lőtték, agyonverték, vérét ontották, és egyéb fájdalmas módokon próbálják megtörni, de persze Pókember bátran állja a kihívásokat, hiszen ettől az, aki. Ennek ellenére ritka eset, mikor ennyire keményen, és naturalisztikusan helyben hagyják.  

A történet végére pedig jut zárásként egy jól megérdemelt, hatalmas bunyó, ahol Pókember kvázi csak külső szemlélő, kimerülve, szinte már haldokolva figyeli, amint Norman, és Harry kölcsönösen megtagadva egymást összecsap. Hosszú évek lelki sebeit tépik fel, megannyi gyűlölet, meg nem értés tör a felszínre, Norman-nek pedig talán még sohasem állt annyira jól a számító rohadék szerepe, mint itt. Igaz eddig sem volt egy galamblelkű jótevő, távolról sem, de mióta hatalmat adtak a kezébe, és a legalitás tényével takarózhat, DC-s hasonlattal élve a Marvel képregények Jokeréből a Marvel képregények Lex Luthorja lett. Egyébként a karakter hattyúdalának tökéletes lenne az American Son: nehéz lenne többet kihozni Norman figurájából, és elég baj, hogy Kelly nem olyan bátor, hogy elmenjen a végsőkig. Másrészt persze érthető, mert ez mégiscsak egy szuperhősképregény, ahol a szereplők, ha meg is halnak, később úgyis jobban lesznek, szóval lényegében nem sokat nyomna a latba, csak ha tényleg ez lenne Norman legutolsó húzása.  

Mindezzel, és a kissé súlytalan lezárással (Pókember szentbeszéde azért elég gyenge lábakon áll) együtt az American Son nagyon jó történet.  

Marvel+ Különszám 2017/1: X-Faktor
X-Factor #1-6 (2006)  

A Kingpin Kiadó korábbi sikereit meglovagolja új sorozatot indított, ami rögtön elnyerte a legtöbb rajongó tetszését. Az X-Faktor nem egy hagyományos értelemben vett szuperhőstörténet, inkább realisztikusabb, „emberibb”, elsősorban persze magához képest, hiszen ebben a történetben mégiscsak különleges képességekkel rendelkező figurák életét követhetjük nyomon, de a mutáns töltet ellenére olyan karaktereket láthatunk, akik embermértékű problémákkal küzdenek meg. Az X-Faktor megint egy olyan képregény lett, ahol nem a látvány, és az akció dominál, ahol nem kapunk majd élénk színeket, hősi pózokat, nagy szavakat, inkább egy kisebb, humánusabb sztorit, amit tökéletesen megáll a saját lábán, és teljesen élvezhető a Marvel univerzum kiterjedtebb ismerete nélkül. Hasonlóan a szintén a Marvel+ különszámaiban megjelent Fenegyerekhez, itt is a sötétebb képi világ dominál, már-már egy noir krimibe áthajló stílussal, Ryan Sook, és Dennis Calero (egyébként meghatározóan gyönyörű) rajzaiban nem nehéz felfedezni Alex Maleev művészi módszereit. De ezzel semmi baj, mivel egyrészt nem megy át erőltetett majmolásba az egész, másrészt egy ilyen hangvételhez pont ez illik. A kiadvány az eredeti sorozat első hat számát tartalmazza, így természetesen ez még bőven csak a felvezetés, az alapok lefektetése, megismerjük az egyedi karaktereket, a bonyolult viszonyrendszert, egyúttal képet kapunk annak az eseménynek a megdöbbentő utóhatásairól, amik jelentősen átformálták az egész Marvel univerzumot.  

A Mutánsvilág történései után járunk. A Skarlát Boszorkány valóságtorzítása után a világ mutánsainak 90 százaléka elveszítette a képességét, ez rettenetes káoszt szült a társadalomban. Vannak, akik örültek, másokat viszont lesújtott, megint másokat egészen az öngyilkosságig hajszolt. Ráadásul, bár az olvasó teljesen tisztában van vele mi történt, a karaktereknek halvány lila gőzük sincs arról, pontosan mi az oka ezeknek az új állapotoknak. Görcsösen keresik a választ, miközben a mutánsok ismét mozgó célpontok lettek, de mindez még azok életét is fenekestül felfordítja, akik még mindig képességeik birtokában vannak. Ebben a furcsa helyzetben kell megállnia a helyét az X-Faktor nevezetű magánnyomozó irodának, amit a több személyiséggel rendelkező mutáns, Jamie Madrox alapított, és olyan más szuperképességű személyek erősítik a csapatot, mint a hústorony Guido, a szonikus erejű Szirén, a farkas formát öltő Rahne Sinclair, és a titokzatos Layla Miller (aki tud dolgokat), több más mutánssal egyetemben. Legfőbb céljuk kideríteni a mutáns társadalomban bekövetkezett tragédia okait, de közben több más kisebb-nagyobb ügyet is meg kell oldaniuk.  

Peter David az-az író, akit egyáltalán nem kell bemutató a képregényrajongóknak, de még a magyar közönségnek sem: Pókember, Hulk, Amazon, csak néhány karakter, akihez karrierje során köze volt. Ritkán sorolják a legnagyobbak közé, azonban mégis megbízható alkotó, aki mindig hozza a tőle megszokott profi minőséget. Az X-Faktor esetében is „szállítja a jót”. Tud komolyat, tud vicceset is írni, ezúttal azonban a kettő kombinációját láthatjuk. Maga a humor cseppet sem gyerekes, vagy komikus, inkább ironikus, és felnőttes, remekül illik az amúgy komor, ponyvaregényes hangulathoz. A komoly hangvétel pedig az olyan jelenetekben bukik ki, mint például a Mutánsvárosban történő zavargáskor, vagy rögtön az első néhány oldalon, mivel a sztori mindjárt egy öngyilkossági kísérlettel indít. A hat szám végig izgalmas, tele fordulattal, és egy megfoghatatlan hangulattal. Ízig-vérig drámai, ám a hangsúly ezúttal a karakterközpontúságon van. Remek megalapozása egy újonnan indult sorozatnak, hisz amint befejezi az ember, már rögtön venné a kezébe a folytatást. Évi két X-Faktor különszámot tervez egyébként a kiadó, és mivel az eredeti sorozat sem épp rövid, a több mint 100 epizódjával, egy jó ideig elleszünk látva a magánnyomozó irodát üzemeltető mutánsokkal. Szóval mindenképpen érdemes belevágni!  

Todd McFarlane Spawn #6
Spawn #96-97 (2000)  

Az idei első Spawn képregény szintén egy remek sztorival indít, tulajdonképpen folytatódik a harc a sötét, alvilági démonnal, Urizennel, és erre az eseményre minden bizonnyal rengeteg hazai olvasó várt már tűkön ülve. Nos, egy ideig még várhatnak, ugyanis az a bizonyos harc gyakorlatilag megint idézőjelben van. Lényegében annyi történik, hogy főhősünk összefut ellenségével, és egy rövid összecsapás keretein belül Urizen jól helyben is hagyja, akinek színre lépése megrengeti a Mennyet, és a Poklot is. Így rég nem látott, ismerős karakterek felbukkanására számíthatunk, akiket mindig jó látni, ráadásul egyikükkel elég régen, még az első, Semices Spawn sorozatban találkozhattunk utoljára. Maga a történet igazából nem sokat tesz hozzá az előzményekhez, inkább csak egy apró kitérőnek tűnik a felvezetés, és a végső harc között, ehhez mérten számíthatunk egy kis üresjáratra, múltidézésre, közös nyomozgatásokra. Az aktuális überbrutál jelenet is megvan, a Wanda hasából kitörő, literes vérmennyiséggel. Fincsi. Spawn ábrázolása egyébként nagyszerű ebben a számban. Elsősorban vad, fékezhetetlen, legyőzhetetlen pokolfajzatként ismerjük, aki egyszemélyes hadseregként zúz le mindenkit, aki az útjába kerül. Ellenségei sorsa már abban a pillanatban meg van pecsételve, amikor ellene indulnak, és végső soron nem oktalanul. Spawn kíméletlenül elbánik a rá törő emberekkel, szörnyetegekkel, és egyéb lényekkel.

De nagyritkán előfordul, hogy a fenyegetésekkel még ő maga sem bír el, így segítségre szorul. Mint ahogy ebben a részben is el kell fogadnia maga mellé egy szövetségest, ennek köszönhetően Spawn kissé bárgyú módon van bemutatva, inkább tűnik egy gondolkodást nélkülöző hústoronynak, mint megfontolt harcosnak. Persze ezzel semmi baj, hiszen érthető a viselkedése, emellett pedig jó, hogy több oldalról is bemutatják ennek a bonyolult antihősnek a kiterjedt személyiségét. A rajzokkal természetesen nincs probléma, de ez a minimum, Greg Capullo most is hozza, amit elvárunk tőle, különösen igaz ez Urizen ábrázolására. A sötét démont nem aprólékosan, elnagyoltan, inkább egy hatalmas, fekete tintapacaként viszi a lapokra. Élénkzöld szemein, és láncokon lógó kampóin kívül nem sokat látunk belőle. De ez tökéletesen érzékelteti ennek a teremtménynek a lélektelen, éjsötét mivoltát. Nem érez, nem gondolkodik, nem szán, csak megy előre, és teszi, amit kell: pusztít, és romlást hoz erre a világra. Üressége már-már tökéletes, robosztus megjelenése pedig csak még fenyegetőbbé, egyben félelmetesebbé is változtatja. Tökéletes kihívás tehát Spawnnak, és társának.  

És hogy miként birkóznak meg ezzel mindketten, az a következő számból kiderül.