Az utóbbi hetekben rossz hírek árnyékolták be a Spawn képregénysorozat hazai megjelenését. Előbb az Angela című, három részes minisorozatról derült ki, hogy nem jelenhet meg,
majd jött a következő koporsószeg, vagyis, hogy a Mennyországból
alászálló fejvadász/angyal szereplésével megtámogatott epizódok füzetes
formában szintén nem kerülhetnek fel az újságosok polcaira. Mindkettő
jogi problémák miatt. Ez a helyzet egy kicsit ironikus: anno az Image
kiadó pontosan azért jött létre, hogy az olyan nagy nevekkel
ellentétben, mint a Marvel, vagy a DC, jobban tisztelje, értékelje, sőt
meghagyja az alkotóinak azt, hogy saját maguk rendelkezzenek az általuk
kitalált karakterek felett. Todd McFarlane, és alapító társai álmodtak
egy szépet, ennek azonban később lett egy-két nem kívánt következménye.
Köztük a Neil Gaimanes Angela ügy. Igaz, a balhé azóta rendeződött, a
két művész kibékült, Gaiman végül eladta a figura jogait a Marvelnek
(így lett belőle Thor húga), viszont hogy hol, és hogy milyen formában
jelenhet meg, mindmáig egy elég bonyolult jogi kérdés. Ebbe tört bele
majdnem a bicskája a magyar Spawn kiadójának, ám némi kompromisszummal
sikerült megoldani az ügyet. Spawn továbbra is itt lesz velünk, azonban
nem kéthavi, füzetes sorozatban (igaz, ennek a folytatásától sem
zárkóznak el a jövőben), hanem kötetekben. Ez évi 4, esetleg 5 könyvet
jelent – jár némi lemondással a dolog, de komolyabb panaszra igazából
nincs oka a rajongóknak. Így legalább hiánytalanul megjelenhet az összes
szám (tényleg kivétel nélkül), és a polcon is szebben mutat majd kötet
formában a széria.
De amíg ezekre az újabb megjelenésekre várunk, itt van a Spawn: Kezdetek második része, mely tovább folytatja McFarlane antihősének erőszakkal, és vérgőzzel kikövezett pályafutását. A kötet hosszabb, vastagabb, és tartalmasabb, mint elődje, ezzel együtt a történet is tovább csiszolódott, sokkal színesebb, és szerteágazóbb. Persze az előző részhez hasonlóan Spawn világa még mindig eléggé szűk, és zárt (a későbbiekhez képest mindenképp az), de már szép lassan kitágulni látszik. Folytatódik a főhős múltjának további felderítése, kisebb-nagyobb dolgok kristályosodnak ki, új bábuk kerülnek fel a Menny, és a Pokol erőit mozgató sakktáblára. Al Simmons, alias Spawn pedig tovább sodródik az árral. Már jobban tisztában van magával, és erejével, de még mindig csak szereplője az eseményeknek, és nem alakítója. Ennél fogva pontosan azok a legjobb pillanatok, amikor kezébe veszi a sorsát: fegyvert ragad, leszámol a maffia küldötte cyborg bérgyilkossal, megvédi a város sikátorainak a lakóit, végső ütközetre hívja azt az embert, aki megölte, és a többi. McFarlane sosem volt az a nagy író, ennek ellenére szépen sikerül dagasztani a sorozat mitológiáját. Ezúttal a sztori is jobban összhangban van a nagyszerű rajzokkal, a cselekménynek sem kell szégyenkeznie, és úgy en bloc az egész képregény sokkal inkább kelti már egy folytatásos tévésorozat érzését, ami mégis egy összefüggő történet, mint egy erőlködő, sehová sem tartó próbálkozásét.
Mondjuk ez nem kizárólag McFarlane érdeme. Kellettek ehhez a jobbnál jobb írók, mint az előbb említett Neil Gaiman, és még Alan Moore, Dave Sim, és Frank Miller – szinte mindegyikük csak egy-egy részre veszi át a stafétabotot, ám kezük nyomát rendesen otthagyták a végeredményen, természetesen pozitív értelemben. Ebben a kötetben jónéhány olyan sztorit olvashatnak a rajongók, amik könnyen bekerülhetnének a legjobb Spawn történetek közé. Legyen szó Moore Pokolbéli kitérőjéről, vagy Sim különös, szintén majdhogynem különálló fricskájáról. Előbbiben hagyományos értelemben nem is szerepel a főhős: Bill Kincaid a pedofil sorozatgyilkos kalandjait követhetjük nyomon a túlvilágon. A gyerekeket elraboló, megerőszakoló, és lemészároló fagylaltárus sem kerülhette el a sorsát, Spawn szó szerint a jól megérdemelt Pokolba küldte, azonban mielőtt Billyben tudatosulna hol is van, még vár rá egy kis „kitérő”. A történet lecsupaszított, egyszerű, sőt, egyszeri, de mégis pontosan ettől emelkedik ki az átlag képregények közül. Moore megcsillogtatja páratlan írói tehetségét, a roppant ironikus, groteszk, mégis vicces (persze ez a fajta humor ízig-vérig fekete) sztori arról regél, hogy az ember bármilyen helyzetben van, képtelen megváltozni, és megtagadni önmagát – előbb-utóbb úgyis visszatér arra a bizonyos útra. Egyúttal remekül bemutatja magának a sorozatnak a hangvételét, és a stílusát is. Itt nem létezik boldog vég, megnyugvás, csak az örök kín, nincs jó, vagy rossz, az ember pedig egy porszemnél is kisebb, jelentéktelen eszköz valami nagyobb, és gonoszabb erő kezében. Ez egyszerre hátborzongató, és nevettető – Moore rendesen odateszi magát, a korona pedig az utolsó mondatával kerül fel a történetre.
A 2. kötet ezen kívül még azért lehet érdekes, főleg a fanatikus Spawn rajongóknak, mert tartalmazza azt a 10. számot, mely korábban nem jelenhetett meg magyarul, és mindmáig benne van a levegőben az általa keltett jogi csatározás. A számos más szuperhőst felvonultató sztori egyáltalán nem illeszkedik a fő kontinuitásba, ettől függetlenül azonban fontos epizód, egy remek fricska a két nagy képregénykiadó, a Marvel, és a DC felé. Voltaképp a karaktereiket eladó alkotóknak üzent ezzel a történettel McFarlane, őszintén szólva, nem is lenne ő, ha ezt nem tette volna meg. Bár egy picit gyerekes szurkálódásnak tűnik, mégis eléri a célját. Hatásos sztori, és ugyanúgy hat az érzelmekre, mint a látóidegekre – mivel a rajzok nagyon szépek, de ez az egész kötetre igaz. McFarlane stílusa csak még jobban kihangsúlyozza a sötét, rémisztő hangulatot, kegyetlen képek, sokszor egész oldalas panelek az okozói annak, hogy az olvasó biztosan nem fogja egy jó ideig elfelejteni azt, amit látott. Lehet, hogy maga a sztori nem mindig tökéletes, és számtalan hibát tartalmaz, meglehet, hogy McFarlane jobban rámegy a vizualitásra, mint a cselekmény kidolgozására, ellenben a Spawn így is egy rendkívül egyedi, hatásos képregény – semmivel sem összetéveszthető, saját univerzummal rendelkező, kiterjedt alkotás.
Mi több, a 2. kötet vita nélkül nagyobb, és jobb, mint az első. Persze ez egy bonyolultabb kijelentés annak fényében, hogy egy ongoing, sokrészes sorozatról van szó, de az tény, hogy a cselekmény előre haladásával egyenes arányban nő a történetek minősége is. Ezúttal 8 szám kapott helyet a kötetben, így tehát nem csak a minőségi, hanem a mennyiségi szórakozás is garantált. A Pokolivadék kalandjai pedig nemsokára folytatódnak, kötet formátumban. Ennek fényében nemigazán érheti szó a ház elejét, és ez így van jól.
Spawn: Kezdetek - 2. kötet (2017)
Spawn #7-14 (1993)
De amíg ezekre az újabb megjelenésekre várunk, itt van a Spawn: Kezdetek második része, mely tovább folytatja McFarlane antihősének erőszakkal, és vérgőzzel kikövezett pályafutását. A kötet hosszabb, vastagabb, és tartalmasabb, mint elődje, ezzel együtt a történet is tovább csiszolódott, sokkal színesebb, és szerteágazóbb. Persze az előző részhez hasonlóan Spawn világa még mindig eléggé szűk, és zárt (a későbbiekhez képest mindenképp az), de már szép lassan kitágulni látszik. Folytatódik a főhős múltjának további felderítése, kisebb-nagyobb dolgok kristályosodnak ki, új bábuk kerülnek fel a Menny, és a Pokol erőit mozgató sakktáblára. Al Simmons, alias Spawn pedig tovább sodródik az árral. Már jobban tisztában van magával, és erejével, de még mindig csak szereplője az eseményeknek, és nem alakítója. Ennél fogva pontosan azok a legjobb pillanatok, amikor kezébe veszi a sorsát: fegyvert ragad, leszámol a maffia küldötte cyborg bérgyilkossal, megvédi a város sikátorainak a lakóit, végső ütközetre hívja azt az embert, aki megölte, és a többi. McFarlane sosem volt az a nagy író, ennek ellenére szépen sikerül dagasztani a sorozat mitológiáját. Ezúttal a sztori is jobban összhangban van a nagyszerű rajzokkal, a cselekménynek sem kell szégyenkeznie, és úgy en bloc az egész képregény sokkal inkább kelti már egy folytatásos tévésorozat érzését, ami mégis egy összefüggő történet, mint egy erőlködő, sehová sem tartó próbálkozásét.
Mondjuk ez nem kizárólag McFarlane érdeme. Kellettek ehhez a jobbnál jobb írók, mint az előbb említett Neil Gaiman, és még Alan Moore, Dave Sim, és Frank Miller – szinte mindegyikük csak egy-egy részre veszi át a stafétabotot, ám kezük nyomát rendesen otthagyták a végeredményen, természetesen pozitív értelemben. Ebben a kötetben jónéhány olyan sztorit olvashatnak a rajongók, amik könnyen bekerülhetnének a legjobb Spawn történetek közé. Legyen szó Moore Pokolbéli kitérőjéről, vagy Sim különös, szintén majdhogynem különálló fricskájáról. Előbbiben hagyományos értelemben nem is szerepel a főhős: Bill Kincaid a pedofil sorozatgyilkos kalandjait követhetjük nyomon a túlvilágon. A gyerekeket elraboló, megerőszakoló, és lemészároló fagylaltárus sem kerülhette el a sorsát, Spawn szó szerint a jól megérdemelt Pokolba küldte, azonban mielőtt Billyben tudatosulna hol is van, még vár rá egy kis „kitérő”. A történet lecsupaszított, egyszerű, sőt, egyszeri, de mégis pontosan ettől emelkedik ki az átlag képregények közül. Moore megcsillogtatja páratlan írói tehetségét, a roppant ironikus, groteszk, mégis vicces (persze ez a fajta humor ízig-vérig fekete) sztori arról regél, hogy az ember bármilyen helyzetben van, képtelen megváltozni, és megtagadni önmagát – előbb-utóbb úgyis visszatér arra a bizonyos útra. Egyúttal remekül bemutatja magának a sorozatnak a hangvételét, és a stílusát is. Itt nem létezik boldog vég, megnyugvás, csak az örök kín, nincs jó, vagy rossz, az ember pedig egy porszemnél is kisebb, jelentéktelen eszköz valami nagyobb, és gonoszabb erő kezében. Ez egyszerre hátborzongató, és nevettető – Moore rendesen odateszi magát, a korona pedig az utolsó mondatával kerül fel a történetre.
A 2. kötet ezen kívül még azért lehet érdekes, főleg a fanatikus Spawn rajongóknak, mert tartalmazza azt a 10. számot, mely korábban nem jelenhetett meg magyarul, és mindmáig benne van a levegőben az általa keltett jogi csatározás. A számos más szuperhőst felvonultató sztori egyáltalán nem illeszkedik a fő kontinuitásba, ettől függetlenül azonban fontos epizód, egy remek fricska a két nagy képregénykiadó, a Marvel, és a DC felé. Voltaképp a karaktereiket eladó alkotóknak üzent ezzel a történettel McFarlane, őszintén szólva, nem is lenne ő, ha ezt nem tette volna meg. Bár egy picit gyerekes szurkálódásnak tűnik, mégis eléri a célját. Hatásos sztori, és ugyanúgy hat az érzelmekre, mint a látóidegekre – mivel a rajzok nagyon szépek, de ez az egész kötetre igaz. McFarlane stílusa csak még jobban kihangsúlyozza a sötét, rémisztő hangulatot, kegyetlen képek, sokszor egész oldalas panelek az okozói annak, hogy az olvasó biztosan nem fogja egy jó ideig elfelejteni azt, amit látott. Lehet, hogy maga a sztori nem mindig tökéletes, és számtalan hibát tartalmaz, meglehet, hogy McFarlane jobban rámegy a vizualitásra, mint a cselekmény kidolgozására, ellenben a Spawn így is egy rendkívül egyedi, hatásos képregény – semmivel sem összetéveszthető, saját univerzummal rendelkező, kiterjedt alkotás.
Mi több, a 2. kötet vita nélkül nagyobb, és jobb, mint az első. Persze ez egy bonyolultabb kijelentés annak fényében, hogy egy ongoing, sokrészes sorozatról van szó, de az tény, hogy a cselekmény előre haladásával egyenes arányban nő a történetek minősége is. Ezúttal 8 szám kapott helyet a kötetben, így tehát nem csak a minőségi, hanem a mennyiségi szórakozás is garantált. A Pokolivadék kalandjai pedig nemsokára folytatódnak, kötet formátumban. Ennek fényében nemigazán érheti szó a ház elejét, és ez így van jól.
Spawn: Kezdetek - 2. kötet (2017)
Spawn #7-14 (1993)
