A DC Comics nagy, szuperhősuniverzumot újraindító, és többé-kevésbé felülíró rebootja, a Crisis on Infinite Earths után egy rakás új kapu nyílt meg az alkotók előtt. Nem csak hogy merőben más történeteket írhattak, rajzolhattak, de akár régieket is elmesélhettek újra, modern, az adott korhoz igazított formában. Egy ilyen újragondolás után mondjuk, a legnagyobb fejtörést az okozza, hogy az olvasók kitalálják, vajon melyek azok a klasszikus események, melyek az új kontinuitásban is megmaradtak, és melyek azok, amiket ignoráltak – de ezt sokszor még maguk az írók sem képesek eldönteni, tehát amíg világ a világ, ez egy bonyolult kérdés lesz. Azonban bizonyos karakterek eredettörténetei mindigis erős részét képezték, és képzik ezeknek a képregényeknek, hiszen egy szuperhőst (vagy bármelyik más figurát) legjobban az határoz meg, ahogyan képességeit szerezte, amilyen nehézségeken keresztül ment, és amilyen körülmények, emberek között felnőtt, egy rakás fontos kulcseseményről nem is beszélve. Egy komplett csapat esetében kicsit bonyolultabb a kép, de nem lehet nem ráizgulni egy olyan minisorozatra, ami a világ egyik legnépszerűbb, és legikonikusabb társaságát, az Igazság Ligáját mutatja be, a kezdetektől, az első néhány fontosabb csatáikon át, a végső megalakulásukig. Az már inkább meglepő, hogy egy ilyen sztorira egészen a ’90-es évek végéig kellett várni. Nagyjából 12 évvel jártunk a Crisis on Infinite Earths után, és már túl voltunk néhány korszakalkotó eredetsztorin, addigra a legtöbb DC hős megkapta a „maga 15 percét”, az Igazság Ligája Az első év című története azokhoz képest kissé késve érkezett.  



Ez még nem is lenne akkora baj, ha ettől függetlenül az alkotók modernizálták volna a Liga kezdetét, ahelyett, hogy görcsösen visszanyúlnának az egy évtizeddel korábbi igényekhez, és képi világhoz. Mert Az első év egyetlen mondata, de egy panelje sem tükrözi megjelenésének évét, 1998-at, de még a Crisis utáni ’80-as éveket is alig. Brian Augustyn, és Mark Waid írók mind hangulatban, mind stílusban sokkal régebbre nyúlnak vissza, egészen a ’60-as évekbeli DC képregényekig, melyeknek legnevesebb jellemzőik a síkegyszerű cselekmény, a rajzfilmszerű képi világ, és bárgyú párbeszédek tömkelege. Nem mintha bármelyik korabeli produktumot hibáztatni lehetne ezért: egyszerűen csak akkoriban ezek voltak az igények, itt tartott az ipar, nem forrta még ki magát annyira. Ezzel szemben Az első év már egy modernebb időben hivatott feleleveníteni egy rég letűnt kor hangulatát, ami több problémát is szül. Jelen esetben azt, hogy bár a retro fanok biztos keblükre ölelik majd a kiadvány, az egyszerűen túlságosan régimódi, és butuska ahhoz, hogy minőségi nosztalgia trip tudjon lenni. Mert még így is nem kevés csorbát szenved a dolog, mivel pontosan azoknak a képregényeknek a legrosszabb hibáit követi el, amiket megidéz. A koncepció egyébként tökéletesen érthető, és nem is konkrétan a múltba révedéssel van a baj, hanem annak harmatgyenge megvalósításával.  



Viszont ennek ellenére van nem egy olyan dolog, melyben a szerzőpáros remekel. Ez a 12 részes minisorozat igyekszik másfajta oldalról bemutatni a híres szuperhőscsapatot, azaz nem olyan népszerű hősökkel operál, mint Superman, Batman, vagy Wonder Woman, azaz a Liga „Szentháromsága”, inkább kevésbé ismert, ha lehet ezt mondani, másodosztályú alakokat tesz meg főszereplőknek. Az elsőre fura koncepció azonban kifejezetten jól sül el, Green Lantern, Flash, Fekete Kanári, Aquaman, és Marsi Fejvadász ügyesen alapozza meg azt a szervezetet, ami később a Föld legnagyobb, legerősebb hőseit is foglalkoztatni fogja. Gyakorlatilag ők azok, akik begyújtják a lángot, amit aztán a többiek továbbvisznek. Teljesen jól működik ez a szokatlan megközelítés, főleg mert rengeteg a párbeszéd, ami pontosan ezen szereplők bemutatását szolgálja, ezzel viszont csak annyi a probléma, hogy idővel kifejezetten unalmas, és gyerekes csipkelődésekbe mennek át. Az üres fecsegés, és a fárasztó dialógusok időnként nagyon megtudják akasztani a cselekményt, ami egyébként sem áll nagyon másból, mint súlytalan bunyóból, így a karakterek mélységét még nehezebb érzékeltetni. A legnagyobb probléma a képregénnyel, hogy nincs egy kerek története, egy 12 epizódon átívelő egységes, erős szála, ami egyben tartaná az egészet. Csak verekedés, verekedés hátán, összefüggéstelen eseményekkel, és fordulatokkal, egy valamirevaló, igazi, épkézláb motivációkkal rendelkező ellenfél nélkül.  



Az első év korrekt olvasmány, Barry Kitson szép, ám szintén régimódi rajzaival. Az ötlet nem lenne rossz, de az előbb felsorolt hibák eléggé elrontják az összképet – pedig lehetett volna ezt sokkal következetesebben, sokkal jobban. Akár még klasszikus is válhatott volna belőle, de ezen kár szomorkodni. Egy laza délutáni olvasmánynak tökéletesen megfelel, még ha egy kicsit túl is van nyújtva (idehaza két kötetben jelent meg a 12 epizód), nincs garantálva, hogy egyhuzamban végigolvassa az ember, sőt, az a valószínűbb, hogy sűrű szüneteket fog beiktatni a különböző fejezetek között, mert elsőre nagyon tömény, és embert próbáló mű. Vannak pozitívumai, de nem emelkedik felül a középszerűségen, így nem is szabad ennél többet várni tőle.

DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #7-8 – Az Igazság Ligája: Az első év 1-2. rész (2017)
JLA: Year One #1-12 (1998)