Azt hiszem, abban mindenki egyetért, hogy Superman a világ talán
legismertebb szuperhőse, sokak szerint egyúttal az egyik legunalmasabb is.
Utóbbi megállapítás bár nem teljesen fedi a valóságot, azért leledzik benne
némi igazság. Hiszen Superman (ha csak képességeit nézzük), nem túlságosan
érdekes, csupán jókor volt jó helyen: egy olyan korszakban, és berendezkedésben
született, amikor nemhogy képregények, de még szuperhősök is alig voltak a
világban. Amikor az embereknek szükségük volt mindarra a pozitív világnézetre,
naivitásra, önzetlen elkötelezettségre, és eredendő jóra, amit ez a karakter
nyújtani tudott. A Második Világháború, és a képregények aranykorának vége után
azonban szép lassan átalakult mind a rendszer, mind a műfaj, és amíg egyes
karakterek remekül alkalmazkodtak ehhez, Superman figurája kissé megrekedt
abban a jóval egyszerűbb, fekete-fehér tónusú múltban. Ezért is rendkívül nehéz
jó történetet írni köré: egy ilyen régimódi karakter a modern korba átültetve
már kevésbé működik, ráadásul mivel szinte legyőzhetetlen, ez alaposan
akadályozza az olvasót abban, hogy komolyabban beleélje magát a figura bőrébe,
vagy legalábbis izguljon érte. Szerencsére idővel néhány író azért felismerte,
a minőségi Superman történetek titka talán az kell legyen, hogy ne fantáziátlan
szuperképességeire, és az akcióra, hanem épp ellenkezőleg, magára a hős
jellemére fókuszáljanak. Habár az évek során e téren is csupán egydimenziós
ábrázolással próbálták meg fenntartani a karakter népszerűségét (na meg két
emlékezetes, plusz két borzalmas mozifilmmel), azért akadt néhány olyan
képregény, ami még azokat az olvasókat is bevonzotta, akik nemigazán vannak oda
Supermanért.
Superman személyiségének kibontására pedig létezik-e jobb ürügy egy kezdeti szárnypróbálgatásait bemutató eredettörténetnél? Lehet, hogy ezen sokan meglepődnék, de a karakternek nagyjából 50 évig nem igazán volt olyan képregénye, mely egységes módon, jól összefoglalva mutatta volna be származását, fiatalkorást, és hőssé válását. A ’80-as évekbeli Crisis on Infinite Earths azonban új kapukat nyitott a DC univerzumnak: a legtöbb korábbi eseményt eltörölte ez az esemény, így a karakterek mítoszát végre modernizálhatták, korhoz igazíthatták. Elmesélhették a hősök eredetét újra, más formában, köztük Supermanét is, akinek végül a híres John Byrne (korábban az X-Mennel, és a Fantasztikus Négyessel vált ismertté a Marvelnél) fabrikálta össze az első valamire való „origin story”-ját. Az acélember (ami voltaképp egy hat részes minisorozat) 1986-ban jelent meg, és bár azóta nem képzi már a kánon részét, mind a mai napig ezt tekintik a szent, és sérthetetlen, fő Superman eredettörténetnek. Byrne egyszerre maradt hű a karakterhez, és vitte őt el egy kicsit más irányba, miközben kölcsön vett egy-két alapvető elemet a Richard Donner rendezte, 1978-as Superman mozifilmből. Rengeteg dolog meg lett változtatva a korábbi eseményekhez képest, de az író mentségére legyen mondva, hogy ezek csakis pozitív irányba vitték el a sztorit.
Kevés olyan hős létezik, akinek többször mesélték volna el keletkezését, mint Supermannek. Nagyrészt pont azért, mert hiába a sok csata, a megannyi hőstett, a figura lényegét, és szívét-lelkét még mindig egy eredettörténeten keresztül lehet a legjobban bemutatni. Az acélember emiatt sem elsősorban a látványos összecsapásokkal, hősi pózolásaival, és nagy drámaiságával szeretné elnyerni az olvasok elismerését – ezekből az elemekből lényegesen kevesebb, vagy épp az égvilágon semennyi sincs benne. Ellenben Byrne annyira szépen kerüli el ezeket a bevett kliséket, olyan jól fekteti le a karakter mítoszát, hogy egy kifejezetten humánus sztori kerekedik ki belőle, mely a hat rész alatt (mindegyik epizód egy-egy fontos fejezetet mutat be Superman életéből) gondosan ágyaz meg mindannak, ami majd később fontos lesz a figura életében. A Kripton ebben a történetben egy mindenféle érzelmet nélkülöző, hideg társadalom, mely emiatt visszafordíthatatlanul száguld az eleve elrendeltetett bukás felé. Ennek a messzi, különleges, és elpusztult világnak (ami Byrnenak köszönhetően teljesen új értelmet kapott) Superman az utolsó hírmondója, aki még csecsemőként érkezik a Földre, és sokáig nincsen tisztában saját identitásával. Bár Byrne nem merül bele túlságosan Clark Kent viszontagságos, bukkanókkal, elidegenedéssel teli gyerekkorának lefestésébe (mint tette azt például Az acélember című mozifilm), mégis remekül mutatja be a feltétlen szeretet dominálta kapcsolatot nevelőszüleivel. Ezen a vonalon elindulva láthatjuk a karakter hőssé válását, első, nyilvános szereplését, majd azt is, ahogyan megalkotja saját, titkos identitását, hogy elvegyülhessen az emberek között, melynek egyik fontos eleme, hogy állást vállal a Daily Planetnél.
Az acélember tehát minden olyan tulajdonságot tartalmaz, ami tökéletesen képet ad arról, hogy Superman mitől Superman. A születés, a fiatalkor, az első szárnypróbálgatások, a civil személyazonosság, első találkozása legközelebbi barátjával, mégis talán legnagyobb ellenlábasával, Batmannel, akivel a Crisis után már nem csak egyszerű, önzetlen haverok, hanem távolságtartó, egymásban nemcsak hősiességet, de fenyegetést is látó héroszok. Byrnenak még arra is volt ideje, hogy több régi karaktert realistább szemlélettel kezeljen. Lois Lane, és Lex Luthor is kiemelt szerepet játszik Superman életében, ennek köszönhetően szinte teljesen átalakultak, előbbi törékeny, mindig hangos sikoltozások közepette a megmentésére váró nőből agresszív, karrierista, kotnyeles újságíró lett, utóbbi pedig őrült feltalálóból milliárdos üzletemberré lépett elő. Luthor nem lett kevésbé pszichopata, de bomlott, gonosz tervekkel teli elméje mellé mostmár súlyos dollárhegyek is társulnak, mellyel gyakorlatilag a zsebében tartja egész Metropolist. Hidegvérű, és számító manipulátor, az „annyira zseni, hogy már őrült” mintapéldánya, külsejét tekintve leginkább a Gene Hackman-féle Luthorra hajaz, ám személyisége, és egész karaktere jóval komolyabb színezetet kap, mint Hackman sokszor túltolt, és karikaturisztikus főellensége. A figurák modernizációja nem is sülhetett volna el jobban: persze manapság már nem állnák meg olyan jól a helyüket, mint akkor, a ’80-as években, azonban ezzel együtt beláthatatlanul messze vannak az aranykor egysíkú, stilizált alakjaitól, vagy a saját univerzumukon belül is szinte komoly következmények nélkül garázdálkodó gonosztevőitől.
Az acélember pont akkor hibázza el a koncepciót, amikor az addig aprólékosan, és precízen görgetett sztorit átviszi felesleges, és agyatlan hentbe. Bár magától értetődőnek tűnik a dolog, hogy egy Superman képregénybe kellenek epikus összecsapások, leomló épületek, látványos püfölések, azonban az egész történet egyáltalán nem erre van alapozva, inkább a puhább, karakterközpontú cselekményvezetésre – és még ha ki is lehetett volna hozni jóra ezt az egészet, Byrnenak nem sikerül. Bizarro szerepe teljesen indokolt, ő hivatott prezentálni Superman első, komolyabb összecsapását, ugyanakkor jobb, és elegánsabb módszerek is rendelkezésre álltak arra, hogy ezt bemutassák. De Az acélember még így is vitathatatlan klasszikus: a karakter rajongóinak természetesen melegen ajánlott (talán még a jövőbeli, egyébként kiválóan sikerült eredettörténeteknél is jobban), ezen felül könnyen válhat a retro fanok egyik kedvencévé (Byrne nem csak írta, hanem rajzolta is a képregényt, és a korszak összes báját sikerült belesűrítenie a panelekbe). Ennél többet felesleges elmondani erről az alkotásról, mely korszakának népszerű, és emlékezetes műve – ott a helye a polcon!
Superman #1-5 (1990-1991)
DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #10 – Superman: Az acélember (2017)
The Man of Steel #1-6 (1986)
Superman személyiségének kibontására pedig létezik-e jobb ürügy egy kezdeti szárnypróbálgatásait bemutató eredettörténetnél? Lehet, hogy ezen sokan meglepődnék, de a karakternek nagyjából 50 évig nem igazán volt olyan képregénye, mely egységes módon, jól összefoglalva mutatta volna be származását, fiatalkorást, és hőssé válását. A ’80-as évekbeli Crisis on Infinite Earths azonban új kapukat nyitott a DC univerzumnak: a legtöbb korábbi eseményt eltörölte ez az esemény, így a karakterek mítoszát végre modernizálhatták, korhoz igazíthatták. Elmesélhették a hősök eredetét újra, más formában, köztük Supermanét is, akinek végül a híres John Byrne (korábban az X-Mennel, és a Fantasztikus Négyessel vált ismertté a Marvelnél) fabrikálta össze az első valamire való „origin story”-ját. Az acélember (ami voltaképp egy hat részes minisorozat) 1986-ban jelent meg, és bár azóta nem képzi már a kánon részét, mind a mai napig ezt tekintik a szent, és sérthetetlen, fő Superman eredettörténetnek. Byrne egyszerre maradt hű a karakterhez, és vitte őt el egy kicsit más irányba, miközben kölcsön vett egy-két alapvető elemet a Richard Donner rendezte, 1978-as Superman mozifilmből. Rengeteg dolog meg lett változtatva a korábbi eseményekhez képest, de az író mentségére legyen mondva, hogy ezek csakis pozitív irányba vitték el a sztorit.
Kevés olyan hős létezik, akinek többször mesélték volna el keletkezését, mint Supermannek. Nagyrészt pont azért, mert hiába a sok csata, a megannyi hőstett, a figura lényegét, és szívét-lelkét még mindig egy eredettörténeten keresztül lehet a legjobban bemutatni. Az acélember emiatt sem elsősorban a látványos összecsapásokkal, hősi pózolásaival, és nagy drámaiságával szeretné elnyerni az olvasok elismerését – ezekből az elemekből lényegesen kevesebb, vagy épp az égvilágon semennyi sincs benne. Ellenben Byrne annyira szépen kerüli el ezeket a bevett kliséket, olyan jól fekteti le a karakter mítoszát, hogy egy kifejezetten humánus sztori kerekedik ki belőle, mely a hat rész alatt (mindegyik epizód egy-egy fontos fejezetet mutat be Superman életéből) gondosan ágyaz meg mindannak, ami majd később fontos lesz a figura életében. A Kripton ebben a történetben egy mindenféle érzelmet nélkülöző, hideg társadalom, mely emiatt visszafordíthatatlanul száguld az eleve elrendeltetett bukás felé. Ennek a messzi, különleges, és elpusztult világnak (ami Byrnenak köszönhetően teljesen új értelmet kapott) Superman az utolsó hírmondója, aki még csecsemőként érkezik a Földre, és sokáig nincsen tisztában saját identitásával. Bár Byrne nem merül bele túlságosan Clark Kent viszontagságos, bukkanókkal, elidegenedéssel teli gyerekkorának lefestésébe (mint tette azt például Az acélember című mozifilm), mégis remekül mutatja be a feltétlen szeretet dominálta kapcsolatot nevelőszüleivel. Ezen a vonalon elindulva láthatjuk a karakter hőssé válását, első, nyilvános szereplését, majd azt is, ahogyan megalkotja saját, titkos identitását, hogy elvegyülhessen az emberek között, melynek egyik fontos eleme, hogy állást vállal a Daily Planetnél.
Az acélember tehát minden olyan tulajdonságot tartalmaz, ami tökéletesen képet ad arról, hogy Superman mitől Superman. A születés, a fiatalkor, az első szárnypróbálgatások, a civil személyazonosság, első találkozása legközelebbi barátjával, mégis talán legnagyobb ellenlábasával, Batmannel, akivel a Crisis után már nem csak egyszerű, önzetlen haverok, hanem távolságtartó, egymásban nemcsak hősiességet, de fenyegetést is látó héroszok. Byrnenak még arra is volt ideje, hogy több régi karaktert realistább szemlélettel kezeljen. Lois Lane, és Lex Luthor is kiemelt szerepet játszik Superman életében, ennek köszönhetően szinte teljesen átalakultak, előbbi törékeny, mindig hangos sikoltozások közepette a megmentésére váró nőből agresszív, karrierista, kotnyeles újságíró lett, utóbbi pedig őrült feltalálóból milliárdos üzletemberré lépett elő. Luthor nem lett kevésbé pszichopata, de bomlott, gonosz tervekkel teli elméje mellé mostmár súlyos dollárhegyek is társulnak, mellyel gyakorlatilag a zsebében tartja egész Metropolist. Hidegvérű, és számító manipulátor, az „annyira zseni, hogy már őrült” mintapéldánya, külsejét tekintve leginkább a Gene Hackman-féle Luthorra hajaz, ám személyisége, és egész karaktere jóval komolyabb színezetet kap, mint Hackman sokszor túltolt, és karikaturisztikus főellensége. A figurák modernizációja nem is sülhetett volna el jobban: persze manapság már nem állnák meg olyan jól a helyüket, mint akkor, a ’80-as években, azonban ezzel együtt beláthatatlanul messze vannak az aranykor egysíkú, stilizált alakjaitól, vagy a saját univerzumukon belül is szinte komoly következmények nélkül garázdálkodó gonosztevőitől.
Az acélember pont akkor hibázza el a koncepciót, amikor az addig aprólékosan, és precízen görgetett sztorit átviszi felesleges, és agyatlan hentbe. Bár magától értetődőnek tűnik a dolog, hogy egy Superman képregénybe kellenek epikus összecsapások, leomló épületek, látványos püfölések, azonban az egész történet egyáltalán nem erre van alapozva, inkább a puhább, karakterközpontú cselekményvezetésre – és még ha ki is lehetett volna hozni jóra ezt az egészet, Byrnenak nem sikerül. Bizarro szerepe teljesen indokolt, ő hivatott prezentálni Superman első, komolyabb összecsapását, ugyanakkor jobb, és elegánsabb módszerek is rendelkezésre álltak arra, hogy ezt bemutassák. De Az acélember még így is vitathatatlan klasszikus: a karakter rajongóinak természetesen melegen ajánlott (talán még a jövőbeli, egyébként kiválóan sikerült eredettörténeteknél is jobban), ezen felül könnyen válhat a retro fanok egyik kedvencévé (Byrne nem csak írta, hanem rajzolta is a képregényt, és a korszak összes báját sikerült belesűrítenie a panelekbe). Ennél többet felesleges elmondani erről az alkotásról, mely korszakának népszerű, és emlékezetes műve – ott a helye a polcon!
Superman #1-5 (1990-1991)
DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #10 – Superman: Az acélember (2017)
The Man of Steel #1-6 (1986)
