Geekz, képregény
Havi képregények - június-július
Geekz, képregény
"Uborkaszezon."
A Hihetetlen Pókember #33
The Amazing Spider-Man #606-607 (2009)  

A sokat szidott, és köpködött One More Day óta várja az ember, hogy végre legyen ennek a teljesen elbaltázott eseménynek valami kreatív haszna, mivel az írók eddig enyhén szólva sem álltak a helyzet magaslatán. Hiába születtek remek sztorik (főleg Dan Slott tollából), az egész Peter-MJ szállal kapcsolatban csak a felszínt kapargatták, nemigazán mentek bele a lényegébe, mint ahogy az is vitathatatlan, hogy a miértek megmagyarázását is teljesen figyelmen kívül hagyták. Az persze eleve lehetetlen, hogy bárki elhitesse az olvasókkal, hogy ez az egész OMD nyűglődés megérte a ráfordított időt, és hírverést, de azért az új szám egész szépen továbbgondolja a „Peter Parker szingli” koncepciót. Ugyanis a képregény egésze a főhős csajozási szokásairól szól, mármint arról, ahogyan ezek a nő-ügyek Peternél, és Pókembernél külön-külön menni szoktak. Előbbi énje lakótársával, Michele-el, és humoros, egyben bájos kolléganőjével, Norah-val próbál zöldágra vergődni, megjelenik Mary Jane is, aki csak tovább bonyolítja a karakter magánéletét. Ezt a szerelmi háromszöget pedig nem más, mint a Fekete Macska licitálja túl, aki természetesen elsősorban Pókemberért van oda, így amíg Peter hangos veszekedések, és féltékenységtől fűtött konfliktusok kereszttüzében értetlenkedik, szuperhős alteregója harccal, és bunyóval teli balhéba kerül, mikor egy rablás közben éri tetten a szemrevaló kisasszonyt. Innentől fogva pedig már sejthető, hogy miben lesz része kedvenc Falmászónknak.  

Joe Kelly írónak bravúrosan sikerül az, amiben elődjei kudarcot vallottak, vagyis bővebben: visszahozza azt a ’80-as évekbeli hangulatot, amit a Brand New Day-jel tűzött ki a Marvel, és amit eddig képtelen volt teljesíteni. Már maga a Pókember-Fekete Macska felállás is ezt a klasszikus évtizedet célozza meg, egyfajta tiszteletadásként, és múltidézésként, amikor még a Hálószövőt egy sokkal vidámabb, pozitívabb hangvétel lengte körül, és ahol folyamatosak voltak a súrlódások, és bajkeverések, amiket nagyrészt Felicia Hardy idézett elő, néha azért, hogy felhívja magára szerelme figyelmét, máskor meg simán csak heccből, mert épp unatkozott, és nem volt jobb dolga. Ezt a könnyed tempót Kelly remekül hozza vissza: nem tolakodó, és nincs rókabőr szaga, és bár egy idő után kicsit túlzó lesz ez a szappanoperázás a Fekete Macskával (na meg bárgyú), a sztori egyáltalán nem nevezhető erőltetettnek. Mert végre tényleg olyan, amilyennek lennie kell egy olyasfajta Pókember képregénynek, ami arra hivatott, hogy a régi klasszikusokat, és azoknak humoros stílusát idézze meg. Tele van vicces beszólásokkal, pörgős akcióval, pattogós dialógusokkal, rengeteg helyzetkomikummal, és izgalommal, Pókember pedig szinte már pontosan annyira szeretnivalóan „pancser”, mint anno.  

Az utóbbi hónapokban sokszor beleestem már abba a hibába, hogy miután felmagasztaltam 1-1 számot, és nagy reményekkel tekintettem a folytatás elé, végül nagy pofára esés lett az egészből, hiszen ez a sorozat hihetetlenül ingadozik, megjósolhatatlan az elkövetkezendő részek minősége, és néha még maguk az írók sem jelentenek garanciát a felhőtlen szórakozásra. Viszont mindenképp pozitívum, hogy szép lassacskán sikerül kihasználni a témában rejlő potenciált, és legalább valóban jó történetekkel ajándékozzák meg az olvasókat, még ha néha be is csúszik 1-2 rohadt alma a frissek közé.     

A Hihetetlen Pókember Különszám 2017/3
The Amazing Spider-Man #612-614, #617 (2010)  

Az előbb rohadt almát említettem? Kár volt az ördögöt a falra festeni. Az idei, szám szerint harmadik Hihetetlen Pókember különszám összesen négy történetet foglal magában, ebből három a Falmászó egyik régi, sokad-osztályú ellenfelét, Elektrót állítja középpontba (és közben megpróbálja újraértelmezni), a negyedik inkább egy külön-álló, mégis a jövőbeli eseményekkel nagyon is összefüggő sztori, melyben szintén egy több évtizedes ellenlábas képviselteti magát, név szerint Rínó, bár ezúttal kissé más formában, mint ahogy eddig megismerhettük. Előbbit sokkal jobban lehet hagyományos Pók-történetként aposztrofálni, ahol Mark Waid (aki egyáltalán nem a szívem csücske, de ez legyen az én problémám) próbálja meg számunkra érdekessé tenni Elektrót, aki eddig sem volt egy bonyolult jellem, így nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, ezután sem lesz az. Lényegében annyi a kiindulópont, hogy a villámokat szóró bűnöző végleg megelégeli, hogy a gonosz Wall Street-i tőzsdeügynökök elvették a pénzét, amire most nagy szüksége lenne, mivel ereje egyre jobban instabillá válik, és ha nem tudja kifizetni a drága kezeléseket, akkor hamarosan meghal. Ezért kiszemeli magának a DB tulajdonosát, akiért zavaros pénz, és adó-ügyei miatt egyébként sem rajonganak túlzottan New York lakói, majd felszítja ellene a népet. A közhangulat a tetőfokára hág, a dühös emberek pedig egy idő után hősként tekintenek Elektróra. Persze már az elején nyilvánvalóvá válik, hogy mindenkinek megvannak a hátsó szándékai ebben a játékban, ahogy neki is, ám míg Pókember erre hamar rájön, addig a civilek, és úgy en bloc megint mindenki ellene fordul, miközben az ingadozó erejű ellenfelével is meg kell küzdenie.  

Nem mondom, hogy egyenesen bűn rossz az egész, mert tényleg nem erről van szó, egyszerűen csak átlagos, és túlmisztifikált. A közhangulat, és a naiv nép megjelenítésével még nem is lenne akkora probléma, de Elektro ábrázolása hagy némi kívánnivalót maga után, mi több, tele van felesleges, időhúzó jelenettel, Paul Azaceta rémes rajzairól nem is beszélve. Az Outcastnél kifogásolhatatlan volt a munkája, de ami működik egy ördögűzős, ultra-véres lélektani horrorban, az egy szuperhősképregényben már kevésbé. A Rínós sztorinál azonban inkább az érzelmi oldalra erősítenek rá, és végeredményben sokkal jobb is lett – nagyrészt megmenti ezt a közepes színvonalú képregényt. Bizonyos értelemben mindjárt két Rínót kapunk: az eredetit, aki mára már maga mögött hagyta bűnözői életét, és rinocérosz-páncélját levéve megpróbál normálisan élni feleségével, miközben egy kaszinóban dolgozik, biztonsági őrként, és egy másikat, aki már teljes menetfelszerelésben pózol, valódi kilétéről semmit sem tudni még, csupán csak annyi motiválja, hogy megölje a korábbi Rínót. Ebben a nyúlfarknyi sztoriban szinte teljes mértékben az eredeti Rínóé, Aleksei Sytseviché a főszerep, tökéletesen sikerült annak a bemutatása, hogy miként egyensúlyozik régi, és új énje között.  

Kár, hogy Peter magánéleti szála már korántsem muzsikál ilyen fényesen, és még az a kevés figyelem is teljességgel felesleges, amennyi ráhárul. Folyton hisztiző lakótársa, Michele bevallja neki, hogy valójában egyáltalán nem fogyasztott annyi alkoholt nénikéje esküvőjén, mint azt hitte, így voltaképp a placebo-hatás az oka, hogy lefeküdtek egymással. Nemcsak, hogy totálisan szükségtelen az egész, de mellé még kifejezetten szerencsétlen húzás, látszik, hogy már a Marvelnél sem tudták, hogy mihez kezdjenek ezzel a párossal, így marad ennek az egy történésnek a görcsös kifacsarása, és túlbonyolítása, a vége meg ki tudja, hol van még. Mindenesetre nem sok bizakodásra ad okot a vészesen közelgő The Gauntlet, melynek gyakorlatilag ezek a történetek az izgalmasnak beállított felvezetései. Azonban eddig nemigen győztek meg minket arról, hogy érdemes lesz nagyobb időt ráfordítani.      

Batman #22
Batman #8 (2012)
Jonah Hex #1 (2006)    

Ha azt hitte az olvasó, hogy Batmannel nem történhet rosszabb annál, minthogy bezárják egy föld alatti labirintusba, ahol különböző szörnyűségekkel próbálják meg elvenni a józan eszét, folyton riogatják, majd le is szúrják, végül a város bűzlő csatornájába kerül, és miután megmártózik a mocskos szennyvízben, félholtan, véresen, az őrület határán egyensúlyozva, szakadt ruhával jut vissza a biztonságot jelentő kastélyába, akkor nagyot tévedett. Azt a helyet, aminek az elszigeteltséget, és a biztonságot kellene szolgálnia, megtámadja a Bagolybíróság, így eltaposva a maradék illúzióját is annak, hogy létezik még békés hely Bruce Wayne, és Batman számára. Persze a hosszú évek alatt többször támadták már meg a különböző szupergonoszok a Wayne birtokot, viszont Scott Snydernél jobban még senki sem érzékeltette azt, mennyire kibillen a főhős nyugodt lelkiállapota, mennyire komoly romboló, és hidegzuhanyhoz hasonló hatás éri, amikor félelmetes ellenfelei saját otthonát fenyegetik. Ez a rész gyakorlatilag egy helyszínen játszódik, természetesen továbbviszi az eddig is rettenetesen erős, sötét horror-hangulatot, miközben a kastély halálos bújócskázások, és borzongató játékok színterévé alakul át. Az eddigiek alapján nehezen tudnám elképzelni, hogy mind Snyder, mind Greg Capullo (akinek rajzai természetesen most is bőven túllépik a mércét) képes lenne nagyot hibázni a jövőben, és még ha nem is tudják mindig tartani a minőséget, azt hiszem, egy kis apró kisiklás bőven megbocsátható, hiszen ez a két ember az utóbbi évek legjobb Batman képregényét hozta tető alá.  

És most a kiadvány második történetéről is csak csupa jót lehet nyilatkozni. A Ragadozók hosszú időre elvonultak, helyüket ebben a hónapban a sebhelyes arcú westernhős, Jonah Hex veszi át, ezután pedig belekezdenek a New 52-es Igazság Ligája történetbe, azt hiszem, ezúttal tényleg még csak egy apró szó sem érheti a ház elejét. Viszonylag ismeretlen nálunk ez a kalapos, revolvert viselő karakter (hacsak nem nézte valaki a Justice League Unlimited rajzfilmsorozat rá vonatkozó epizódját, vagy a borzalmas, 2010-es élőszereplős mozifilmet), de a hazai hardcore fanok biztosan keblükre fogják ölelni, mivel tényleg egy igen erős történetet tálal nekünk a Kingpin. A kőkemény, és szikár vadnyugati miliőben játszódó sztoriról nem érdemes sokat mondani, mert egyrészt már annyi is spoiler lenne, másrészt eléggé faék egyszerűségű a cselekmény, és nem is igazán erre, inkább a coolságra, a stílusra, és a főhős szájából elhangzó aranyköpésekre van kihegyezve. Egy teljesen önálló sztori, előzmény, és folytatás nélkül, tehát tökéletesen megáll a maga lábán, arról nem is beszélve, hogy Hex mennyire karizmatikus személyiség. Olyan népszerű karakterekből lett összegyúrva, mint Clint Eastwood Névtelen Férfija (Sergio Leone spagettiwesternjeiből), a Mel Gibson alakította Mad Max, vagy a szintén Eastwood tolmácsolásában klasszikussá nemesedett Josey Wales.   Nem kell bonyolult világmegmentésekre, és magasztos tettekre gondolni egyik képregény esetében sem, így majdhogynem kéz a kézben járnak, az eltérő környezet ellenére is. Batman a szokásos rideg, és horrorisztikus hangulatával hódít, Jonah Hex pedig az önbíráskodó, törvényen kívüli tetteivel, ahol végeredményben a gonosz mindig elnyeri méltó büntetését, ez pedig komoly elégtételt jelent mind a benne szereplő figuráknak, mind az olvasónak. Ha az Igazság Ligája sztorival (ami már bőven inkább egy hagyományos szuperhőstörténet, ennél fogva külön áll a kiadvány első felétől) tartani tudják a szintet, akkor valóban megérte feladni a Ragadozókat.    

DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #14 – A Bátor és a Vakmerő: Szerencselovagok
The Brave and the Bold #1-6 (2007)  

Ismét egy Mark Waid szülemény. Emberünk korábban már többször is bebizonyította (Bábel Tornya, Az első év, stb.), hogy oda van a retro stílusú, bugyuta történetekért, előbbi az összecsapott vonalvezetés, és kiábrándító rajzok miatt csúszott el, utóbbi azért, mert minimum kétszer olyan hosszú volt, mint kellett volna – nem túl jó ajánlólevél. Az Eaglemoss valamiért úgy érezte, még jobban előretolják Waidet, szóval a sorozaton belül immár harmadjára találkozhatunk vele, és komolyan mondom, bármennyire is ellenére voltam ennek, a három sztori közül, még pont, hogy a mostani, a Szerencselovagok lett a legjobb. Persze nagy szavakat senki se várjon: valóban szórakoztató, olvasható képregény, de nem több, és igazából csak a két korábbi Waid-merénylethez mérve elfogadható a színvonala. Semmi plusz nincs benne, de legalább nem veszi magát túlzottan komolyan, és igyekszik inkább egy könnyed, sci-fi elemekkel dúsított, humoros, dinamikus kalandként eladni önmagát, melynek cselekménye átível téren, és időn is, ezen felül elsősorban szórakoztat, mintsem elgondolkodtat. Természetesen részben az íróra jellemző, szokásos recepttel találkozhatunk, megmaradt az enyhe idiotizmus, de ezúttal nem fárasztó, és erőltetetten túlhúzott módon szuperál a történet, maximum a vége összecsapott kicsit, viszont addig szépen építi fel Waid az alapokat, és jó érzékkel szövi tovább a cselekményt. Még szegény Batman sem lóg ki annyira ebből a túlszínezett, cicomás science fiction világból, mint általában szokott, de úgy összességében el lehet mondani a műről, hogy az író parádésan, és logikusan építi fel a csapatokat.  

Azzal mondjuk nem lehet megvádolni a sztorit, hogy a DC univerzum krémjével találkozhatunk ebben a képregényben. Nagyrészt másod, vagy harmadosztályú karakterek kerülnek ki a leosztásból, mármint a Sötét Lovagon, Zöld Lámpáson, vagy esetleg Supergirl-ön kívül, akit sikerült igazi üresfejű szőkenőként lefesteni. A szövegei nagyrészt borzalmasak, a Hal Jordannel való flörtölgetései pedig egy éretlen, és butuska kamaszlányt vizionálnak, de eközben teljesen kompetens a rábízott feladatokban, tudja, mikor mit kell tennie, és ez a furcsa, kiegyensúlyozatlan kettősség már-már irreálisan telepedik erre a figurára, a logika szinte teljes mellőzésével együtt. A nagybetűs DE azonban akkor jön el, mikor összehozzák a DC képregények legvagányabb, egyben legtahóbb szereplőjével, Lobo-val (valljuk be, nagyon megérdemelne már egy külön kötetet), és kettejük szenzációsan viccesen megírt párbeszédei nagyjából félig-meddig el is viszik a hátukon a sztorit. Ami egyébként sincs teletűzdelve morális gondolatokkal, vagy drámával, tényleg nem akar több lenni, mint egy egyszerű, kalandos történet, karakteres szereplőkkel (mondjuk a Szuperhősök Légiójának megjelenésénél már tényleg erőteljesen rezeg a léc), vicces dialógusokkal, és szórakoztató hangvétellel.  

És ezúttal még a rajzok is a helyükön vannak: George Pérez remekül alkalmazkodik a több helyszínen, bolygón, és idősíkon játszódó történethez, a színes, és rajzfilmes stílus ide tökéletesen illik, egyáltalán nem zavaró, ráadásul rendesen ki is van dolgozva. „Ennél több pedig nem is kell” – mondaná az elégedetten hátradőlő olvasó, azonban a kép nem ennyire egyszerű. Lehetett volna még rajta csiszolni, de ettől függetlenül egy laza vasárnapi délutánra nagyjából megfelelő olvasmány.  


Marvel+ #33
Avengers/Invaders #5-6 (2008-2009)    

Amilyen jól indult Alex Ross, és Jim Krueger Avengers/Invaders minisorozata, most épp annyira vált egy jelentéktelen, csakis hatalmas, epikus, és látványos bunyókra specializálódott akciópornóvá. Eddig több idő telt el azzal, hogy a szuperhősök indokolatlanul pofozzák egymást, szép díszletek között, mint az igazi érdemi történet adagolásával. Ez mondjuk az 5-6. részre sem változott sokat, bár már kapunk némi halovány magyarázatot, hogy miért kerülhettek a Megszállók a Második világháborúból a jelenbe, azonban mindezt elhomályosítják a nyári blockbuster-filmekre hasonlító összecsapások, amik mintha egyszerűen nem akarnának véget érni. A S.H.I.E.L.D. helicarrierjén tovább folyik a harc, amit megint csak elhúznak, totál feleslegesen, csakhogy a végén Amerika Kapitány (mármint az eredeti), és Namor fogságba essen, és Doctor Strange felvilágosíthassa a Titkos Angyalokat, hogy az idővonal megkavarásában a Kozmikus Kockának is tevékeny szerepe volt, valamint a jó doktor hogyan tartja vissza azt, hogy a múltban történtek kihatással legyenek a jelenre. Szóval óriási katyvasz az egész, ráadásul az érzelmi hatás sem működik, sem a Rozsomák-Toro párbeszéddel, ahol előbbi előadást tart utóbbinak a mutánslétről, sem a Kapitány, és Vasember közti dialógussal (pedig abban aztán tényleg óriási nagy potenciál leledzett), sem azzal az egyszerű közkatonával, aki a Megszállókkal együtt érkezett a jelenbe.  

Ráadásul mindezt tetézi egy amolyan személyes misszió, mely során az eredeti Fáklya elindul, hogy felszabadítsa azokat a robotokat, melyek az amerikai kormányt, és a S.H.I.E.L.D. szervezetét szolgálják – rabszolgáknak gondolja őket, főleg miután bevillannak a koncentrációs táborban látott zsidó foglyok emlékképei. Hogy erre mi szükség volt, arra valószínűleg csak maguk az írók tudnának értelmes magyarázatot adni. Mindenesetre nem túl szerencsés az ilyen „mellék-ágak” beiktatása, mivel már lement a sorozat fele, és valami nagyon naggyal kellene előrukkolniuk ahhoz, hogy az Avengers/Invaderst egy jó sztoriként konstatálja az olvasó. Ehhez azonban mind a Kocka rejtélye, mind annak a ténye, hogy a Megszállókat voltaképp az amerikai nép kollektív kívánsága miatt láthatjuk viszont a jelenben, kevés. Még mindig nagyon hiányzik egy konkrét főgonosz, de ha az nincs, akkor legalább valami normális karakterrajzzal, vagy hatásos érzelmi töltettel kellene szolgálniuk az íróknak, mert ez így enyhén szólva sem okés. Egyre messzebb van ez már a „korrekt” kategóriától, de a „borzalmas” besorolást még szerencsére nem érte el, bár nem kell neki sok. Hátravan 6 epizód, igazából akad még egy-két tisztázatlan dolog, szóval marad a remény, hogy hátha…  

Marvel+ Különszám 2017/3: X-Faktor
X-Factor #7-12 (2006)  

A 2017-es év egyik legnagyobb meglepetése volt az idén februárban megjelent X-Faktor képregény, mely ezúttal nem a szokásos világmegmentős, hősködéses cuccok közé tartozott, hanem pont ellenkezőleg, sokkal kisebb, és személyesebb hangvételt ütött meg, ami már eleve felkeltheti a nem csak szuperhősös sztorikra specializálódott olvasók kíváncsiságát, főleg, hogy az egész Peter David fejéből pattant ki, akit szintén otthon érzi már magát ebben a műfajban. A kiadvány el is érte a kívánt hatást, és szerencsére a folytatás sem lett sokkal grandiózusabb, és epikusabb, mint elődje, de ez természetesen csakis előnyére vált: megmaradt a hétköznapibb, már-már a kisember kategóriájában mért szemszög, minden velejárójával együtt. Egyszerűen zseniális, ahogy David működteti ezeket a karaktereket, nem csak jellemvonásaik, és különböző hibáik miatt emlékezetes figurák, hanem úgy összességében remekül vonja bele a történeteibe a Marvel univerzum világformáló eseményeit, jelen esetben az M-napot, és a Polgárháborút, melyek felforgatták a világukat, de a stílus mégis legyökerezett a szuperhősképregényekhez képest realistább, és földhözragadtabb felfogásnál. Egyre mélyebbre hatol a cselekményben, megjelenik a titokzatos Bizarr Ügyek nevű cég, mely komoly nyomást szeretne gyakorolni az X-Faktor Nyomozói Irodára, kapunk némi szórakozást az idősíkokkal, egy-két halovány utalást a jövőre nézve, mégis a legérdekesebb, és legélvezetesebb szálat a Szuperhős Regisztrációs Törvény megjelenése okozza.  

Sokaknak talán már csömöre lehet a Polgárháborútól, bár viszonylag kevés történet jelent meg vele kapcsolatban, mégis már-már olyan érzése lehet az olvasónak, hogy a Kingpin képtelen elszakadni ettől az időszaktól, azonban az X-Faktor esetében bőven tartogat annyi izgalmas gondolatot, és történést, hogy ne legyen zavaró a jelenléte. Más színben tünteti fel az X-Men csapatot is, akiket saját sztorijaikban nagyrészt önzetlen, nyakas, és büszke mutánsokként ismerhettünk meg, itt pedig már-már a negatív oldalt erősítik, legalábbis egy ponton majdnem összeverekszik a két csoport egymással, ez az egyetnemértés pedig egy egészen érdekes viszonyrendszert szül, amit múltbeli hazugságok, közös ármánykodások, és bonyolult érdekek táplálnak. Mondanom sem kell, aki szerette az előző részt, az ezt is a keblére fogja ölelni, az X-Faktor csapata továbbra is egy üdítő színfolt a hazai képregényes palettán. Akinek csömöre van már az ide-oda repkedő szuperhősöktől, az mindenképp tegyen vele egy próbát. Megéri.  

Peter Parker Pókember #34
The Amazing Spider-Man #398 (1995)
The Spectacular Spider-Man #221 (1995)
Web of Spider-Man #120 (1995)
Spider-Man #54 (1995)  

Szép lassan összeérnek a szálak a sorozatban, de egyelőre a két Pókember még külön-külön folytatja, miközben az egyiknek még csak fogalma sincs a másik létezéséről. Peter a halálos betegségére szeretne minél előbb gyógymódot találni, de a megoldás több mint valószínű, hogy ősellenségének, Oki Dokinak a kezében van. Érdekes ilyen színben látni a fémcsápos doktort: az eltelt évek alatt rengeteg szögből bemutatták már a karakterét, de úgy látszik még ennyi idő után is van benne spiritusz (főleg, ha egy J. M. DeMatteis áll a dolog mögött), ezúttal úgy ismerhetjük meg, ahogy talán még sosem láttuk. Pókember, és a betyárbecsület vezérelte figura közt már-már afféle Batman/Joker viszonyhoz hasonló kapcsolat alakul ki, és bár esettanulmányt korántsem lehetne belőle írni, összességében mégis nagyon vonzó az a stílus, ahogy az író ábrázolja őket. Peter egy élet-halál közti, LSD-trip beütésű lebegés során még a túlvilágot is megjárja, ezáltal régen elhunyt emberekkel találkozik, akik annak idején fontos szerepet játszottak, és játszanak most is az életében. Ami a Vörös Pókot, azaz Ben Reilly-t illeti, ő tovább folytatja szóló-küldetését, hogy az igazi Pókember helyett megtisztítsa New York utcáit, ám a média szép lassan felfigyel rá, és ez hoz némi nem kívánt fordulatot számára. Megjelenik néhány régi, és pár új mellékszereplő is, és így jutunk el a végkövetkeztetésig, amit már sokan leírtak korábban: önmagában Ben nagyon izgalmas karakter, rengeteg potenciál van benne, ugyanakkor a köré írt figurák már fele annyira sem érdekesek, ez pedig óriási hiba, tekintve, hogy a Pókembere képregényekhez nagyon sokat tesznek hozzá ezek a mellék-alakok. Ez egyelőre még nem nagyon látszik, majd a későbbiekben fog jobban kikristályosodni. A két szál jövőbeni összeérése azonban számos remek pillanatot tartogat, és még nagyon-nagyon messze van a vége.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
X-Men: Apokalipszis
Amikor a fagyi visszanyal.
The Walking Dead: Hatodik évad
Új világ jön...
Friss kritikák
Thor: Ragnarök (Thor: Ragnarok)
Valhalla, jövök mááááár!!!
Stranger Things: Második évad (Stranger Things: Season Two)
Üdv újra a '80-as években!
A múmia (The Mummy)
Egy mumifikált tetem teljes meggyalázása.
The Defenders
Bosszúállók, kicsiben.
Szárnyas fejvadász 2049 (Blade Runner 2049)
A nagy lánggal égő csoda.