A Marvel és a Netflix jegyességében született kőkemény szuperhősös produkciókat eddig kivétel nélkül keblére ölelte a kritika és a közönség,
egyúttal többé-kevésbé kifogástalan minőségük tovább erősítette azt a tényt,
hogy a Marvel, ha mozifilmes fronton nem is mindig képes makulátlan minőséget szállítani, azonban, ha sorozatokról van
szó, akkor csak nagyon nehezen tud hibázni. Persze ezeknek a szériáknak azért
voltak kisebb-nagyobb hibái (főleg a legutóbbiaknak), de összességében mégis
valami olyasmit sikerült velük összehozni, ami nevetve küldte parkoló pályára
az összes addigi szuperhősös tévésorozatot, ahogy illik. Nem titok, hogy a
Marvel, ahogy a mozivásznakon, úgy a Netflix-et illetően is egy sokkal
grandiózusabb dolgot tervez, minthogy külön szériákban hagyja akciózni egyedül
a kisebb, utcai-szinten tevékenykedő hőseit: ez a csoportos vállalkozás lesz a The Defenders, mely összehozza New York City különböző, bűntől belterjes
kerületeiben akciózó szuperképességű egyéniségeit egy közös városmegmentésre. Daredevil,
Jessica Jones és Luke Cage már bemutatkozott, mielőtt azonban megalakulna a csapat,
még hátra volt Iron Fist, azaz a Halhatatlan Vasököl önálló kalandja, aki –
társaihoz hasonlóan – szintén sötét sikátorokban, vért köpve osztja a
pofonokat, ám kissé más keretek között, mint kollégái. Ugyanis Iron Fist, civil
nevén Danny Rand több pénzzel rendelkezik, mint az előbb említett három hős
együttvéve, ezáltal pedig egészen más gondokkal és konfliktusokkal szembesül, mint
azt eddig megszokhattuk a Marvel Netflix-es igazságosztóitól.
És ahogy mondani szokták, itt van a kutya elásva. Szerencsére ezeknél a sorozatoknál az alkotók hamar rájöttek, hogy önmagukban a címszereplők igencsak sablonos, ha lehet ezt mondani, unalmas szuperképességekkel rendelkeznek, ezért mindezt megpróbálták súlyosabb drámával, és a Marvel produkcióitól szokatlan földhözragadtsággal kompenzálni. Vagyis lényegében annyi történt, hogy mind a karakterek, mind az eseményeket igazi hozzáértéssel és profizmussal írták meg, hétköznapi jellemhibákkal tűzdelték tele a képregények lapjain nemegyszer makulátlan hősként tündöklő figurákat, ezáltal pedig sikerült emberibbé varázsolni őket, mi több, a nézőhöz minden addiginál közelebb hozni. A már sokadszorra bevált bravúrt most Danny Rand-del akarták megismételni, azonban az Iron Fist-ről hamar levették a kritikusok a keresztvizet, és már előzetesen is szinte csak csupa rosszat lehetett róla hallani (helyesbítek: nem csak azt, hogy simán rossz, hanem egyenesen borzalmas), ami különösen meglepő, tekintve a Marvel-Netflix eddigi munkáit. Bár azért tapasztalható volt némi gyengülés, az tény: amíg a Daredevil és a Jessica Jones első évadja közel állt a tökéleteshez (előbbi zseniális színvonalát azóta képtelenek megközelíteni), addig Hell’s Kitchen fenegyerekének második színrelépése azonban már kissé kiegyensúlyozatlan, túlzsúfolt és egységtelen volt, a Luke Cage pedig minimum 4 epizóddal hosszabb a kelleténél. Az Iron Fist viszont nem csupán egy ezekhez hasonló, könnyed botlás, hanem az első nagy pofon, mely után nagyon nehéz lesz felállni és befoltozni a Marvel-Netfix produkcióinak eleddig töretlen minőségén esett csorbát.
Emellett az Iron Fist kifejezetten nagy hátránnyal indult: az első látásra unalmas és klisés Danny Rand-hez egy ennél is sablonosabb eredettörténet társul, ami a „ha nem láttuk ezerszer, akkor egyszer sem” sémán mozog, de innen még mindig lehetett volna nyerni, hiszen a korábbi sorozatokban nagyszerűen bontották ki a főszereplőket, akik a sok-sok egyéni probléma és kezdeti szárnypróbálgatás közepette meneteltek végig a hőssé válás rögös útján. Az Iron Fist is eredetsztori, de nem a hagyományos értelemben: a foghíjas felvezetés okait pedig pontosan valahol itt kell keresni. Danny Rand, a népszerű milliárdos csemete gyerekkorában repülőbalesetet szenved a Himalájánál, a szülei meghaltak, azonban rátalál egy csapat titokzatos szerzetes, akik egy K’un-Lun nevű helyre viszik, mely voltaképp egy másik dimenzióban létezik. Danny-t éveken keresztül keményen képzik és tanítják az ősi harcművészetek titkaira, majd ennek gyümölcseként szert tesz arra a képességre, hogy egyetlen pontra koncentrálja saját csijét, így megidézheti a Halhatatlan Vasököl erejét, mely során energiáit az öklébe összpontosítja, ami ilyenkor valamiféle természetfeletti erőt bocsát ki, ennek köszönhetően szinte mindent képes áttörni, és testi ereje is felerősödik. A hosszú évszázadok során több Vasököl létezett, akiknek az volt a feladata, hogy védjék az idegenektől K’un-Lun bejáratát, ám Danny 15 esztendő eltelte után, egy napon a távozás mellett dönt, hogy visszatérhessen New Yorkba, felvegye a kapcsolatot régi ismerőseivel (konkrétan a Meachum-családdal, akik a repülőbaleset után saját kezükbe vették főhősünk apjának cégét), és végre feldolgozhassa tragikus múltját.
Az újraegyesülés nem pont úgy sül el, ahogy Danny képzelte: egykori barátai most folyamatosan kételkednek benne, megpróbálják megöletni, elmegyógyintézetbe zárni, és hasonló nyalánkságokat tenni vele, a levesbe pedig a korábban már felvezetett Kéz nevű halálosan veszélyes szervezet is beleköp (egyúttal okot ad arra, hogy a The Defenders előtt végignyűglődjük az első évadot), szóval most sem maradnak el a személyes drámák, hangsúlyos bunyók és a háttérben zajló machinációkkal. De az Iron Fist már a legelején elhibázza. Eredettörténet ez, csakhogy pont a lényeges részletekből akad kevesebb. A repülőbaleset unalomig eltúlzott, erőltetett sulykolásán és néhány pernyi flashback-jeleneten kívül aligha tudunk meg valami érdemlegeset Danny előéletéről. Az olyan fontos, ám ebben a sorozatban nem sok szerepet kapó dolgokkal kapcsolatban, minthogy hogyan sajátította el a Vasököl képességét, hogyan jutott hozzá ehhez a hatalomhoz, csak halvány utalásokat hallhatunk, de saját szemünkkel nem láthatjuk, így szépen elvesznek az éterben (mondjuk ez úgy, hogy elvileg egy hatalmas sárkányt kellett érte lezúzni, talán nem is meglepő), de magáról K’un-Lunról is csak halvány fantáziaképeink lehetnek (a The Defenders fényében pedig teljes mellszélességgel kijelenthető, hogy nem nagyon tudtak mit kezdeni ezzel a szállal), és akkor még tényleg Finn Jones-al van a legkevesebb probléma.
Emberünk legjobb esetben is egy szimpatikus, de egyáltalán nem átlagon felüli színész, és amennyi negatív kritika érte őt a szereppel kapcsolatban, azt biztosan nem teszi egyhamar zsebre, azonban az összkép közel sem ennyire vészes. Az 1970-es években kiemelten népszerű kung-fu filmek ihlette képregénysorozatban a főhős, Danny Rand alapból sem egy túlságosan komplex személyiség, az elején inkább egy naiv és gyereklelkű jellem, akit bár több mint egy évtizedig képeztek legyőzhetetlen szuperhőssé, magáról a való világról és annak működéséről még alig van valami érdemi fogalma. Érdekes módon pont ez adta a karakter igazi sava-borsát, és ment szembe a hasonló figurákra jellemző trendekkel. Jones megpróbálja mindezt hűen visszaadni, és valamennyire sikerül is, azonban a kielégítő összképet visszafordíthatatlanul beárnyékolja a suta forgatókönyv, a racionalitást nélkülöző karakterekkel együtt. Figyelembe véve, hogy Vasököl a Marvel egyik legjobban képzett harcművésze, a képregényes figurához nem tud teljes mértékben felnőni a mozgóképes megfelelője, ezért pedig nagyrészt a rosszul koreografált és mesterkélt harcjelenetek tehetnek. A Netflix-es Marvel sorozatok egyik nagy nívója volt mindigis a látványos bunyó, melyek nem rejtették véka alá a realisztikus brutalitást, törött csontokkal, súlyos ütésekkel-rúgásokkal, kék-zöld foltokkal, nem utolsósorban értő rendezéssel, vágással, és koreográfiákkal. Az Iron Fist-ben viszont ezek közül egyik sincs meg.
És még csak nem is a dinamikátlan bunyókkal van a legnagyobb baj: a karakterek rendesen megsínylették a gyenge forgatókönyvet, mivel az írók kifejezetten ellentmondásos szituációkba helyezték őket (már-már rettenetesen irreálisan), hogy aztán önmagukat is megkeverve, képtelenek legyenek bármi érdemlegeset kezdeni velük. Attól kezdve, hogy Danny megjelenik New Yorkban, felkeresi régi ismerőseit, próbálja bizonygatni kilétét előttük, ám addig már nem jut el, hogy esetleg közös emlékek felelevenítésével, vagy bármi mással érje el a célját, folytatólag a figurák fejetlen menetelésével, a logikával és megalapozatlansággal szemben, az egyéb illogikus megoldásokkal bezárólag. Példának okáért, amikor szóba kerülnek a főhős, mások számára ködös gyerekkori évei, vagy különleges képességei, mintha mindenki elfelejtené, hogy egy olyan világban élnek, melyben másik univerzumból érkezett istenek mentették meg az emberiséget és chitauri földönkívüliek gyalulták le fél New Yorkot, ezért a legeslegapróbb természetfeletti dolgot is élből elutasítják. Aztán utolsó koporsószegként (mintha nem lenne már elég ebben a sorozatban) ott vannak a borzasztó negatív karakterek. Emlékszünk még a karakteres és mély Wilson Fisk-re, vagy az egyszerre vonzó és utálatos szemétláda Kilgrave-re? Gyorsan felejtsük el mindkettejüket, mert ide csak papírízű, gyengén eljátszott gonosztevők jutnak – bár közülük is David Wenham, akiben rengeteg potenciál lett volna, ha rendesen megírják a karakterét.
Az Iron Fist-nek minőségben szinte az égvilágon semmi köze nincs „elődjeihez”. A szokásos minőségi Netflix-produkció helyett mintha egy másodosztályú csatorna B-kategóriás, bagó költségvetésből készült átlagos szuperhősös csihi-puhiját néznénk, amit leginkább az unalmas vasárnap délutánokra lehet beütemezni. Nem csak egy sima, szerencsétlen visszalépés, hanem egy komoly fekete folt, mely után kezdhetünk is aggódni, hogy innen hogyan tovább. A The Defenders, bár nem folytatja az itt megjelent negatív tendenciát, de nem is nyűgözte le annyira a nagyérdeműt, mint az várható volt, a The Punisher-ben van még bizodalmunk (nem is kevés, ugyanakkor az nem fog szorosan kapcsolódni ezekhez a szuperhősös kalandokhoz), és a korábbi sorozatok új évadjai is mind-mind készülnek természetesen. Az Iron Fist-et is folytatni fogják, bár az összes közül erre van a legkevesebb szükség. Akkora kudarc volt ez, hogy a legjobb lenne mihamarabb elfelejteni, de örökre.
És ahogy mondani szokták, itt van a kutya elásva. Szerencsére ezeknél a sorozatoknál az alkotók hamar rájöttek, hogy önmagukban a címszereplők igencsak sablonos, ha lehet ezt mondani, unalmas szuperképességekkel rendelkeznek, ezért mindezt megpróbálták súlyosabb drámával, és a Marvel produkcióitól szokatlan földhözragadtsággal kompenzálni. Vagyis lényegében annyi történt, hogy mind a karakterek, mind az eseményeket igazi hozzáértéssel és profizmussal írták meg, hétköznapi jellemhibákkal tűzdelték tele a képregények lapjain nemegyszer makulátlan hősként tündöklő figurákat, ezáltal pedig sikerült emberibbé varázsolni őket, mi több, a nézőhöz minden addiginál közelebb hozni. A már sokadszorra bevált bravúrt most Danny Rand-del akarták megismételni, azonban az Iron Fist-ről hamar levették a kritikusok a keresztvizet, és már előzetesen is szinte csak csupa rosszat lehetett róla hallani (helyesbítek: nem csak azt, hogy simán rossz, hanem egyenesen borzalmas), ami különösen meglepő, tekintve a Marvel-Netflix eddigi munkáit. Bár azért tapasztalható volt némi gyengülés, az tény: amíg a Daredevil és a Jessica Jones első évadja közel állt a tökéleteshez (előbbi zseniális színvonalát azóta képtelenek megközelíteni), addig Hell’s Kitchen fenegyerekének második színrelépése azonban már kissé kiegyensúlyozatlan, túlzsúfolt és egységtelen volt, a Luke Cage pedig minimum 4 epizóddal hosszabb a kelleténél. Az Iron Fist viszont nem csupán egy ezekhez hasonló, könnyed botlás, hanem az első nagy pofon, mely után nagyon nehéz lesz felállni és befoltozni a Marvel-Netfix produkcióinak eleddig töretlen minőségén esett csorbát.
Emellett az Iron Fist kifejezetten nagy hátránnyal indult: az első látásra unalmas és klisés Danny Rand-hez egy ennél is sablonosabb eredettörténet társul, ami a „ha nem láttuk ezerszer, akkor egyszer sem” sémán mozog, de innen még mindig lehetett volna nyerni, hiszen a korábbi sorozatokban nagyszerűen bontották ki a főszereplőket, akik a sok-sok egyéni probléma és kezdeti szárnypróbálgatás közepette meneteltek végig a hőssé válás rögös útján. Az Iron Fist is eredetsztori, de nem a hagyományos értelemben: a foghíjas felvezetés okait pedig pontosan valahol itt kell keresni. Danny Rand, a népszerű milliárdos csemete gyerekkorában repülőbalesetet szenved a Himalájánál, a szülei meghaltak, azonban rátalál egy csapat titokzatos szerzetes, akik egy K’un-Lun nevű helyre viszik, mely voltaképp egy másik dimenzióban létezik. Danny-t éveken keresztül keményen képzik és tanítják az ősi harcművészetek titkaira, majd ennek gyümölcseként szert tesz arra a képességre, hogy egyetlen pontra koncentrálja saját csijét, így megidézheti a Halhatatlan Vasököl erejét, mely során energiáit az öklébe összpontosítja, ami ilyenkor valamiféle természetfeletti erőt bocsát ki, ennek köszönhetően szinte mindent képes áttörni, és testi ereje is felerősödik. A hosszú évszázadok során több Vasököl létezett, akiknek az volt a feladata, hogy védjék az idegenektől K’un-Lun bejáratát, ám Danny 15 esztendő eltelte után, egy napon a távozás mellett dönt, hogy visszatérhessen New Yorkba, felvegye a kapcsolatot régi ismerőseivel (konkrétan a Meachum-családdal, akik a repülőbaleset után saját kezükbe vették főhősünk apjának cégét), és végre feldolgozhassa tragikus múltját.
Az újraegyesülés nem pont úgy sül el, ahogy Danny képzelte: egykori barátai most folyamatosan kételkednek benne, megpróbálják megöletni, elmegyógyintézetbe zárni, és hasonló nyalánkságokat tenni vele, a levesbe pedig a korábban már felvezetett Kéz nevű halálosan veszélyes szervezet is beleköp (egyúttal okot ad arra, hogy a The Defenders előtt végignyűglődjük az első évadot), szóval most sem maradnak el a személyes drámák, hangsúlyos bunyók és a háttérben zajló machinációkkal. De az Iron Fist már a legelején elhibázza. Eredettörténet ez, csakhogy pont a lényeges részletekből akad kevesebb. A repülőbaleset unalomig eltúlzott, erőltetett sulykolásán és néhány pernyi flashback-jeleneten kívül aligha tudunk meg valami érdemlegeset Danny előéletéről. Az olyan fontos, ám ebben a sorozatban nem sok szerepet kapó dolgokkal kapcsolatban, minthogy hogyan sajátította el a Vasököl képességét, hogyan jutott hozzá ehhez a hatalomhoz, csak halvány utalásokat hallhatunk, de saját szemünkkel nem láthatjuk, így szépen elvesznek az éterben (mondjuk ez úgy, hogy elvileg egy hatalmas sárkányt kellett érte lezúzni, talán nem is meglepő), de magáról K’un-Lunról is csak halvány fantáziaképeink lehetnek (a The Defenders fényében pedig teljes mellszélességgel kijelenthető, hogy nem nagyon tudtak mit kezdeni ezzel a szállal), és akkor még tényleg Finn Jones-al van a legkevesebb probléma.
Emberünk legjobb esetben is egy szimpatikus, de egyáltalán nem átlagon felüli színész, és amennyi negatív kritika érte őt a szereppel kapcsolatban, azt biztosan nem teszi egyhamar zsebre, azonban az összkép közel sem ennyire vészes. Az 1970-es években kiemelten népszerű kung-fu filmek ihlette képregénysorozatban a főhős, Danny Rand alapból sem egy túlságosan komplex személyiség, az elején inkább egy naiv és gyereklelkű jellem, akit bár több mint egy évtizedig képeztek legyőzhetetlen szuperhőssé, magáról a való világról és annak működéséről még alig van valami érdemi fogalma. Érdekes módon pont ez adta a karakter igazi sava-borsát, és ment szembe a hasonló figurákra jellemző trendekkel. Jones megpróbálja mindezt hűen visszaadni, és valamennyire sikerül is, azonban a kielégítő összképet visszafordíthatatlanul beárnyékolja a suta forgatókönyv, a racionalitást nélkülöző karakterekkel együtt. Figyelembe véve, hogy Vasököl a Marvel egyik legjobban képzett harcművésze, a képregényes figurához nem tud teljes mértékben felnőni a mozgóképes megfelelője, ezért pedig nagyrészt a rosszul koreografált és mesterkélt harcjelenetek tehetnek. A Netflix-es Marvel sorozatok egyik nagy nívója volt mindigis a látványos bunyó, melyek nem rejtették véka alá a realisztikus brutalitást, törött csontokkal, súlyos ütésekkel-rúgásokkal, kék-zöld foltokkal, nem utolsósorban értő rendezéssel, vágással, és koreográfiákkal. Az Iron Fist-ben viszont ezek közül egyik sincs meg.
És még csak nem is a dinamikátlan bunyókkal van a legnagyobb baj: a karakterek rendesen megsínylették a gyenge forgatókönyvet, mivel az írók kifejezetten ellentmondásos szituációkba helyezték őket (már-már rettenetesen irreálisan), hogy aztán önmagukat is megkeverve, képtelenek legyenek bármi érdemlegeset kezdeni velük. Attól kezdve, hogy Danny megjelenik New Yorkban, felkeresi régi ismerőseit, próbálja bizonygatni kilétét előttük, ám addig már nem jut el, hogy esetleg közös emlékek felelevenítésével, vagy bármi mással érje el a célját, folytatólag a figurák fejetlen menetelésével, a logikával és megalapozatlansággal szemben, az egyéb illogikus megoldásokkal bezárólag. Példának okáért, amikor szóba kerülnek a főhős, mások számára ködös gyerekkori évei, vagy különleges képességei, mintha mindenki elfelejtené, hogy egy olyan világban élnek, melyben másik univerzumból érkezett istenek mentették meg az emberiséget és chitauri földönkívüliek gyalulták le fél New Yorkot, ezért a legeslegapróbb természetfeletti dolgot is élből elutasítják. Aztán utolsó koporsószegként (mintha nem lenne már elég ebben a sorozatban) ott vannak a borzasztó negatív karakterek. Emlékszünk még a karakteres és mély Wilson Fisk-re, vagy az egyszerre vonzó és utálatos szemétláda Kilgrave-re? Gyorsan felejtsük el mindkettejüket, mert ide csak papírízű, gyengén eljátszott gonosztevők jutnak – bár közülük is David Wenham, akiben rengeteg potenciál lett volna, ha rendesen megírják a karakterét.
Az Iron Fist-nek minőségben szinte az égvilágon semmi köze nincs „elődjeihez”. A szokásos minőségi Netflix-produkció helyett mintha egy másodosztályú csatorna B-kategóriás, bagó költségvetésből készült átlagos szuperhősös csihi-puhiját néznénk, amit leginkább az unalmas vasárnap délutánokra lehet beütemezni. Nem csak egy sima, szerencsétlen visszalépés, hanem egy komoly fekete folt, mely után kezdhetünk is aggódni, hogy innen hogyan tovább. A The Defenders, bár nem folytatja az itt megjelent negatív tendenciát, de nem is nyűgözte le annyira a nagyérdeműt, mint az várható volt, a The Punisher-ben van még bizodalmunk (nem is kevés, ugyanakkor az nem fog szorosan kapcsolódni ezekhez a szuperhősös kalandokhoz), és a korábbi sorozatok új évadjai is mind-mind készülnek természetesen. Az Iron Fist-et is folytatni fogják, bár az összes közül erre van a legkevesebb szükség. Akkora kudarc volt ez, hogy a legjobb lenne mihamarabb elfelejteni, de örökre.
