A Hihetetlen Pókember #35
The Amazing Spider-Man #620-621 (2010)  

A Hihetetlen Pókember előző számai többé-kevésbé tűrhetően integrált be a sorozatba újra egy rakás klasszikus gonosztevőt, hogy ennek segítségével még jobban visszahozzák azt a bizonyos ’80-as évekbeli retro-hangulatot, mely egyébként a Brand New Day történetfolyam eredeti indíttatása is volt. A Gauntletben a régi szuperbűnözők egy modern status quo-ba katapultáltak, köztük Mysterioval, akit Dan Slott próbált újra a figyelem középpontjába állítani. Bár Slott nagyot emelt az utóbbi időben legtöbbször kellemetlenül szerencsétlenkedő színvonalon, hibázni még ő is tud, így nemigazán tudta átadni Quentin Beck igazi jelentőségét ebben az új közegben. Illuzionista emberünk épp azon munkálkodik, hogy összeugrassza a New York-i maffiát Pókemberrel és Mr. Negatívval, de maga a sztori tovább bontakozik Carlie Cooper és rég halottnak hitt apja irányába, utóbbi nem meglepő módon valahogy kapcsolatban is áll Beck-kel, azaz Mysterioval. Szerencsére két mérsékelten közepes epizód után a harmadik már határozottan jobb összképet nyújt, főleg a humorosabb megközelítés miatt. Slott összességében hitelesen érzékelteti, hogy Mysterio valóban képes nagy fenyegetést jelenteni, de közben a karakterben rejlő komikus lehetőségeket is ügyesen használja ki. A különböző történetbeli problémák azonban teljesen tisztán láthatóak.  

A Gauntlet eseményének folytonossága miatt valószínűleg Slott kezét is erősebben kellett fogni, mint azt általában teszi a Marvel, ezért a cselekmény néha kifejezetten olyan benyomást kelt, mintha az írót rákényszerítették volna bizonyos dolgokra, és nem hagyták volna eléggé kibontakozni. Ez leginkább Carlie és Mr. Negatív jelenléténél látszik: mindkettő kap egy érdekes adalékot a már meglévő karakteréhez, ám a hatalmas potenciált nemhogy sikertelenül aknázza ki Slott, de néha konkrétan direkt visszatereli a hangsúlyt a történet főszereplőjére, Mysteriora. Mivel az ő megújult státusza fontosabb, és jelenleg a Gauntlet élvezi az elsődleges prioritást. Csak az a baj, hogy ez miatt egy rakás érdekes mellékzönge is elveszik az éterben. Lendületes ez a sztori, szó se róla, de egyúttal kissé kiábrándító is – bár ebből a történetfolyamból még mindig ez a legjobbnak nevezhető eresztés. A folytatásban viszont (ami eme képregény második fele) Slott látszólag visszakapja a gyeplőt, és egy lendületes, saját tehetségét nem meghazudtoló sztorit rak le az asztalra, amelyben remekül működik Pókember és Fekete Macska dinamikusságtól tüzelő párosa. Kettejük közt remekül működik a kémia, az egész izzik a szexuális feszültségtől, na meg a jópofa humortól is. És végre Mr. Negatív is megkapja a neki kijáró figyelmet.  

Nem annyira eredeti, de mégis sokat ígérő gonosz alak ő, akivel egy jó író akár még csodákat is képes lehet majd művelni (talán nem véletlen, hogy a készülő Pókember játéknak ő lesz az egyik központi alakja), az sem kizárt, hogy pont Slott lesz az-az alkotó.  

Az Új Bosszú Angyalai: Dr. Strange
The New Avengers #51-55 (2009)  

Meglepően sokat, több mint másfél évet kellett várni az új Bosszú Angyalai-kötetre, ami ráadásul a könyvesboltokból az újságosok polcaira költözött, ám a minőség ugyanolyan maradt, és szerencsére a belcsínnel továbbra sincs semmi probléma. Igaz, a történet a Dark Reign eventjét viszi tovább, viszont a cselekmény ezúttal kicsit elkanyarodik a Norman Osborn elleni hadjárattól, hogy a mágiát, és az ezzel kéz a kézben járó misztikus teremtmények sokaságát helyezze a fókuszba, a fantasy rajongók legnagyobb örömére. Miközben a szuperhősök megpróbálnak napról-napra túlélni egy olyan világban, ahol az amerikai kormány szerint ők jelentik az elsődleges fenyegetést, feltűnik a rég nem látott Stephen Strange, aki miután elveszítette főmágusi titulusát, elkeseredetten keresi azt, akit majd az ő helyébe léptetnek. Csak annyi ezzel a bibi, hogy a jelöltek között olyan személyek is felsorakoznak, akik kétségtelenül rosszra fordítanák a mérhetetlen erőt, ha megkapnák, így az Angyaloknak el kell indulniuk a voodoo varázslatok egyik fellegvárába, New Orleans-ba, ahol aztán borzalmas démonokkal, hátborzongató kreatúrákkal és egyéb földöntúli jelenésekkel találják szembe magukat. Brian Michael Bendis marad a szokásos remek színvonalon (pedig az alapanyag ezúttal kifejezetten sovány), kihoz mindent, amit egy ilyen témából ki lehet, a végeredmény nem túl emlékezetes, ámde annál szórakoztatóbb és olvasmányosabb. Chris Bachalo és Billy Tan ennek megfelelően látványosan ábrázolják a mágiával teli csatákat, változatos színekkel kápráztatják el az olvasót.  

Ugyan sosem voltam kibékülve vele (főleg az Ultimate Spider-Man sorozatban végzett munkája miatt), de el kell ismernem, hogy Stuart Immonen is meglepő tehetséggel végezte el a dolgát. Bár ebben a kötetben csak egy szám köthető a nevéhez, ám szinte már bámulatos, ahogy oldalról-oldalra ad tanúbizonyságot hozzáértéséről, ami legtöbbször mélyen szunnyad, viszont ezúttal talán fényesebben csillog, mint bármikor. Mondjuk ehhez hozzájárul a kitűnő panelkezelés is, és az, hogy most nem egy zseniális Mark Bagley-t kellett váltania, aki után kevés olyan rajzoló van, aki le tudná verni az általa felállított magas lécet. Korábban is dolgozott már együtt Bendis-el, viszont párosuk itt minden akadályt átugorva menetel a siker rögös útján. Immonen képei remekül hozzásimulnak a Marvel egyik nagy üdvöskéjének cselekményvezetéséhez, apropó, ha már szóba került a történet: lehetetlen szó nélkül elmenni a remek karakterdinamika, és a szuperhősök közti kémia mellett, ami eddig is a sorozat legnagyobb pozitívuma volt, ámde itt még a szokásosnál is jobban működik az egész. A fantasys és mágiás humbug mellett a sztori nem feledkezik meg a Dark Reign eseményeiről sem, Clint Barton, azaz Sólyomszem háborút indít Norman Osborn ellen, a média fegyverét felhasználva, viszont a terve mégsem úgy sül el, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Cselekedete többet árt, mint használ, ez pedig nemcsak a már amúgyis érzékeny lábakon álló viszonyt élezi ki még jobban a szuperhősök és az amerikai kormány között, hanem az Angyalok csapatán belül is konfliktusokhoz vezet.  

Van egy jelenet a képregényben, amikor a szereplők szép lassan és logikusan végigmennek a tagokon, hogy ki miért és miért nem lehet a csapat vezetője. A választási lehetőségek roppant elmések, a dialógusok gördülékenyen pörögnek, majd az ebből kinövő bizalmatlanság Pókemberrel kapcsolatban (aki mivel próbálja megőrizni inkognitóját, felkelti társai előzetes gyanakvását) számtalan remek pillanatot eredményeznek, melyek a humort sem nélkülözik. Bendis az összes labdát kivétel nélkül le is csapja (tessék itt elsősorban Peter és Jessica Jones régi kapcsolatára gondolni), szóval a minőségre nem lehet panasz, maximum csak a néha sovány cselekményre, amit azért mégis megmentenek a szép rajzok és a nagyszerű írói bravúrok.  

Marvel+ Különszám 2017/4: Fenegyerek
Daredevil #46-50 (2003)  

Brian Michael Bendis és Alex Maleev Fenegyereke jelenleg az egyik legerősebb magyarul kiadott képregénysorozat. Üröm az örömben, hogy sajnos általában nagyjából úgy egy évet kell várni a folytatásra, azonban a minősége mindig bizonyítékot ad arról, hogy megérte türelmesnek lennie érte az embernek. A fékezhetetlen és vad hangulatért eddig sem kellett a szomszédba mennie a kiadványnak, azonban Bendis-ék ha lehet, most még jobban elengedik a gyeplőt – az eredmény pedig annyira nyers és brutális lett, hogy a korábbi epizódok legjobb esetben is csak vidám gyerekzsúroknak minősülnek ez mellett. Mintha nem is egy szuperhősképregényt olvasnánk, hanem egy gengszterfilmet néznénk: kíméletlen stílus, véres leszámolások, törött csontok, mocskos sikátorok, mindehhez pedig olyan törvényszerűen sötét, noir-os grafika társul, amik hátborzongató módon másznak le a fekete lapokról. Maleev ismét nagyon odatette magát, amikor tompa színekkel felvértezve próbált meg hozzáigazodni Bendis éjsötét meséjéhez. Külön érdekesség, hogy a kiadványban helyet kapott 50. számban, a jubileum örömére többek közt olyan népszerű rajzolók készítettek el egy-egy panelt, mint John Romita Sr., vagy Joe Quesada, ami kicsit kizökkentheti a gyanútlan olvasót a velőtrázó tempóból, azonban még így is ügyesen simulnak bele a koncepcióba. Az ötödik x ezen kívül egy új státusz quo-t is felállít, amiben Matt Murdock önmagát kiáltja ki egy veszélyes, de általa már bőven megfélemlített falka vezérének.  

Szerencsére Bendis időben érzett rá arra, hogy ezt az „ölök-nem ölök”, „igazságot osztok, de nem lépek át egy bizonyos határt” című játékot nem lehet a végtelenségig űzni. Illetve lehet, hiszen sok más népszerű szuperhős sorozatában ezt műveik az írók már hosszú évek óta, ugyanakkor ez a téma nagyon könnyen unalomba fulladhat, és egy idő után még arra is képes lehet, hogy teljesen kinyírja az adott karakter vonzerejét. És még ha Fenegyerek ezután nem is vedlett át agyatlan gyilkológéppé, mindenképp egy olyan úton indult el, ami a jövőben számtalan izgalmas lehetőséget rejt magában. Tudjuk, ebben az esetben a győzelem ritkán hosszú életű, Matt pedig minden eddiginél nagyobb felelősséget vállalt magára – az ár, amit fizetett garantáltan hatalmas, ez már előre borítékolható. Gyakorlatilag egy új, keményebb, kíméletlenebb, ezzel együtt pedig egy sokkal agresszívabb Fenegyereket ismerhetünk meg ebben a képregényben, aki annyira már nem is fél bemocskolni a kezét, egyre inkább átvált a „cél szentesíti az eszközt” típusú bűnüldözőbe. A legjobb pillanatok közé tartozik az is, ahogy elbánik Célponttal: nemcsak hogy péppé veri, nem csupán fizikailag teszi helyre, hanem önérzetét tiporja sárba, és kegyetlenül kifacsarja lelke maradékát is.  

Érdekes módon nem csak Fenegyerek az egyetlen főszereplője ennek a sztorinak. Nagyvárosi mese lévén a cselekményben fontos emberek, lényeges karakterek fordulnak meg, de az illegalitásból visszatérő Wilson Fisk már-már elsőszámú jelenlévővé vedlik át, kisajátítva magának a „játékidő” nagy részét. Teljesen megérdemli egyébként, személyisége talán még sosem volt ennyire elesett, sérülékeny és megfáradt: a rokonai elárulták, a fia meghalt, még a saját felesége is ellene fordult, egykori emberei pedig rég messze járnak, vagy már másoknak dolgoznak. Fenegyerekhez hasonlóan őt is lassan már csak a csillapíthatatlan düh hajtja, ami olyan zsigeri szintekre lépett, hogy már gőgösen azt gondolja, hogy nélküle egyszerűen nem működhet olajozottan New York alvilága. Ennek köszönhetően a karakter eddig nem látott, új rétegekbe nyer bebocsátást. Hogy létezik-e visszaút eme két személy, de leginkább Fenegyerek számára? Egyelőre úgy tűnik mindketten a sötétség mélyére bámultak, ahonnan aztán visszanéztek rájuk, minden további csak üres találgatás, de az biztos, hogy ebből már nehéz lesz kijönni tiszta kézzel, főleg Fenegyereknek. A sorsa tehát képlékeny, ám életének további alakulása nemsokára kiderül. Csak ne lenne azaz átkozott egy év…  

Outcast #4
Outcast #6 – Receiver Your Mark (2014)   

A negyedik számmal véget ért Robert Kirkman horroros-ördögűzős képregényének első fejezete. Az Outcast újabb része ugyan pont emiatt csak egy epizódot tartalmaz, a minőség természetesen továbbra is kifogástalan. Az egész egy realisztikus, természetfeletti, túlvilági erőkkel megsózott szikár drámának indult, melyet leginkább William Friedkin 1973-as klasszikusához lehetett hasonlítani, azonban ahogy szépen lassan haladtunk előre, egyre jobban kikristályosodott az a tény, hogy az Outcast rengeteg olyan elemet tartalmaz, ami markánsan megkülönbözteti ezt a képregényt Az ördögűzőtől. Kirkman remek írói módszerének és Paul Azaceta darkos rajzainak köszönhetően a széria kifejezetten egyedi hangvételt üt meg, amit nem lehet összetéveszteni semmi mással, és hiába lépked a cselekmény egyre nagyobb, kiterjedtebb irányba, a stílus továbbra is megmarad az emberi lélek mélyén lakozó sötétség kihangsúlyozásán. Bámulatos és egyben hátborzongató, ahogy Kirkman a családon belüli erőszak témájában keresztül mutatja be a főszereplő lelki kínlódását, de úgy egyébként is szenvedő karaktereket láthatunk a sztoriban, akik egyszerre néznek szembe a hétköznapi és a természetfeletti veszélyekkel is. Mindezt hasonlóan átlagos, kisvárosi környezetbe helyezi, ami csak külön pluszt jelent a két lábbal magabiztosan a földön álló történetnek. Az első fejezet epilógusa az elődökhöz méltóan zárja le ezt a történetfolyamot. Természetesen fináléról szó sincs, egyrészt messze van még a vége (hiszen a sorozat Amerikában jelenleg is fut), másrészt több mint valószínű, hogy magyarul is folytatódnak Kyle Barnes megpróbáltatásai, remélhetőleg gyakoribb megjelenéssel, mert ez a durván fél év pokolian hosszú idő, főleg, hogy ezek a képregények nem épp hosszúságukról, és túlírottságukról híresek.     

Peter Parker Pókember #36
Spider-Man #56 (1995)
The Spectacular Spider-Man #222 (1995)
Web of Spider-Man #123 (1995)
The Amazing Spider-Man #400 (1995)  

Végül elérkeztünk ide is: nagy esemény, emellett hatalmas mérföldkő, hogy megjelent magyarul az Amazing Spider-Man várva várt 400. száma, ami az eltelt évek alatt méltán lett halhatatlan klasszikus, és nívóját még annak ellenére is megérezte, hogy azóta számtalan író kijátszotta már azt a kártyát, amit J. M. DeMatteis itt úgy használ, mint ahogy előtte és talán utána sem tud senki. Az idős May néni halálára gondolok természetesen: az öreglány persze azóta már él és virul, sőt, néhány évvel ezelőtt ismét megölték az írók, hogy aztán visszahozhassák (One More Day, fújj), azonban mindez semmit sem von le a 400. rész értékéből. Roppant giccses, de ettől függetlenül hatásosan és szomorúan szívbe markoló történet, amit nagyon nehéz anélkül végigolvasni, hogy az embernek ne induljon meg legalább egy kicsit a könnycsatornája. A képregény nemhogy tele van eltalált pillanatokkal, hanem maga az egész szám egy hatalmas eltalált pillanat: DeMatteis fején találta a szöget, Bagley pedig szokásos módon hozza a jobbnál-jobb rajzokat, a színezés, a kihúzás is mesteri. Fura ezt pont egy Pókember címmel kapcsolatban mondani, de valahol itt ér véget az egyszerű szuperhősképregény, és itt kezdődik az, amit igazi művészetnek hívunk. Talán csak a Kraven utolsó vadászata volt ennyire zsigeri és ennyire művészi, ez a képregény pedig bámulatos párját ritkítja annak. Annál többet, hogy zseniális, nem is nagyon lehetne írni róla, na meg értelme sem lenne sok, szépen vegye meg mindenki, és olvassa el: némi előismeret szükséges hozzá, hiszen a híres Klónsztori közepén vagyunk elvileg, ám a sztori mégis nagyszerűen élvezhető önmagában. Nem árt szót említeni a másik három történetről is, nyilván kicsit elhalványulnak a 400. szám mellett, viszont fontos és kellemes részei az egyre zavarosabb eseményeknek, amiből már most sejthető az a nagy kavarás, ami majd később jellemezni fogja ezt a sorozatot. Mindenesetre a Peter Parker Pókember széria idei termésének ez a vitathatatlan csúcspontja.     

The Walking Dead  - Élőhalottak #15: Újrakezdés
The Walking Dead #85-90 (2011)  

A The Walking Dead az előző kötetében maximális fordulatszámra kapcsolt (emlékeztek arra a brutális cliffhangerre a 83. számból?), és ennek köszönhetően Robert Kirkman író már nem azzal van elfoglalva, hogy továbbra is az egyszerű, ámde rendkívül veszélyes napról-napra való túlélésre szűkítse a cselekményt. Helyette a karakterek immár egy új civilizáció felépítésén munkálkodnak, már amennyire ez lehetséges lehet egy zombiapokalipszis közepén. Új utak elé néz tehát a sorozat, már ha Kirkman tartja magát ehhez a koncepcióhoz – és miért ne tartaná, mikor a recept remekül működik, továbbra sem érzi az ember, hogy unalomba fulladnának a kis csapat sorozatos megpróbáltatásai. A tévésorozattal ellentétben, ami már időnként a monotonitás jeleit mutatja, a képregény egy rakás izgalmas tulajdonsággal szolgál, a fantasztikusan írt szereplőktől kezdve a megható és szomorú emberi drámákon át, a folyton Rickék körül sertepertélő élőhalottakig, akik pont jókor, jó helyen jelennek meg az események sűrűjében. Persze ez a főszereplőket cseppet sem vigasztalja, inkább aggasztja, de ahogy korábban is, úgy most sem ők okozzák a legnagyobb gondokat. Szerelmi kapcsolatok érnek véget és kezdődnek el, régi sebek szakadnak fel újra, hihetetlen, hogy azok a karakterek, akiket az egész sztori elején megismertünk, mostanra mennyire mások lettek. Főleg Rick: a jelenlegi kötet nagyrészt rá, és a vonzáskörébe tartozó személyekre koncentrál. Így nemcsak az a nyilvánvaló tény kerül bizonyításra, hogy Rick mennyire ösztönös, állatias és diktátorszerű jellem lett, hanem hogy folyamatosan küzd az ellen, hogy lelkét végleg elnyelje az az éjfekete sötét mély, melynek alján egy Kormányzószerű alak csak arra vár, hogy bekebelezhesse. Ezek után sem neki, sem senki másnak nem lesz könnyű dolga, de az eddig sem nagyon volt ebben a sorozatban. Nem is az a kérdés, hogy lesz e valaha jobb, hanem, hogy mikor jön a következő nagy csapás, ami próbára teszi majd ezt a világvége szélén küszködő kis csapatot. Ha minden igaz, közelebb van, mint hinnék.