Geekz, képregény
Violátor
Geekz, képregény
Nem agitátor, nem gladiátor, se nem prédikátor...
Minden nagy képregényhősnek és antihősnek megvan a maga elsőszámú ősellensége, akivel a legyőzhetetlenség árnyékában karöltve együtt táncolnak a sápadt holdfénynél. Amerika Kapitánynak ott van a Vörös Koponya, Batmannek Joker, Pókembernek a Zöld Manó, az odakozmált, hamburgerfejű Spawnnak pedig a nemkülönben groteszk Violátor, akik szintén évtizedek óta vívják véget nem érő vérgőzös csatáikat egymással. Esetükben annyi különbséggel, hogy míg az előbb felsorolt ellenfeleket valamiféle olyan bonyolult viszonyrendszer köti össze, amely nem engedi, hogy véget vessenek egymás életének, hiszen úgy a hősnek saját erkölcsi normája, a gonosztevőnek pedig a kedvenc szórakozása lenne oda, addig Spawnt és Violátort egyáltalán nem kötik le ilyesféle aggályok. Boldogan, a legkisebb habozás nélkül kinyírnák egymást, ahogy meg is tették már egy párszor, csakhogy mivel a pokolbéli teremtmények halála ritkán maradandó, a csatákkal ellentétben a háborút mindig döntetlenre sikerült kihozni. A Batman-Joker párhuzam már csak azért is megállja helyét, mert a Pokolivadék megalkotója, Todd McFarlane igencsak sokat kölcsönzött a Sötét Lovag karakteréből, amikor kiötölte népszerű antihéroszát, az emberi alakjában töpszli, kövér bohócként megjelenő Violátor külsejéből és néhány személyiségjegyéből pedig egyértelműen Joker köszön vissza, még ha nem is lett annyira komplex karakter, mint Batman örökös nemezise.  



Mindazonáltal a figurában bőven volt annyi kraft, hogy ne csak Spawn szériájában ontsa ki egyaránt az arra érdemesek és nem érdemesek vérét, hanem egy saját minisorozatban is emberáldozatok százaival adózzon a Pokol kénkőtől bűzölgő oltárán. A Violátor című három részes sztori keletkezése még az egész Spawn mánia kezdetére datálható vissza: McFarlane viszonylag hamar elkezdett hallgatni a negatív kritikára, miszerint bár karakterei érdekesek, és a képregényei külcsínre hónapról hónapra átlagon felüli minőséget produkálnak, a történetmesélés mégis túlzottan foghíjas, nem igazán tudja eldönteni magáról, hogy merrefelé tart. Ennek a zavaros katyvasznak az enyhítése érdekében az Image kiadó mogulja felbérelt egy rakás népszerű írót, hogy pofozzák ki egy kicsit Spawn világát, és ha már ott vannak, akkor próbáljanak meg valamiféle egységes mitológiát kiépíteni a karakter köré, ami lényegében egész rövid idő alatt sikerült is. A Dave Sim, Neil Gaiman, Frank Miller és Grant Morrison alakította csapat része volt egy bizonyos northamptoni arc is, Alan Moore (tudjátok, annak a Watchmennek, vagy minek, meg a Gyilkos tréfának a szerzője…), aki legelőször egy groteszk fekete humorral teli számmal csatlakozott be – ami egy csapásra az egyik legjobb Spawn történet lett, pedig Spawn még csak nem is szerepelt benne.  



Gyakorlatilag ebből a sztoriból nőtt ki a Violátor is, legalábbis Moore a Spawn 8. epizódjának pokolian morbid hangulatát szőtte tovább, és töltötte meg még több vérrel, belsőségekkel, csúcsra járatott perverz élvezkedéssel együtt. Igaz, a brutalitásért, na meg az őrülten démoni ámokfutásért már az eredeti sorozatnak sem kellett a szomszédba mennie, de még emellett is megdöbbentő, hogy Moore Violátora mennyire fékevesztetten beteg tempót diktál. Nem nagyon tököl, az alacsony korhatáros finomkodás itt eleve nem szempont, a mérsékletet már a legelején nevetve dobja ki az ablakon, a hagyományos Spawn képregényekre jellemző elborult, morbid hangvételre legalább két lapáttal tesznek rá, sőt, ezt még jókora fekete humorral nyakon is öntik. Ennek eredményeként az alkotás hajmeresztőbb és betegebb mindannál, ami addig kikerült az Image Comics boszorkánykonyhájából. A szokatlan szereplőválasztás pontosan a komolytalanság és az parodisztikusan túltolt erőszak között egyensúlyozó stílus miatt működik nagyszerűen: az ész nélküli vérontás kontextusában Violátor tökéletes főhős, akire alaposan rájár a rúd, mióta elveszítette erejét, és emberi formájában kénytelen tengődni, a nagyváros mocskos sikátoraiban csavarogva. A történet természetesen gond nélkül beleilleszthető a két vonatkozó Spawn szám közé, ám előismeret nem feltétlenül szükséges a megértéséhez.  



Kedvenc Violátorunk fejére az olasz maffia utazik, mivel a múltban többször is keresztbetett Tony Twist (illetve ebben a kötetben már Vito Gravano) szervezetének. Köszönhetően annak, hogy Malebolgia megfosztotta erejétől, és száműzte a Földre, a gengszterek könnyen a nyomára is akadnak, ám ő ettől függetlenül sem adja meg magát, felveszi a harcot az életére törő rosszarcúakkal. Szüksége is lesz minden tapasztalatára, mert az embereken kívül már a négy pokoltestvére is örökre le akar számolni a kitagadott bátyussal, ráadásul még egy, félig a Megtorlóra, félig Duke Nukemre hajazó bérgyilkos(paródia) is beszáll a játékba, de egyikük sem fogta fel igazán, hogy a célponthoz vezető út rengeteg harccal, áldozattal, tölténnyel és hullával van kikövezve. Elfér itt minden kérem szépen, ami egy ilyen over the top agymenéshez kell: rondábbnál rondább pokolbéli kreatúrák, százával hulló, szanaszét szakadó civil áldozatok, repkedő golyók, mélyen a húsba vágó éles karmok, a vért is mintha dézsából öntenék, a velejéig gonosz mészárosok (köztük természetesen a három részből kettőben az árral sodródó szegény Violátor) nem ismernek sem embert, sem istent, gyakorlatilag minden oldalon valami újabb gusztustalanság néz ránk vissza a lapokról, annyira tömény explicit erőszakot tolva az olvasó arcába, ami után szinte már szégyelljük magunkat, hogy széles vigyorral reagáljuk le ezt a nem mindennapi burleszkparádét. És ezen felül még arra is volt idő, hogy az író Spawnt egy naiv és szánalmas mellékszereplővé degradálja le, ráadásul hihetetlenül vicces módon – ez pedig nem semmi valljuk be, de egy ilyen zsenitől azt hiszem ez alapelvárás.  



Egyébként teljesen biztos vagyok benne, hogy miközben Moore írta ezt a sztorit, olyan letörölhetetlenül nagy mosoly éktelenkedett az arcán, ami remekül átadta a szürkeállományában lezajló perverz élvezkedést. Elejétől a végéig fejet repesztő lendületet produkál a Violátor, egy pillanatig sem lehet komolyan venni, ám nem is kell, és lényegében egy könnyed, elborult olvasmánynak tökéletesen megfelel – legalábbis nem tudnék mondani az idei évből egy olyan magyarul megjelent képregényt sem, ami ennyire agybeteg, horrorisztikus és szórakoztató is lett volna egyszerre, mint ez. Mintha tudatmódosító szerek okozta erős hallucinációk sűrű kivetülése lenne ez a képregény. Nem igazán tudjuk mi volt ez, de kérünk még!

Violátor (2017)
Violator #1-3 (1994)
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Star Wars: Az utolsó Jedik
A zabolátlan Erő kifürkészhetetlen útja.
Az Igazság Ligája
Kell egy csapat.
Friss kritikák
Predator - A Ragadozó (The Predator)
A sportvadászat és a gerinckitépés filozófiája.
Meg - Az őscápa (The Meg)
A film, amiben Jason Statham lenyom egy Megalodont.
Mission: Impossible - Utóhatás (Mission: Impossible - Fallout)
A leglehetetlenebb küldetés: teljesítve.
Jessica Jones: Második évad (Jessica Jones: Season Two)
A tökéletes egységes egész és a halvány árnyék tipikus esete.
A Hangya és a Darázs (Ant-Man and the Wasp)
A kicsi, a kisebb és a legkisebb.