Az óriási, irgalmatlan tempóban érkező szuperhősdömping közepette mindig üdítő frissességgel tud hatni, amikor az ember kicsit elkanyarodik a bevett
szokásaitól, és macsós melldöngetés helyett valami más, valami gyökeresen
eltérő művet vesz a kezébe. Ki hinné, hogy a tárgyalt alkotás pont egy Macskanő
képregény, ami ráadásul hosszú idő után visszaterelte a főszereplőjét a gyökereihez,
miközben több szempontból meg is újította a több évtizedes formulát. A Selina nagy dobása egy következő lépcsőfok volt a figura életében a
nagyszerű Darwyn Cooke tolmácsolásában és nem utolsósorban egy termékeny,
izgalmas korszak elindulásához is hozzájárult, melyben a legendának számító
Cooke Ed Brubaker-rel kiegészülve elhozta Selina Kyle-nak a régóta kijáró, jól
megérdemelt aranykort. A zseniális páros már korábban is készített történeteket
a Detective Comics-ba Slam Bradley, egy, a DC kezdeti
szárnypróbálgatásának korszakából átmentett karakter főszereplésével, aki
eredetileg már jóval Batman színre lépése előtt főállásban űzte a detektívesdit
(így nyilván a Sam Spade áthallás sem véletlen), a Cooke-Brubaker duó
egyenletében a ballonkabátos nyomozót azért bérelték fel, hogy találja meg az
eltűnt Selina Kyle-t, akit a legtöbben halottnak hisznek. A hölgy azonban (ha
erre még nem jött volna rá a nagyérdemű) nagyonis életben van, és megannyi
viszontagság után készen áll a visszatérésre, ahogy azt a Selina nagy
dobásában olvashatjuk.
Cooke már a legelején kiteríti lapjait és egyértelműsíti, hogy immáron más szelek fújnak a hölgyemény körül. Először is elhagyta klasszikus jelmezét, így hitelesebbé és sokkal kevésbé meseszerűvé téve a stílust, másrészt Selina immáron rövid hajjal pózol, ami annyira bejött a közönségnek, hogy ritka kivételekkel azóta is így hordja – és nem csak a képregényekben. Rá is fért egy ilyesfajta ráncfelvarrás Selina-ra, ugyanis előző sorozatát majdnem 100 szám után elkaszálták, mivel hiába szolgált érdekesen induló sztorivonalak táptalajául, ezekkel a koncepciókkal lényegében semmit sem tudtak kezdeni az írók, és miután Jim Balent hosszú kihagyás után újra leült a rajzasztalhoz, a DC hamar fel is adta a szériának az utolsó kenetet – lényegében az utolsó, befejező részben Selina meghalt. De aztán persze jobban lett. Cooke művében visszatér a nyirkos és mocskos Gotham City-be, csapattoborzás céljából és egy nagy tervvel, melyben a város legbefolyásosabb maffiacsaládjának dollármillióit szeretné meglovasítani egy mozgó vonatról. A dolog persze csak elméletben hangzik könnyűnek, gyakorlatban már jóval komplikáltabb a helyzet. Váratlan résztvevők, nagy átverések, még nagyobb fordulatok, régi sebeket feltépő események követik egymást, szereplőink lába alatt egyre forróbb lesz a talaj, főhősnőnknek pedig minden tapasztalatát latba kell vetnie, ha élve és persze pénzzel teli zsákkal akar kikerülni a szorult helyzetből.
A Selina nagy dobása remek ötvözete egy ősrégi, sárga lapos, kávéfoltos, megfakult borítójú hard boiled ponyvaregénynek és egy kellemes, gördülékeny humorú heist filmnek. Ez a cseppet sem új keletű, ámde módfelett szórakoztató egyveleg teszi csak igazán vonzóvá az összképet – előrevetítve ezzel Cooke későbbi Parker adaptációit, amiket az IDW-nek készített. Nem túl gyakori, hogy egy alkotó ennyire jól képes működni egy adott képregényen belül íróként és rajzolóként is egyszerre. Előbbivel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy Cooke nagyszerű munkát végzett Selina és a férfi karakterek bonyolult kapcsolatának ábrázolásával, ahogy magát Selina-t is a helyén kezeli. Intelligens, leleményes, teljesen figyelmen kívül hagyja a törvényt, ugyanakkor mégis rendelkezik egy saját erkölcsi mércével. Korábban sokszor határozatlan, megmentendő cicababaként, vagy Batman fel-felbukkanó riválisaként/szeretőjeként találkozhattunk vele, és a ’90-es évek végére sokat vesztett eredeti jelleméből, ám Cooke ismerős mederbe vitte vissza a karaktert, mely újra magabiztos, karakán és simlis tolvajjá változtatta, akinek épp annyira helyén az esze, mint azt választott „szakmája” megköveteli, és még a férfiakkal szemben is vérbeli femme fatale-ként viselkedik.
Másodsorban nem lehet elmenni a rajzok mellett sem, melyek természetesen végig kitűnően állnak ehhez a stílushoz, kéz a kézben járnak egymással, ezt többek közt azok is értékelni fogják, akik annak idején szerették a Bruce Timm-féle Batman rajzfilmsorozatot. Cooke műveit, ha mindenképp hasonlítani kellene valamelyik korábbi DC kötethez, akkor azt a Robin: Az első évhez lehetne, de vastag kihúzásokkal operáló, stilizált noir stílusa minden hasonszőrűsége ellenére mégis tökéletesen elkülönül tőle. A tradicionális, mondhatni „átlagos” szuperhősképregényekre specializálódott olvasóknak nagyon-nagyon szokatlan lesz ez a forma (megkockáztatom, nagy többségük emiatt a történet feléig sem fog tudni eljutni), de akik kedvelik az ilyen egyedi és elvont stílust, azok garantáltan többször is leemelik majd a polcról. Cooke rajzai alapból megosztóak és szélesebb körben időnként sűrű egyet nem értések övezik, ám tény, hogy egy ilyen töltetű történethez pontosan ilyen stílus illik. A Selina nagy dobása ennek megfelelően csiszolatlan gyémántként tetszeleg a nagyok között, sajátos hangulatát és markáns arculatát lehetetlen tőle elvitatni – legalább annyira, mint a fordulatos sztorija okán megjósolni, hogy végül ki lép majd meg a tekintélyes zsákmánnyal.
DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #28 – Macskanő: Selina nagy dobása (2018)
Catwoman: Selina’s Big Score (2002)
Cooke már a legelején kiteríti lapjait és egyértelműsíti, hogy immáron más szelek fújnak a hölgyemény körül. Először is elhagyta klasszikus jelmezét, így hitelesebbé és sokkal kevésbé meseszerűvé téve a stílust, másrészt Selina immáron rövid hajjal pózol, ami annyira bejött a közönségnek, hogy ritka kivételekkel azóta is így hordja – és nem csak a képregényekben. Rá is fért egy ilyesfajta ráncfelvarrás Selina-ra, ugyanis előző sorozatát majdnem 100 szám után elkaszálták, mivel hiába szolgált érdekesen induló sztorivonalak táptalajául, ezekkel a koncepciókkal lényegében semmit sem tudtak kezdeni az írók, és miután Jim Balent hosszú kihagyás után újra leült a rajzasztalhoz, a DC hamar fel is adta a szériának az utolsó kenetet – lényegében az utolsó, befejező részben Selina meghalt. De aztán persze jobban lett. Cooke művében visszatér a nyirkos és mocskos Gotham City-be, csapattoborzás céljából és egy nagy tervvel, melyben a város legbefolyásosabb maffiacsaládjának dollármillióit szeretné meglovasítani egy mozgó vonatról. A dolog persze csak elméletben hangzik könnyűnek, gyakorlatban már jóval komplikáltabb a helyzet. Váratlan résztvevők, nagy átverések, még nagyobb fordulatok, régi sebeket feltépő események követik egymást, szereplőink lába alatt egyre forróbb lesz a talaj, főhősnőnknek pedig minden tapasztalatát latba kell vetnie, ha élve és persze pénzzel teli zsákkal akar kikerülni a szorult helyzetből.
A Selina nagy dobása remek ötvözete egy ősrégi, sárga lapos, kávéfoltos, megfakult borítójú hard boiled ponyvaregénynek és egy kellemes, gördülékeny humorú heist filmnek. Ez a cseppet sem új keletű, ámde módfelett szórakoztató egyveleg teszi csak igazán vonzóvá az összképet – előrevetítve ezzel Cooke későbbi Parker adaptációit, amiket az IDW-nek készített. Nem túl gyakori, hogy egy alkotó ennyire jól képes működni egy adott képregényen belül íróként és rajzolóként is egyszerre. Előbbivel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy Cooke nagyszerű munkát végzett Selina és a férfi karakterek bonyolult kapcsolatának ábrázolásával, ahogy magát Selina-t is a helyén kezeli. Intelligens, leleményes, teljesen figyelmen kívül hagyja a törvényt, ugyanakkor mégis rendelkezik egy saját erkölcsi mércével. Korábban sokszor határozatlan, megmentendő cicababaként, vagy Batman fel-felbukkanó riválisaként/szeretőjeként találkozhattunk vele, és a ’90-es évek végére sokat vesztett eredeti jelleméből, ám Cooke ismerős mederbe vitte vissza a karaktert, mely újra magabiztos, karakán és simlis tolvajjá változtatta, akinek épp annyira helyén az esze, mint azt választott „szakmája” megköveteli, és még a férfiakkal szemben is vérbeli femme fatale-ként viselkedik.
Másodsorban nem lehet elmenni a rajzok mellett sem, melyek természetesen végig kitűnően állnak ehhez a stílushoz, kéz a kézben járnak egymással, ezt többek közt azok is értékelni fogják, akik annak idején szerették a Bruce Timm-féle Batman rajzfilmsorozatot. Cooke műveit, ha mindenképp hasonlítani kellene valamelyik korábbi DC kötethez, akkor azt a Robin: Az első évhez lehetne, de vastag kihúzásokkal operáló, stilizált noir stílusa minden hasonszőrűsége ellenére mégis tökéletesen elkülönül tőle. A tradicionális, mondhatni „átlagos” szuperhősképregényekre specializálódott olvasóknak nagyon-nagyon szokatlan lesz ez a forma (megkockáztatom, nagy többségük emiatt a történet feléig sem fog tudni eljutni), de akik kedvelik az ilyen egyedi és elvont stílust, azok garantáltan többször is leemelik majd a polcról. Cooke rajzai alapból megosztóak és szélesebb körben időnként sűrű egyet nem értések övezik, ám tény, hogy egy ilyen töltetű történethez pontosan ilyen stílus illik. A Selina nagy dobása ennek megfelelően csiszolatlan gyémántként tetszeleg a nagyok között, sajátos hangulatát és markáns arculatát lehetetlen tőle elvitatni – legalább annyira, mint a fordulatos sztorija okán megjósolni, hogy végül ki lép majd meg a tekintélyes zsákmánnyal.
DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #28 – Macskanő: Selina nagy dobása (2018)
Catwoman: Selina’s Big Score (2002)
