Geekz, képregény
Az Igazság Ligája: Igazság
Geekz, képregény
A titkok mögött megbújó szomorú igazság.
Nagy várakozás előzte meg az Eaglemoss DC-s sorozatának 29. és 30. köteteit, melyek a nem is annyira régi Igazság című történetet foglalják magukban, rét részre felbontva, természetesen keményfedeles formátumban. Az olvasók azért is áhítoztak ennyire a műre, mivel azt a méltán híres és népszerű Alex Ross rajzolta, jobban mondva festette, akinek ezer közül is felismerhető stílusa levakarhatatlanul rányomja bélyegét az összes olyan képregényre, melynek ő a szerzője, hiszen képei nem csak simán egyediek, hanem kifejezetten erős, emlékezetes plusz tulajdonságokkal is rendelkeznek. Nemhiába, az ember egy-egy alkotásán akár percekig képes elidőzni, gyakorlatilag semmi sem „menti meg” attól az olvasót, hogy Ross, a szuperhősöket valóságos istenekként ábrázoló festményei visszavonhatatlanul beleégjenek az agyába. Mint ahogy a többi képregénye, úgy az Igazság is telis-tele van ilyen felejthetetlen pillanatokkal: Ross (és alkotó-társa, Doug Braithwaite) nem aprózott el semmit, ami a monumentális látványt, az erős jeleneteket, epikus képeket, és nem utolsósorban a hősi pózolásokat illeti. A szó szerint lenyűgöző festmények és remek beállítások szerencsére a kevésbé átütő pillanatokat is elviszik a hátukon, ám sajnos az emlékezetes szegmensekből relatíve kevesebb van, már ha magát a történetet nézzük. Az Igazság ugyanis egy impozáns, sőt mi több, álomszép külcsínbe csomagolt ajándék, amely egy ideig még képes is elhitetni az emberrel, hogy grandiózusságát elejétől a végéig meg tudja őrizni, azonban nem is olyan sokára a nagy levegőkkel felfújt lufi bizony egyszercsak kipukkad, magával rántva a nagyszerűnek induló koncepciót.  



Nem ez az első, se nem az utolsó eset, hogy egy hatalmas potenciállal rendelkező alapötletnek nincs igazi kifutása, és voltaképp már félúton megfeneklik, elvéve ezzel mindazt az esélyt, ami lehetett volna ez a többre érdemes elképzelés, ugyanakkor mindig szomorú, ha egy szokványostól eltérő, jónak ígérkező történet érdemtelen megvalósításban részesül. Az Igazság érdekes felütéssel indít, központi kérdése, hogy vajon a szuperhősök tényleg az emberiség javát szolgálják, vagy valójában pont a beléjük vetett hit és vak bizalom fogja végül a bolygó lakosainak a vesztét okozni. Szupergonoszok egész hada fog össze az Igazság Ligája ellen, miután mindegyikük egy vészjósló víziót látott, melyben a Liga képtelen megvédeni az emberiséget, ami fajuk kihalásához és a bolygó elpusztulásához vezet. Ez a meggyőződés arra sarkalja őket, hogy ne egyenként, hanem egymással szorosan együttműködő csapatként vegyék a kezükbe az irányítást, és segítsenek társaikon a túlélés érdekében, ezért szerte a világon jótetteket hajtanak végre, hogy így nyerjék el az emberek bizalmát, legfőképpen pedig biztosítsák a Föld megmenekülését. Legalábbis elsőre úgy tűnik: mindez azonban egy ördögi precizitással kifundált terv része, ami tökéletesen össze lett hangolva a Liga tagjainak megtámadásával és megsemmisítésével, amit azon nyomban meg is kezdenek. Szép lassan gyengítik meg a hősöket, akik kénytelenek visszavonulni és átgondolni a stratégiájukat, leszámolni a fenyegetéssel, egyúttal tisztába kerülni önmagukkal, erejükkel, nem utolsósorban pedig valódi felelősségükkel.  



Korábban is voltak már hasonló történetek, mind a DC, mind a konkurens kiadók képregényeiben, viszont az Igazság alapsztorija abból a szempontból is kirí közülük, hogy itt valóban megkérdőjeleződik a szuperhősök valódi szerepe és értéke. Kifejezetten nagy pofont kapnak, mely után komolyan számba kell venniük, vajon a hosszú évek alatt tényleg segítettek-e az embereken, vagy csak elvették tőlük azt a lehetőséget, hogy önszántukból, kemény és fáradtságos munkával valami jobbá, valami nagyszerűbbé válhassanak. Ebből a szempontból az emberfeletti képességekkel rendelkező, sok esetben nem is a Földön született, más világokból érkező hősök akadályt jelentenek a halandó emberi faj számára, hiszen miközben a fejük felett mindenféle csodalények repkednek, istenszerű szerepben tetszelegnek, addig az egyszerű földlakók státusza is jóval elhanyagolhatóbb és jelentéktelenebb lesz, amíg fennáll ez a helyzet. Érdekes és kidolgoznivaló témák ezek, amikből egy nagyszerűen hatásos, szinte már önreflexív képregény születhetett volna. Egyébként nem is meglepő, hogy a festmények Alex Ross tervezőasztaláról kerültek ki: a sztori többek közt a szuperhősök isteni mivoltát boncolgatja (vagy inkább boncolgatná, ha nem veszne el út közben az éterben), Ross-nak pedig az egyik erénye pont az, hogy festményeivel képes a karaktereket fenséges és mindenható teremtményekként ábrázolni. A témához remekül illik a statikus és szirupos stílusa, ami persze nem feltétlen nyeri el mindenkinek a tetszését. Tény, hogy Ross leragadt valahol a múltban, hiszen képeit elnézve a szereplők akár az ezüstkori figurák modern inkarnációi is lehetnének, de stílusának megítélése csupán ízlés kérdése.  



Nyilván, ahogy már korábban is említettem, a probléma nem a kinézettel van, hanem a pongyola cselekménnyel. Ross festőnek vitathatatlanul tehetséges, írónak azonban maximum egy gyenge közepes. Jól példázza ezt a Jim Krueger-rel (aki amúgy az Igazság esetében is a szerzőtársául szegődött) közösen megalkotott, jelenleg magyarul is megjelenő Avengers/Invaders című minisorozat, ami szintén egy remek koncepciót vesztegetett el semmitmondó párbeszédekkel, logikátlan megoldásokkal, és nem utolsósorban súlytalan harci jelenetekkel. Az Igazsággal ugyanez a gond: bár a gonosztevőknek megvan a maguk egyedi motivációja, és valóban veszélyes fenyegetést jelentenek a hősök számára, azonban a végső konklúzió mégis az, hogy bármekkora pofont is kapjon a Liga, végeredményben minden megoldható a szokásos, régi módi csapat-bunyóval. A DC univerzum, nem teljes, de azért ennek ellenére is tekintélyes mennyiségű szuperhős-gárdája kifejezetten zavaros, néha nehezen követhető paneleken keresztül lábbal, ököllel, fejjel, és különleges képességekkel elintézi a gonoszok bandáját. Miközben rengeteget, de szó szerint rengeteget beszélnek, az események állandó kommentálása, vagy bizonyos mondatok állandó ismétlése egy idő után unalmas lesz, főleg úgy, hogy a 12 részes történeten bőven lehetett volna húzni – maximum 8, de talán fél tucat epizódban is el lehetett volna ezt a sztorit mesélni.  



Az Igazság egyszeri olvasásra kiválóan alkalmas ugyan, de fogyasztása legfeljebb csak kis adagokban ajánlott. Hamar unalomba fullad ugyanis a sok monológ miatt (főleg a második felében), amit sajnos a tömény pátosz, és a további hibák sem tesznek jobbá. Joker szerepeltetése például teljesen felesleges, de ez csak egy negatívum a sok közül, a gikszerek sokkal mélyebben gyökereznek. Ross nem a legjobb író, ahogy Krueger sem tud semmi jeleset hozzátenni a gyenge megvalósításhoz – a szakállas mondás itt kiváltképp megállja a helyét, miszerint suszter maradjon a kaptafánál. Mindenesetre nagyon kár ezért a koncepcióért.

DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #29-30 – Az Igazság Ligája: Igazság 1-2. rész (2018)
Justice #1-12 (2005-2007)
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Friss kritikák
Mosolyogj (Smile)
Az idei év horror-termésének egyik legfényesebben ragyogó ékkövétől garantáltan arcodra fagy a mosoly.
Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder)
Trash and Thunder.
Obi-Wan Kenobi
Ezt a Jedit keressük?
A Magnum ereje (Magnum Force)
Keménykezű önbíráskodóból a törvény embere.
Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness)
A Marvel Moziverzumban egy horrolegendának is terem babér.