Pókember egyik legismertebb és egyik legnépszerűbb ellenfele Venom már 1988 óta keseríti meg a barátságos és közkedvelt Falmászó életét. Bár nem egy
nála komplexebb és kidolgozottabb protagonista tette már le névjegyét a
Hálószövő képregényeiben, mégis Venom, civil nevén Eddie Brock az, akit
valószínűleg a legtöbb olvasó az első tíz, ha nem az első három hely egyikére
sorolná be, ha össze kellene állítani egy fontossági listát Peter Parker
riválisairól. Ebben nagy szerepe van jellegzetes karakter-designjának (innen is
köszi Todd, mindannyiunk nevében) és annak, hogy a figura mind Peter, mind
pedig Pókember egyfajta sötét tükörképeként funkcionál, aki betegesen üldözi őt
éjfekete árnyként, miközben egyértelművé teszi, hogy rajta kívül nincs olyan
ellenfél, aki közelebb állna a Falmászóhoz. Nemcsak külsőleg, hanem belsőleg is
negatív ellenpéldaként tornyosul a feje fölé, hiszen mindaz, ami Eddie Brock és
ami Venom, az könnyen lehetett volna Peter és Pókember is, mindössze annyi
történt, hogy a neveltetés, az életüket meghatározó események, döntések, na meg
a sors az ellentétes oldalra terelte mindkettejüket – kicsit leegyszerűsítve
Venom személyében Pókember megkapta a saját külön bejáratú Jokerét. Annak
ellenére, hogy nem tartozik a kifejezetten összetett karakterek közé, az eltelt
esztendők alatt szép nagy szeletet hasított ki magának a pop-kultúrából. Sok
minden volt már: lezüllött és bosszúszomjas, céljai elérése érdekében sem
istent, sem embert nem ismerő zsigerien erőszakos gőzgép (mint pl. ebben a
kötetben), ködös, erősen megkérdőjelezhető becsületkódexszel rendelkező
anti-hős (Lethal Protector), aztán haldokló félholt, aki végül újra
egyesül a földönkívüli szimbiótával, jobban mondva annak egy módosított
változatával (Anti-Venom), tehát vitathatatlanul nagy utat járt be eddig, nem
utolsósorban szép kis rajongótáborra tett szert.
A Venom születése című kötet kronológiailag Eddie Brock Venommá válásánál jóval korábbra megy vissza, egészen a Titkos Háború végéig, amikor Peter végre valahára visszatér New Yorkba a többi hőssel együtt, egy új, fekete jelmezben, amit két csata között készíttetett magának, miután a jó öreg piros-kék gúnyája használhatatlanná vált. A ruháról nemsokára kiderül, hogy valójában egy földönkívüli szimbióta, aki a gazdatesten élősködik, ezzel együtt pedig szemtanúi lehetünk a karakter egyik legemlékezetesebb és talán legtöbbet idézett életszakaszának, mely szinte példátlanul hosszú ideig tartott a fekete szerelés felöltésétől, egészen a The Amazing Spider-Man 300. számáig, amikor Venom a jól ismert formájában végre tiszteletét tette a képregények lapjain. Ha mindez benne lenne elejétől a végéig ebben a kötetben, akkor az minimum háromszor ennyi oldalszámot ölelne fel, így a szerkesztőknek csak nagy vonalakban volt lehetőségük elmesélni a történetet, a legfontosabb eseményeket szem előtt tartva – ennél fogva természetesen a Venom születése elkerülhetetlenül vázlatos lett egy kissé, csupán a lényegre koncentrál, ugyanakkor eredeti célját majdhogynem tökéletesen betölti. Remek összefoglaló ez a poszt-Titkos Háború Pókemberéről, aki bár új formában jelenik meg, a családi, munkahelyi és szerelmi gondjait továbbra sem tudta levetkőzni.
A kötet 1984-ben kezdődik, és 1988-ig, azaz Venom tényleges megjelenéséig regél a fekete ruha hátborzongató rejtélyéről, Peter kissé átalakult személyiségéről, egyre bonyolultabb, majd végül egyre elmélyülő kapcsolatáról Mary Jane-nel. Közben Pókember összecsap az ekkor még kiforratlan Pumával, egy lehetséges, New York városát uraló maffiózók közti bandaháború esélye is kirajzolódni látszik (ez a szál persze itt befejezetlen marad, sok mással egyetemben), tehát négy év Pók-meséjét kapjuk meg dióhéjban. Amit minden bizonnyal nem volt könnyű összeválogatni, tekintve, hogy ebben az időszakban rengeteg minden történt a karakterrel, mely sztorik közül nagyon sok helyet kaphatott volna ebben a „válogatásban”, de helyszűke miatt tényleg csakis az elengedhetetlennek minősülő epizódok szerepelhettek. Ennek köszönhetően nagy ugrásokkal, egy sor kifejtetlen történéssel, és egyéb hiányosságokkal találkozhat az olvasó, ugyanakkor mégis parádés időutazás a kötet, ráadásul a cselekmény előrehaladtával egyre kevesebb szükség van a retro megértő szellemére, köszönhetően a briliáns alkotói felhozatalnak. A Marvel akkori krémjének nagy része képviselteti magát, olyan nevek, mint Tom DeFalco, David Michelinie, Ron Frenz, Bob Sharen, vagy az előbb említett Todd McFarlane, így sem az írói, sem a rajzolói minőségre nem lehet különösebb panasz.
Előbbi dologgal kapcsolatban felmerül némi idejétmúlt hangulat, ami nyilván annak tudható be, hogy kvázi 30 éves képregények szerepelnek a kötetben, és bár a párbeszédek, narrációk néhányszor a jelenkor palettájánál valamivel komolytalanabb benyomást kelthetnek, a nem feltétlenül hagyományos szuperhős-sztorikra jellemző témákat így sem kerülték el. Kezdve Mary Jane önálló, felnőttesebb tematikát magába foglaló szálától egészen addig a lelki terrorig bezárólag, amit Venom félelmetes, horrorba illő megjelenése okoz, szintén Peter feleségének kárára – de utóbbi epizód már egy új, felnőttesebb megközelítésű képregényes korszak hírnöke. McFarlane nem is nagyon fogja vissza magát, amikor MJ bájainak ábrázolásáról, vagy a korábbiaknál jóval előrébbtolt szexualitásról volt szó. Tovább az, hogy Venom ennyire emlékezetes, maradandó karakter lett, legalább annyira, ha nem jobban az ő érdeme, mint Michelinie-é. Pókember addigi ellenségei, bár sokszor valóban fenyegetőek, talán még félelmetesek is voltak, jobbára csak színes jelmezekbe bújt, fennhéjazó és öntelt gonosztevőkkel volt dolga, Venom azonban egy jóval brutálisabb, zsigeri szörnyeteg, Spawn megteremtőjének keze alatt maga a két méteres, robusztus, kigyúrt hústorony. Minden ízében tükrözi azt az erőt, a gonoszságot, a csillapíthatatlan bosszúvágyat, amit minden szavában és megmozdulásában áraszt magából a figura, na persze McFarlane nem hazudtolja meg önmagát, ahogy karrierje során oly’ sokszor, úgy itt is kissé eltúlzott stílusban rajzolja meg a karaktert, de szerencséjére ez a mértéktelenség kifejezetten jól áll neki.
A Venom születése kitűnő nosztalgiavonat, amire a Pókember rajongóknak természetesen kötelező jegyet váltaniuk, megkockáztatom még azoknak is, akik a ’90-es évek óta ismerik a figurát, és olvassák a kalandjait. Egy klasszikus korszakot elevenít fel igényes kiadásban: keményfedeles formátum, tele rengeteg plusz infóval, mindent összevetve nagyon patent kötet, és a tág lehetőségekhez képest még a történetek összeválogatása is több mint elfogadhatóra sikerült. Ráadásul itt egyáltalán nem áll meg Venom 2018-as szereplése, hiszen idén tölti be a harmincat a karakter. Készüljünk tehát fel: ez az ő éve lesz!
Nagy Marvel-képregénygyűjtemény #5 – A Hihetetlen Pókember: Venom születése (2018)
The Amazing Spider-Man #252, #256-259, #298-300 (1984, 1988)
Web of Spider-Man #1 (1985)
A Venom születése című kötet kronológiailag Eddie Brock Venommá válásánál jóval korábbra megy vissza, egészen a Titkos Háború végéig, amikor Peter végre valahára visszatér New Yorkba a többi hőssel együtt, egy új, fekete jelmezben, amit két csata között készíttetett magának, miután a jó öreg piros-kék gúnyája használhatatlanná vált. A ruháról nemsokára kiderül, hogy valójában egy földönkívüli szimbióta, aki a gazdatesten élősködik, ezzel együtt pedig szemtanúi lehetünk a karakter egyik legemlékezetesebb és talán legtöbbet idézett életszakaszának, mely szinte példátlanul hosszú ideig tartott a fekete szerelés felöltésétől, egészen a The Amazing Spider-Man 300. számáig, amikor Venom a jól ismert formájában végre tiszteletét tette a képregények lapjain. Ha mindez benne lenne elejétől a végéig ebben a kötetben, akkor az minimum háromszor ennyi oldalszámot ölelne fel, így a szerkesztőknek csak nagy vonalakban volt lehetőségük elmesélni a történetet, a legfontosabb eseményeket szem előtt tartva – ennél fogva természetesen a Venom születése elkerülhetetlenül vázlatos lett egy kissé, csupán a lényegre koncentrál, ugyanakkor eredeti célját majdhogynem tökéletesen betölti. Remek összefoglaló ez a poszt-Titkos Háború Pókemberéről, aki bár új formában jelenik meg, a családi, munkahelyi és szerelmi gondjait továbbra sem tudta levetkőzni.
A kötet 1984-ben kezdődik, és 1988-ig, azaz Venom tényleges megjelenéséig regél a fekete ruha hátborzongató rejtélyéről, Peter kissé átalakult személyiségéről, egyre bonyolultabb, majd végül egyre elmélyülő kapcsolatáról Mary Jane-nel. Közben Pókember összecsap az ekkor még kiforratlan Pumával, egy lehetséges, New York városát uraló maffiózók közti bandaháború esélye is kirajzolódni látszik (ez a szál persze itt befejezetlen marad, sok mással egyetemben), tehát négy év Pók-meséjét kapjuk meg dióhéjban. Amit minden bizonnyal nem volt könnyű összeválogatni, tekintve, hogy ebben az időszakban rengeteg minden történt a karakterrel, mely sztorik közül nagyon sok helyet kaphatott volna ebben a „válogatásban”, de helyszűke miatt tényleg csakis az elengedhetetlennek minősülő epizódok szerepelhettek. Ennek köszönhetően nagy ugrásokkal, egy sor kifejtetlen történéssel, és egyéb hiányosságokkal találkozhat az olvasó, ugyanakkor mégis parádés időutazás a kötet, ráadásul a cselekmény előrehaladtával egyre kevesebb szükség van a retro megértő szellemére, köszönhetően a briliáns alkotói felhozatalnak. A Marvel akkori krémjének nagy része képviselteti magát, olyan nevek, mint Tom DeFalco, David Michelinie, Ron Frenz, Bob Sharen, vagy az előbb említett Todd McFarlane, így sem az írói, sem a rajzolói minőségre nem lehet különösebb panasz.
Előbbi dologgal kapcsolatban felmerül némi idejétmúlt hangulat, ami nyilván annak tudható be, hogy kvázi 30 éves képregények szerepelnek a kötetben, és bár a párbeszédek, narrációk néhányszor a jelenkor palettájánál valamivel komolytalanabb benyomást kelthetnek, a nem feltétlenül hagyományos szuperhős-sztorikra jellemző témákat így sem kerülték el. Kezdve Mary Jane önálló, felnőttesebb tematikát magába foglaló szálától egészen addig a lelki terrorig bezárólag, amit Venom félelmetes, horrorba illő megjelenése okoz, szintén Peter feleségének kárára – de utóbbi epizód már egy új, felnőttesebb megközelítésű képregényes korszak hírnöke. McFarlane nem is nagyon fogja vissza magát, amikor MJ bájainak ábrázolásáról, vagy a korábbiaknál jóval előrébbtolt szexualitásról volt szó. Tovább az, hogy Venom ennyire emlékezetes, maradandó karakter lett, legalább annyira, ha nem jobban az ő érdeme, mint Michelinie-é. Pókember addigi ellenségei, bár sokszor valóban fenyegetőek, talán még félelmetesek is voltak, jobbára csak színes jelmezekbe bújt, fennhéjazó és öntelt gonosztevőkkel volt dolga, Venom azonban egy jóval brutálisabb, zsigeri szörnyeteg, Spawn megteremtőjének keze alatt maga a két méteres, robusztus, kigyúrt hústorony. Minden ízében tükrözi azt az erőt, a gonoszságot, a csillapíthatatlan bosszúvágyat, amit minden szavában és megmozdulásában áraszt magából a figura, na persze McFarlane nem hazudtolja meg önmagát, ahogy karrierje során oly’ sokszor, úgy itt is kissé eltúlzott stílusban rajzolja meg a karaktert, de szerencséjére ez a mértéktelenség kifejezetten jól áll neki.
A Venom születése kitűnő nosztalgiavonat, amire a Pókember rajongóknak természetesen kötelező jegyet váltaniuk, megkockáztatom még azoknak is, akik a ’90-es évek óta ismerik a figurát, és olvassák a kalandjait. Egy klasszikus korszakot elevenít fel igényes kiadásban: keményfedeles formátum, tele rengeteg plusz infóval, mindent összevetve nagyon patent kötet, és a tág lehetőségekhez képest még a történetek összeválogatása is több mint elfogadhatóra sikerült. Ráadásul itt egyáltalán nem áll meg Venom 2018-as szereplése, hiszen idén tölti be a harmincat a karakter. Készüljünk tehát fel: ez az ő éve lesz!
Nagy Marvel-képregénygyűjtemény #5 – A Hihetetlen Pókember: Venom születése (2018)
The Amazing Spider-Man #252, #256-259, #298-300 (1984, 1988)
Web of Spider-Man #1 (1985)
