Kritika, sorozat
Jessica Jones: Második évad (Jessica Jones: Season Two)
Kritika, sorozat
A tökéletes egységes egész és a halvány árnyék tipikus esete.
Nem tartok alapos kiselőadást a Marvel-Netflix jegyességében született szuperhősös sorozatok egyre gyengülő minőségéről, a lényeget úgyis ismeri mindenki: a Daredevil és a Jessica Jones után szép lassan lejtmenetbe kezdett a színvonal, mely egyértelműen az Iron Fist-tel érte el az abszolút mélypontot. A Defenders össznépi bulija sem muzsikált sokkal jobban, és bár tavaly volt még egy kiváló Punisher-ünk, a legtöbben az állandóan cinikus, folyton piáló, de valójában hatalmas szívű magánnyomozótól, Jessica Jones-tól vártak némi megváltást, tőle remélték, hogy talán neki sikerül visszahozni valamicskét a Netflix-es Marvel-felhozatal régmúlt dicsfényéből. Nos, a második szezon egyrészt félig-meddig ügyesen veszi az akadályokat, másrészt az újdonság varázsának hiányával, és egyéb narratíva-beli gondokkal a vállán végeredményben majdhogynem elvérzik a zseniális elődhöz viszonyítva. Nyilván már alapjában véve is kevés esélye volt: az első évad tökéletesen levezényelt, remek író, illetve rendezőgárdával megtámogatott, sziporkázó karakterekkel teli egységes egész, ami lényegében egy kerek, befejezett történetet mesélt el – amelyhez nemhogy nehéz, de szinte lehetetlen bármi érdemlegeset hozzátenni. A folytatás ennek ellenére nem egy új sztori, hanem az előző szezon egyfajta „kibővítése”. Rengeteg dologra fény derül Jessica múltjával kapcsolatban, sok kérdésre választ kapunk (sajnos azokra is, amiket fel se tettünk, és nem is vagyunk kíváncsiak rá), szóval részben egy eredettörténetet megtoldó eredettörténet, plusz kiegészítésekkel.  



Az alkotók azon kívül, hogy ismét jókora személyes töltetet vittek bele a sztoriba (ami alapjáraton még nem baj, az előzmény remekül elboldogult vele), ezt a szokásos „vájkáljunk még egy kicsit a múltban, és magyarázzuk meg azt is, amit egyáltalán nem kellene” hozzáállással kombinálták (a Luke Cage második felét is ez vágta haza), mely ugyan képes egy ideig fenntartani az érdeklődést, de közben elveszi az igazi erejét a koncepciónak. Az évad gerincét a főhősnő múltjának felfedése, megismerése, illetve elfogadása adja, melyet aztán a maga módján kell feldolgoznia – Jessica esetében ez ivást, még több ivást, majd pedig erős lerészegedést jelent, egy kis önsajnálattal beiktatva – aztán továbblépnie, mialatt a régi barátokat veszít el, és a végén döntéshelyzetbe kényszerül, hogy melyik utat válassza, és kihez legyen hű. A karakterfejlődés itt-ott megbicsaklik, de azért tisztességes folyamat-görbét kanyarítottak az írók. A befejező epizódig tartó egyre erőltetettebb fordulatok és ingerszegény megoldások ellenére Jessica motiváció mindig hitelesek, az érzelmi krízist az előzményhez hasonlóan rendkívül jól sikerült átadni, pedig a túlnyújtott cselekmény erőteljesen dolgozik a pozitívumok ellen (szokás szerint a 13 részes Netflix tendencia megint rányomja a bélyegét a minőségre, maximum 8 epizódban ennyi történés kényelmesen elfért volna), viszont még van benne elég erő, hogy ne kerüljön a korábbi csalódásokkal egy ligába.  



Mert az érdektelenné silányodott mellékszereplők még érdektelenebb vergődésétől függetlenül (némelyik kifejezetten idegesítő, pl. Trish magasan vezeti a mezőnyt) a fő-attrakció, azaz Jessica még mindig Jessica, és az is marad. Krysten Ritter természetesen viszi az egész show-t. Jelleme minden hibája ellenére szerethető, a kemény külsőt rejtő esendő karaktere a whiskey-s üvegek kiürítése és cinikus fintorgások közepette válik igazán emberközelivé – és egyben kegyetlenül menővé is. Nem hiába, lehet, hogy a mozgóképes nagy feminista áttörést sokan a Wonder Woman-nek tulajdonítják, de Jessica személyében ez már jóval korábban megtörtént, ráadásul sokkal hitelesebben és olajozottabban. A szezon gyakorlatilag az ő egyszemélyes műsora, ami egyrészről dicséretes (mármint tökéletes egybeolvadása a szereppel és mindenkit lesöprő alakítása), másrészről meg szomorú visszalépés, ugyanis amennyire karizmatikus, emlékezetes és ütős főgonosz volt az első évadban a David Tannent által megszemélyesített Kilgrave, annyira sótlan, papírmasé és szürke a mostani boss, így a jó és rossz közötti viszony sincs annyira kiegyensúlyozva, mint korábban. Így a lendület néha erőre kap, néha pedig lelassul, és csak egyhelyben toporog, a folytatást folyamatos hullámvölgyek tarkítják.  



Önmagában a második évad a megáll a saját lábán, korrekt munka, közepesen izgalmas történettel és sodró lendülettel, nem utolsósorban egy remek címszereplővel – de ha a nagyszerű elődhöz mérjük, akkor azonban már egészen más a leányzó fekvése. Amíg az egy profin kiszámolt, noir-elemekkel dúsított realisztikus anti-hős korrajz volt, addig ez csupán egy halvány, néha-néha azért erőre kapó árnyéka annak. Nem csak azért, mert az első szezon már sikeressége okán is egyszeri és megismételhetetlen, hanem azért is, mert a koncepció pont annak a különböző felütéseit akarja még jobban boncolgatni, és olyan helyeken kutat, ahol nem lenne semmi keresnivalója. Ezzel együtt kaptunk egy nézhető, kissé túlnyújtott folytatást – ami még így is megveri a mostani szuperhősös tévésorozatok tetemes részét. Ez mondjuk inkább azokat minősíti.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Star Wars: Az utolsó Jedik
A zabolátlan Erő kifürkészhetetlen útja.
Az Igazság Ligája
Kell egy csapat.
Friss kritikák
Halloween II
Kórház a rémület szélén.
Venom
Pókember-univerzum Pókember nélkül, avagy a gumiszörny közbelép.
Halloween - A rémület éjszakája (Halloween)
Eljő a Gonosz!
Predator - A Ragadozó (The Predator)
A sportvadászat és a gerinckitépés filozófiája.
Meg - Az őscápa (The Meg)
A film, amiben Jason Statham lenyom egy Megalodont.