Nagyjából úgy bő másfél éve (pontosabban a rossz emlékű Iron Fist debütálása óta) regélek már a Marvel-Netflix jegyességében született
szuperhősös tévésorozatok ingadozó minőségéről, így ezzel most nem töltenék sok
időt. A lényeg a lényeg, amilyen jól indult az utcai igazságosztók sora a
mostanság legnépszerűbb streaming szolgáltatónál, végül majdhogynem annyira meg
is feneklett az egész. És még a renomé megmentőinek kikiáltott alakok (mint pl.
Jessica Jones) sem tudtak ezen a helyzeten sokat segíteni (ironikus módon pont
Frank Castle tette helyre a dolgokat, viszont ő meg a lehető legmesszebb áll
minden eddigi Marvel alkotástól, még a Defenders tagjaitól is), így hát már-már
olyan hangulatot árasztott magából ez az egész ügy, mintha már a végét járná ez
az egykor szépreményű koncepció – sőt, mivel jövőre indul a Disney saját
streaming szolgáltatója, szép lassan kaszálják is az összes Netflixes
szériájukat. Eme új idők első áldozata pont Danny Rand volt a Marvel/Netflix
leggyengébb láncszeme, majd nem sokkal később az a bizonyos kasza Harlem
védelmezőjét, Luke Cage-et is utolérte. Persze ettől még nem biztos, hogy
utoljára találkoztunk ezekkel a karakterekkel, minden bizonnyal folytatódni
fognak még kalandjaik, maximum más formában, ami egyelőre még elég ködös –
ennek ellenére a fekete izomkolosszus még beköszönt egy második évadra. A
forgatás már akkor javában zajlott, amikor még kanyarban sem volt hivatalosan a
Disney+, és kifejezetten nagy várakozás előzte meg, az első szezon összes
hibája, illetve csetlés-botlása ellenére.
Anno 2016 végén a Luke Cage egy elegáns, mi több erősen stílusos sorozat volt, megkapó hangulattal, dögös zenékkel és kidolgozott figurákkal, attól függetlenül, hogy már akkor jelentkeztek a később sorozatról-sorozatra fokozatosan kidomborodó problémák. De a szezon fináléjára már-már kellemetlenül elszaporodó negatívumok (elnyújtott sztori, erőltetett családi szál, stb.) miatt bőven volt mit kijavítania a folytatásnak, amit részben szerencsére meg is tettek. A második évad hol jobb, hol rosszabb formában viszi tovább a megkezdett történetet. Ha épp jó, akkor nehéz abbahagyni, és az aktuális epizód végeztével nem rögtön indítani a következő. Miután Luke úgy-ahogy leszámolt a környéket fenyegető komoly veszéllyel, mintha mi sem történt volna, tovább folytatódik a gengsztercsaládok háborúskodása és ármánykodása, ami végül egyre erőszakosabb és véresebb formát ölt, ez természetesen a békés lakosok életére is hatással van, akik persze rendre két tűz közé kerülnek. A kidolgozott, kellően árnyalt karakterek még mindig remekül működnek, ahogy a köztük lévő gördülékeny dinamika is a Netflixes Marvel sorozatok jobbik oldalát mutatja, ráadásul a vonatozó adaptációk közül talán első ízben végre foglalkozik olyan, való életben gyakori problémákkal, mint a mindennapi megélhetés és a pénzhiány, mely témákat eddig a szuperhősökkel kapcsolatban nem nagyon fejtegettek a különböző filmekben és sorozatokban.
A Luke Cage ezen kívül főleg a megszokott morális és erkölcsi válaszutakra van kihegyezve, ami ezúttal egy kicsit még az egyre unalmasabbá váló ölök-nem ölök alaphelyzeten is túlmutat, ezzel gyakran igencsak meghökkentő, egyben sűrű homlokráncolást kiváltó szituációkat szülve (gondolok itt kiváltképp a befejezésre), melyek annak ellenére is erős értetlenséget vonnak maguk után, hogy amúgy zömmel megalapozottak. Luke nem lett kevésbé vonzó figura a második szezonban, mialatt Harlem sebezhetetlen védelmezőjeként, igazi hírességként, körülrajongott hősként tetszeleg, nemsokára szembesülnie kell azzal, hogy korántsem annyira legyőzhetetlen, mint azt eddig hitte. Itt veszi kezdetét az, a műfajtól cseppet sem idegen rögös út, ahol a főhős az elején még túlságosan elbizakodott magával szemben, majd hirtelen olyan sorsfordító dolgok történnek, amik menthetetlenül lehúzzák a földre, a nagy pofon okozta kijózanodás után viszont fel kell állnia, és össze kell kapnia magát, hogy visszaszerezze becsületét. A sorozatban debütáló új szereplő, kvázi félig-meddig fő ellenlábas, de azért ennél jóval bonyolultabb jellemű John „Bushmaster” McIver kiváló alanyként szolgál ahhoz, hogy Luke gonosz tükörképe legyen, mi több, önmagában nézve is egy komplex karakter, aki annak a bizonyos érmének mindkét oldalát egyszerre képviseli – legalább annyira negatív, mint amennyire megérthető alak, és ez a Jessica Jones Kilgrave-je óta a legkarizmatikusabb, legemlékezetesebb ellenféllé is teszi egyben.
Ráadásul az sem elhanyagolható pozitívum (bár ahogy most áll ezeknek a hősöknek a jövője, talán nem is számít annyira), hogy a szezon vége felé Danny Rand is beugrik egy epizód erejéig, az írók pedig újfent bizonyosságot adnak annak az eddig is nyilvánvaló feltevésnek, hogy nem elsősorban a színésszel, Finn Jones-al, se nem a karakterrel van a baj, hanem az őket vezénylő alkotókkal. Itt viszont röpke egy órában olyan elegánsan és zökkenőmentesen prezentálják a jobb sorsra érdemes figurát, hogy azt nem lehet nem elismerő tapssal jutalmazni, valamint közte és Luke között jelen lévő kémia is dinamikus – utóbbit látva lesz igazán fájó, ha a Marvel nem lép meg egy Heroes for Hire-höz hasonló sorozatot ezzel a duóval. Továbbá azt is csak díjazni lehet, hogy végre a forgatókönyv sem akarja görcsösen életben tartani azokat a karaktereket, akiknek amúgy már rég meg kellett volna halniuk, vagy legalábbis a néző legszívesebben egy kanál vízben megfojtaná őket, annyira irritálóak, de valamilyen oknál fogva mégis évadokon keresztül kell még néznünk a vergődéseiket – ezzel szemben itt jónéhány szál végleg elvarrásra kerül.
A második szezon tehát hozza a megszokott színvonalat, még ha akkora hatalmas bravúr nem is sikerül neki, de közben azért kellemesen és stílusosan folytatja az előzményeket, miközben még mindig identitást erősítve szól az Amerikában élő fekete közösséghez – és ezt pl. a Fekete Párduccal ellentétben nem tolja úton-útfélen indokolatlanul a néző arcába. Szerethető és utálható karakterekkel, hősökkel és gonosztevőkel, dögös zenékkel (KRS-One, Rakim, Ghostface Killah, Faith Evans, Jadakiss és még sokan mások), pörgős akciójelenetekkel, na meg stílusos hangulattal vívja ki magának saját helyét a műfajban.
Anno 2016 végén a Luke Cage egy elegáns, mi több erősen stílusos sorozat volt, megkapó hangulattal, dögös zenékkel és kidolgozott figurákkal, attól függetlenül, hogy már akkor jelentkeztek a később sorozatról-sorozatra fokozatosan kidomborodó problémák. De a szezon fináléjára már-már kellemetlenül elszaporodó negatívumok (elnyújtott sztori, erőltetett családi szál, stb.) miatt bőven volt mit kijavítania a folytatásnak, amit részben szerencsére meg is tettek. A második évad hol jobb, hol rosszabb formában viszi tovább a megkezdett történetet. Ha épp jó, akkor nehéz abbahagyni, és az aktuális epizód végeztével nem rögtön indítani a következő. Miután Luke úgy-ahogy leszámolt a környéket fenyegető komoly veszéllyel, mintha mi sem történt volna, tovább folytatódik a gengsztercsaládok háborúskodása és ármánykodása, ami végül egyre erőszakosabb és véresebb formát ölt, ez természetesen a békés lakosok életére is hatással van, akik persze rendre két tűz közé kerülnek. A kidolgozott, kellően árnyalt karakterek még mindig remekül működnek, ahogy a köztük lévő gördülékeny dinamika is a Netflixes Marvel sorozatok jobbik oldalát mutatja, ráadásul a vonatozó adaptációk közül talán első ízben végre foglalkozik olyan, való életben gyakori problémákkal, mint a mindennapi megélhetés és a pénzhiány, mely témákat eddig a szuperhősökkel kapcsolatban nem nagyon fejtegettek a különböző filmekben és sorozatokban.
A Luke Cage ezen kívül főleg a megszokott morális és erkölcsi válaszutakra van kihegyezve, ami ezúttal egy kicsit még az egyre unalmasabbá váló ölök-nem ölök alaphelyzeten is túlmutat, ezzel gyakran igencsak meghökkentő, egyben sűrű homlokráncolást kiváltó szituációkat szülve (gondolok itt kiváltképp a befejezésre), melyek annak ellenére is erős értetlenséget vonnak maguk után, hogy amúgy zömmel megalapozottak. Luke nem lett kevésbé vonzó figura a második szezonban, mialatt Harlem sebezhetetlen védelmezőjeként, igazi hírességként, körülrajongott hősként tetszeleg, nemsokára szembesülnie kell azzal, hogy korántsem annyira legyőzhetetlen, mint azt eddig hitte. Itt veszi kezdetét az, a műfajtól cseppet sem idegen rögös út, ahol a főhős az elején még túlságosan elbizakodott magával szemben, majd hirtelen olyan sorsfordító dolgok történnek, amik menthetetlenül lehúzzák a földre, a nagy pofon okozta kijózanodás után viszont fel kell állnia, és össze kell kapnia magát, hogy visszaszerezze becsületét. A sorozatban debütáló új szereplő, kvázi félig-meddig fő ellenlábas, de azért ennél jóval bonyolultabb jellemű John „Bushmaster” McIver kiváló alanyként szolgál ahhoz, hogy Luke gonosz tükörképe legyen, mi több, önmagában nézve is egy komplex karakter, aki annak a bizonyos érmének mindkét oldalát egyszerre képviseli – legalább annyira negatív, mint amennyire megérthető alak, és ez a Jessica Jones Kilgrave-je óta a legkarizmatikusabb, legemlékezetesebb ellenféllé is teszi egyben.
Ráadásul az sem elhanyagolható pozitívum (bár ahogy most áll ezeknek a hősöknek a jövője, talán nem is számít annyira), hogy a szezon vége felé Danny Rand is beugrik egy epizód erejéig, az írók pedig újfent bizonyosságot adnak annak az eddig is nyilvánvaló feltevésnek, hogy nem elsősorban a színésszel, Finn Jones-al, se nem a karakterrel van a baj, hanem az őket vezénylő alkotókkal. Itt viszont röpke egy órában olyan elegánsan és zökkenőmentesen prezentálják a jobb sorsra érdemes figurát, hogy azt nem lehet nem elismerő tapssal jutalmazni, valamint közte és Luke között jelen lévő kémia is dinamikus – utóbbit látva lesz igazán fájó, ha a Marvel nem lép meg egy Heroes for Hire-höz hasonló sorozatot ezzel a duóval. Továbbá azt is csak díjazni lehet, hogy végre a forgatókönyv sem akarja görcsösen életben tartani azokat a karaktereket, akiknek amúgy már rég meg kellett volna halniuk, vagy legalábbis a néző legszívesebben egy kanál vízben megfojtaná őket, annyira irritálóak, de valamilyen oknál fogva mégis évadokon keresztül kell még néznünk a vergődéseiket – ezzel szemben itt jónéhány szál végleg elvarrásra kerül.
A második szezon tehát hozza a megszokott színvonalat, még ha akkora hatalmas bravúr nem is sikerül neki, de közben azért kellemesen és stílusosan folytatja az előzményeket, miközben még mindig identitást erősítve szól az Amerikában élő fekete közösséghez – és ezt pl. a Fekete Párduccal ellentétben nem tolja úton-útfélen indokolatlanul a néző arcába. Szerethető és utálható karakterekkel, hősökkel és gonosztevőkel, dögös zenékkel (KRS-One, Rakim, Ghostface Killah, Faith Evans, Jadakiss és még sokan mások), pörgős akciójelenetekkel, na meg stílusos hangulattal vívja ki magának saját helyét a műfajban.
