Kritika, sorozat
Iron Fist: Második évad (Iron Fist: Season Two)
Kritika, sorozat
A dobozokat pakoló milliárdos csemete és a neonszínekben pompázó vasöklök.
A Marvel és a Netflix híres, aztán inkább már hírhedt kollaborációjának negyedik sorozata volt 2017-ben az Iron Fist, azaz a Halhatatlan Vasököl főszereplésével készült szóló-projekt, mely elmesélte a szélesebb közönség előtt majdhogynem ismeretlen Danny Rand eredettörténetét. Egyúttal végeredményben az első nagy pofon is lett, amiből a Marvel/Netflix azóta sem tudott, és most már sajnos nem is fog felállni – a szomorú történetet nyilván mindenki betéve tudja már, azaz, hogy sorban elkaszálták ezeket a sorozatokat, mindjárt elsőnek pont ezt, de mondjuk ki őszintén, mind közül az Iron Fistnek fáj legkevésbé a hiánya. Nem ok nélkül persze: az alkotók valahogy nem tudták megragadni a figura lényegét, és bár minden esély megvolt arra, hogy egy Daredevilhez, Jessica Joneshoz és Luke Cagehez hasonló stílusos hangulattal operáló sorozat szülessen meg belőle, a vége totális kudarcnak bizonyult. Mondjuk maga a figura sem egy A-kategóriás szuperhős, de a Netflixes Marvel alkotások igazi varázsa pont abban rejlik, hogy unalmas képességeik ellenére is érdekessé és vonzóvá tudják tenni ezeket a főszereplőket – ez Danny Rand esetében katasztrofálisan félrement. A közönség és a kritikusok nagy része persze kapásból a főhőst megszemélyesítő Finn Jonest hibáztatta, pedig véleményem szerint nem lenne vele semmi baj, ha az írók rendes személyiséget faragtak volna neki, a rendezők tisztességes és látványos akciójeleneteket hoztak volna tető alá, meg úgy en bloc, ha a stúdió a megfelelő embert jelölte volna ki a showrunneri feladatokra.



Félreértés ne essék, Finn Jones nem egy megtestesült színészóriás, viszont a Defendersben, majd a Luke Cage második évadjának egy epizódos feltűnésében egészen jól hozta a figurát, ami nyilván elültette a nézőkben azt a feltételezést, hogy talán nem elsősorban ő a probléma, és esetleg van még itt remény, ha a folytatást tehetségesebb kezek fogják gondozni. Nos, az a bizonyos várta-várt folytatás megérkezett, és nagyon, de nagyon látni rajta azt a buzgó igyekezetet, csakhogy ez még mindig nem az az igazi áttörés, inkább egy apró, de azért fontos lépés valami nagyobb és jobb felé – amiből most már valószínűleg nem lesz semmi, bár végülis ki tudja ugye. A második szezonnal kapcsolatban mondjuk már az is hatalmas nagy előrelépés és apró pozitívum, hogy ezúttal a 13 epizód helyett csak 10 részes az évad – ha maradtak volna a szokásos mennyiségnél, még az is lehet, hogy eret vágok. Ugyanis az Iron Fist a megannyi próbálkozás ellenére még mindig legjobb esetben is csak takaréklángon ég, ráadásul az előzmény néhány bosszantó gyermekbetegségét is megörökölte, noha párat sikeresen kigyomlált. Az első szezon már-már olyan volt mintha a Marvel szánt szándékkal akarta volna, hogy rossz legyen (lásd még az Inhumanset, bár ott konkrétan egyértelmű is, amilyen alkotókat leszerződtettek a sorozathoz), ezen viszont legalább tényleg érezni az erőfeszítést és a megfelelési kényszert – ehhez kellett egy új showrunner is, aki legalább minimális szinten érti a dolgát, és kézben tudja tartani a gyeplőt.  



A legfőbb baj még mindig ott van, hogy az Iron Fist karakterei egyszerűen irritálóak. Bár az első évadban is ez volt a helyzet, itt viszont félig-meddig már sikerült tisztességes jellemrajzokat kanyarítani nekik: Colleen majdhogynem főszereplővé lép elő (az ő figurája még érdekesebb is, mint Danny-é), Ward is egész szépen „fejlődött”, gyakorlatilag a legérzelmesebb, legemberibb és egyben talán a legfigyelemreméltóbb figura lett (már amikor megtisztel minket a jelenlétével, mert amúgy elég keveset szerepel), a többiek viszont megrekedtek a korábbi szintjükön, vagy rosszabb. Joy látványosan nem tart sehova, Davos messze a leggyengébb főellenség az eddigi termésből, félúton pedig Misty Knight is beugrik, mintha nem lett volna már így is elég seggfej a sorozatban – bár most legalább nem próbálja minden erejével hátráltatni a főszereplőket, hogy a dolgukat végezzék, másképp még vagy 20 részig eltartott volna a szezon.  



Az Iron Fist folytatása tehát (csakúgy, mint az előzmény) jókora kívánnivalót hagy maga után, de legalább a gondokat megpróbálták kiküszöbölni. Ez azonban nem bizonyult elégnek, egy nagyon hangányit javult csak az összkép – ezzel a tempóval talán 3-4 évad múlva még egész jó is lehetett volna ez a sorozat. Szerencsére a pozitívumokat sem annyira nehéz értékelni: például az egészen durva, hogy én csak az évad vége felé jöttem rá, hogy Danny csak a jobb öklét tudja begyújtani. Gondolom már ez is valami.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Űrdongó
A Transformers-film, amire vártál - majdnem.
Alita: A harc angyala
A CGI-szem a lélek tükre.
Friss kritikák
Pókember: Idegenben (Spider-Man: Far from Home)
Európai vakáció.
Men in Black - Sötét zsaruk a Föld körül (Men in Black International)
Ezek a zsaruk tényleg sötétek!
Csernobil (Chernobyl)
A szovjet módszer gazdaságosabb.
Aladdin
Egy nem annyira új élmény...
Halloween H20 - Húsz évvel később (Halloween H20: 20 Years Later)
Vérszegény osztálytalálkozó.