A DC Comicsnál lassan már-már szériatartozék lesz, hogy minden évtizedben minimum egyszer (de az se baj, ha kétszer) rebootolni kell a szuperhősök
univerzumát – a kiadó legnagyobb íróinak és rajzolóinak pedig szinte már a
munkaköri leírásukba tartozik ennek levezénylése. A 2000-es évek közepén újra
eljött az idő: húsz esztendő telt el a Végtelen Világok Krízise óta,
1994-ben pedig lezajlott a Zero Hour (bár arra már szinte senki sem
emlékszik), és a DC-nél közben rengeteg felesleges karakter keletkezett,
egyesek meg túl hosszú ideje voltak halottak, és úgy összességében is egyre
nagyobb katyvasszá vált ez az univerzum. Szóval nem volt más hátra, megint újra
kellett gondolni a dolgokat: a feladat arra a Geoff Johnsra hárult, akit
gondolom egy, magára valamit is adó szuperhős-képregény olvasónak sem kell
bemutatni, és aki ekkoriban vált a DC legnagyobb pápájává. Miután sikercímet
csinált a hónapról-hónapra vergődő unalmas Green Lantern-sorozatból,
gyakorlatilag bebizonyosodott, hogy nála alkalmasabb ember nem létezik erre a
munkára, ugyanis nemcsak, hogy betéve ismerte az egész DC univerzumot, de ezen
kívül még arra is képes volt, hogy a lehet legszórakoztatóbb, legkalandosabb
formában adja el a sztorit (hasonlóan, mint a GL-nél ugye), hogy az a DC képregények
behatóbb ismerete nélkül is valamennyire élvezhető legyen (jobban mondva, hogy
ne kelljen átverekednie magát az olvasónak annak a 70 évnek a kontinuitásán),
valamint ne tűnjön az egész egy gigászi marketing-monstrumnak (attól
függetlenül, hogy elsősorban persze az), ráadásul még arra is volt energiája,
hogy indokolttá és hitelessé tegye ennek a grandiózus konfliktusnak a
kirobbanását.
Ha végig nézzük sorban a különböző történéseket, nagyon hamar nyilvánvalóvá és magától értetődővé válik, hogy a hősöknek kijár már egy kiadós saller, ami ráébreszti őket, hogy ideje lenne visszatalálni a helyes útra. Ez az út azonban szokás szerint világok pusztulásával, háborúk kirobbanásával, közeli hozzátartozók elvesztésével és épületes hullahegyekkel van kikövezve – mindezt pedig a jószándék indítja el. A Végtelen Világok Krízisének túlélői, Kal-L, Alexander Luthor és Superboy-Prime évek óta aggodalommal szemlélik az elpusztult világok utáni eseményeket. Nagyon nem tetszik nekik, amit látnak, ezért végül, amikor már tarthatatlannak gondolják az állapotokat, rászánják magukat a beavatkozásra, hogy visszahozzák a hősök becsületes és erkölcsös aranykorát – „a cél szentesíti az eszközt” alapon, bármi áron. Az időzítés mondhatni tökéletes: a hősöket ugyanis kétségek mardossák, bizalmatlansággal viseltetnek egymás iránt, egy sor erősen megkérdőjelezhető morális döntést hoztak, a közelmúltban pedig még az átlagosan komplikált helyzetnél is jobban elfajultak a dolgok. Az OMAC Projectben kémműholdak segítségével figyeltették meg társaikat, a Crisis of Conscienceben bizalmatlanságuk miatt szövetségük felborult, az Igazság Ligája őrtornyának annyi, az Identity Crisisban néhány már agyat mostak és emlékeket töröltek ki, melyek után a csapaton belüli feszültségek csak még jobban kiélesedtek, és akkor a Rann-Thanagar háborúról még nem is beszéltünk – az pedig, hogy Wonder Woman a fél világ szeme láttára tekerte ki egy védtelen ember nyakát, már csak hab a tortán.
Tehát enyhén szólva egyáltalán nincs rendben semmi, Luthorék ennek hatására akcióba lendülnek, és itt veszi kezdetét a mainstream képregények egyik legnagyobb, legepikusabb és egyben legösszetettebb sztorija, a Végtelen Krízis. Ez a gigászi képregény-szörnyeteg minden szempontból fontos szerepet tölt be a DC univerzumban, mely fölött lehetetlen elsiklani, és bérelt helye van a modern kor képregényeinek halhatatlan panteonjában. Pontosan olyan, amilyennek egy ilyen szuperhős-crossovernek lennie kell: gyakorlatilag minden második oldalon történik valami epikus esemény, egymást követik az embertelen sebességgel pörgő látványos csörték, hősök, gonoszok, idegenek és istenek csapnak össze, a figurák hullanak, akár a legyek – a sűrű tartalom, a soha nem lassító tempó már-már bőségzavart eredményez, a precízen megtervezett, gyönyörű részletgazdagsággal megrajzolt panelekről pedig valóssággal lemászik az érzés, hogy itt tényleg világok születnek és pusztulnak el. A kiadó semmit sem bízott a véletlenre, és Johns sem teketóriázott sokat, a hét részes képregény dugig van tömve emlékezetes pillanatokkal, epikus monumentumokkal, méltóságteljes jelenetekkel, és bár a fősodorbeli karakterek közül nyilván csak a kevésbé jelentős mellékszereplők hullanak el egy páran (azért a Superman-Batman-Wonder Woman triumvirátus és a többi fontos figura is megkapja a magáét), de ennek ellenére félig-meddig sikerül érzékeltetni, hogy ezeknek a történéseknek itt bizony komoly súlyuk és tétjük van – egy mainstream képregényhez képest időnként kifejezetten véres és brutális is.
A Végtelen Krízis amellett, hogy egy lendületes crossover, mely valósággal olvastatja magát (ráadásul nem annyira monoton és tömény, mint a Végtelen Világok), a hibákat és egyéb gyermekbetegségeket, amikkel a hasonló volumenű sztorik küzdenek, mégsem tudta kikerülni. Az ugye alap dolog, hogy mindenki benne van, aki számít, ugyanakkor, mivel durván ötoldalanként váltogatják a helyszíneket és a szereplőket, kidolgozott karakterekről és ütős jellemfejlődésről nem nagyon lehet beszélni, így néha-néha csupán csak felszínesen tud belekóstolni a témába. Ez különösen igaz a világokat átformálni akaró trióra, amíg Supermannek épkézláb motivációi vannak, átérezhető háttérrel, és a karakterrajza is jól működik (ahogy a rombolással kvázi építeni akar, majd ráébredve, hogy önző volt, végül a hősök oldalára áll), addig Luthor sima kétdimenziós főgonosszá redukálódik, a Superboyban rejlő óriási lehetőséget pedig nem sikerült eléggé kiaknázni – ám ettől függetlenül is már-már főszereplővé lépnek elő ezek a karakterek. Gyakran előfordul viszont, hogy nehéz követni azt a féltucat eseményt, amik párhuzamosan történnek, és ahogy előbb is említettem, a sztori nagyon gyorsan ugrál a helyszínek között, így persze azért érthető, hogy az irdatlan mennyiségű figura és a rengeteg akciójelenet mellett nem maradt annyi idő a különböző motivációk elemezgetésére.
A Végtelen Krízis minden problémájával együtt is egy izgalmas olvasmány, mely természetesen külsőleg is méltó minőséget kapott. A rajzokért olyan legendás tehetségek felelnek, mint Ivan Reis, Andy Lanning, Phil Jimenez, Jerry Ordway és a legelső DC-s rebootot is jegyző George Pérez – ráadásul, bár ezeknek a művészeknek eléggé eltérőek a képeik, érdekes módon itt bámulatosan sikerült egységessé varázsolni a végeredményt, a színkezelést is beleértve. A sztori tehát hozza, amit kell, minden szempontból, és most, hogy magyarul is napvilágot látott egy rendkívül vaskos kötetben, néhány fontos melléktörténettel, minden rajongónak muszáj a polcán tudnia. Apropó melléktörténetek: szó szerint egy halomnyi létezik belőlük, több tucat felvezető sztori, minisorozat és one-shot, melyeknek elolvasása melegen ajánlott, mivel a Végtelen Krízis teljes megértéséhez elengedhetetlenül szükségesek. Ezek hol jobb, hol pedig rosszabb produktumok, de velük együtt ad ki ez a giga-sztori egy egységes egészet – attól függetlenül, hogy tökéletes crossover nem létezik, ahogy (mint ebből a képregényből is kiderül) tökéletes világ sem.
DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény Különszám #2 – Végtelen Krízis (2019)
Infinite Crisis #1-7 (2005-2006)
Ha végig nézzük sorban a különböző történéseket, nagyon hamar nyilvánvalóvá és magától értetődővé válik, hogy a hősöknek kijár már egy kiadós saller, ami ráébreszti őket, hogy ideje lenne visszatalálni a helyes útra. Ez az út azonban szokás szerint világok pusztulásával, háborúk kirobbanásával, közeli hozzátartozók elvesztésével és épületes hullahegyekkel van kikövezve – mindezt pedig a jószándék indítja el. A Végtelen Világok Krízisének túlélői, Kal-L, Alexander Luthor és Superboy-Prime évek óta aggodalommal szemlélik az elpusztult világok utáni eseményeket. Nagyon nem tetszik nekik, amit látnak, ezért végül, amikor már tarthatatlannak gondolják az állapotokat, rászánják magukat a beavatkozásra, hogy visszahozzák a hősök becsületes és erkölcsös aranykorát – „a cél szentesíti az eszközt” alapon, bármi áron. Az időzítés mondhatni tökéletes: a hősöket ugyanis kétségek mardossák, bizalmatlansággal viseltetnek egymás iránt, egy sor erősen megkérdőjelezhető morális döntést hoztak, a közelmúltban pedig még az átlagosan komplikált helyzetnél is jobban elfajultak a dolgok. Az OMAC Projectben kémműholdak segítségével figyeltették meg társaikat, a Crisis of Conscienceben bizalmatlanságuk miatt szövetségük felborult, az Igazság Ligája őrtornyának annyi, az Identity Crisisban néhány már agyat mostak és emlékeket töröltek ki, melyek után a csapaton belüli feszültségek csak még jobban kiélesedtek, és akkor a Rann-Thanagar háborúról még nem is beszéltünk – az pedig, hogy Wonder Woman a fél világ szeme láttára tekerte ki egy védtelen ember nyakát, már csak hab a tortán.
Tehát enyhén szólva egyáltalán nincs rendben semmi, Luthorék ennek hatására akcióba lendülnek, és itt veszi kezdetét a mainstream képregények egyik legnagyobb, legepikusabb és egyben legösszetettebb sztorija, a Végtelen Krízis. Ez a gigászi képregény-szörnyeteg minden szempontból fontos szerepet tölt be a DC univerzumban, mely fölött lehetetlen elsiklani, és bérelt helye van a modern kor képregényeinek halhatatlan panteonjában. Pontosan olyan, amilyennek egy ilyen szuperhős-crossovernek lennie kell: gyakorlatilag minden második oldalon történik valami epikus esemény, egymást követik az embertelen sebességgel pörgő látványos csörték, hősök, gonoszok, idegenek és istenek csapnak össze, a figurák hullanak, akár a legyek – a sűrű tartalom, a soha nem lassító tempó már-már bőségzavart eredményez, a precízen megtervezett, gyönyörű részletgazdagsággal megrajzolt panelekről pedig valóssággal lemászik az érzés, hogy itt tényleg világok születnek és pusztulnak el. A kiadó semmit sem bízott a véletlenre, és Johns sem teketóriázott sokat, a hét részes képregény dugig van tömve emlékezetes pillanatokkal, epikus monumentumokkal, méltóságteljes jelenetekkel, és bár a fősodorbeli karakterek közül nyilván csak a kevésbé jelentős mellékszereplők hullanak el egy páran (azért a Superman-Batman-Wonder Woman triumvirátus és a többi fontos figura is megkapja a magáét), de ennek ellenére félig-meddig sikerül érzékeltetni, hogy ezeknek a történéseknek itt bizony komoly súlyuk és tétjük van – egy mainstream képregényhez képest időnként kifejezetten véres és brutális is.
A Végtelen Krízis amellett, hogy egy lendületes crossover, mely valósággal olvastatja magát (ráadásul nem annyira monoton és tömény, mint a Végtelen Világok), a hibákat és egyéb gyermekbetegségeket, amikkel a hasonló volumenű sztorik küzdenek, mégsem tudta kikerülni. Az ugye alap dolog, hogy mindenki benne van, aki számít, ugyanakkor, mivel durván ötoldalanként váltogatják a helyszíneket és a szereplőket, kidolgozott karakterekről és ütős jellemfejlődésről nem nagyon lehet beszélni, így néha-néha csupán csak felszínesen tud belekóstolni a témába. Ez különösen igaz a világokat átformálni akaró trióra, amíg Supermannek épkézláb motivációi vannak, átérezhető háttérrel, és a karakterrajza is jól működik (ahogy a rombolással kvázi építeni akar, majd ráébredve, hogy önző volt, végül a hősök oldalára áll), addig Luthor sima kétdimenziós főgonosszá redukálódik, a Superboyban rejlő óriási lehetőséget pedig nem sikerült eléggé kiaknázni – ám ettől függetlenül is már-már főszereplővé lépnek elő ezek a karakterek. Gyakran előfordul viszont, hogy nehéz követni azt a féltucat eseményt, amik párhuzamosan történnek, és ahogy előbb is említettem, a sztori nagyon gyorsan ugrál a helyszínek között, így persze azért érthető, hogy az irdatlan mennyiségű figura és a rengeteg akciójelenet mellett nem maradt annyi idő a különböző motivációk elemezgetésére.
A Végtelen Krízis minden problémájával együtt is egy izgalmas olvasmány, mely természetesen külsőleg is méltó minőséget kapott. A rajzokért olyan legendás tehetségek felelnek, mint Ivan Reis, Andy Lanning, Phil Jimenez, Jerry Ordway és a legelső DC-s rebootot is jegyző George Pérez – ráadásul, bár ezeknek a művészeknek eléggé eltérőek a képeik, érdekes módon itt bámulatosan sikerült egységessé varázsolni a végeredményt, a színkezelést is beleértve. A sztori tehát hozza, amit kell, minden szempontból, és most, hogy magyarul is napvilágot látott egy rendkívül vaskos kötetben, néhány fontos melléktörténettel, minden rajongónak muszáj a polcán tudnia. Apropó melléktörténetek: szó szerint egy halomnyi létezik belőlük, több tucat felvezető sztori, minisorozat és one-shot, melyeknek elolvasása melegen ajánlott, mivel a Végtelen Krízis teljes megértéséhez elengedhetetlenül szükségesek. Ezek hol jobb, hol pedig rosszabb produktumok, de velük együtt ad ki ez a giga-sztori egy egységes egészet – attól függetlenül, hogy tökéletes crossover nem létezik, ahogy (mint ebből a képregényből is kiderül) tökéletes világ sem.
DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény Különszám #2 – Végtelen Krízis (2019)
Infinite Crisis #1-7 (2005-2006)
