Geekz, képregény
Thor: A mennydörgés istene
Geekz, képregény
Az összes istennek pusztulnia kell!
„Utazásaim során megtanulta, hogy kétféle isten létezik: az egyik ártalmas, a másik teljességgel haszontalan.” 

Sok-sok képregény pedzegette már az istenek, a teremtők, a mindenható erejű hatalmasságok és az egyéb égi lények témakörét, de ezek közül csak nagyon kevés alkotás bontotta ki annyira mélyre szántóan a kozmikus teremtmények létjogosultságát, és még kevesebb mű kérdőjelezte meg hatásosabban ezen istenek szerepét a világegyetemben, mint Jason Aaron 2013-ban indult önálló Thor-sorozata. Korábban J. Michael Straczynski művelt remek dolgokat a karakterrel, de mindhiába: a széria sajnos befejezetlenül maradt, majd pedig évekig hánykolódott a figura a középszerűség mocsarában, mígnem jött Aaron, és sikeresen visszarántotta a karaktert az őt megillető szintre. A Thor: A mennydörgés istene már az első néhány oldalon egyértelműsíti, hogy a lehető legtávolabbra szeretne kerülni, nem csupán a Marvel-univerzum szinte egészétől, de a tradicionális szuperhős-képregényektől is úgy általában. Így Aaron sorozatát inkább egy óriás, modern fantasy eposzként lehet értelmezni, amely eposzi magasságokba emelkedve mesél el egy hatalmas erejű, kilenc világon át száguldó, több ezer évet felölelő történetet, amely minden egyes oldalán, minden egyes képkockáján érzékelteti, hogy valóban egy legendás mítoszt tartunk a kezünkben. Megdöbbentő, de minimum furcsa ezt pont egy Marvel-képregénnyel kapcsolatban leírni, mindazonáltal megdönthetetlen tény, hogy az utóbbi években nemigen született hasonlóan nagyívű, átütő erejű dark fantasy alkotás a kiadó berkein beül – olyan meg főleg nem, ami nemhogy a mainstream-vonaltól idegenkedő olvasóknak, de a hétköznapi laikusoknak is nyugodt szívvel ajánlható.     



A mennydörgés istene meg is tesz mindent, hogy teljesen függetlenítse magát a „szuperhős”-címkétől, és (egy-két tipikus pillanattól és egy rövid cameo-szereptől eltekintve) sikerül is neki, hogy eme népszerű alműfaj jellemzői csak nagyon marginálisan legyenek rá igazak. Ennek megfelelően Aaron nem is fogta vissza magát, amelynek eredményeként a széria tökéletesen elkülönül a megszokott szuperhősös mókák felfogásától, és a kőkemény, Robert E. Howard munkáit idéző stílus, valamint Esad Ribic csodálatos képi világa csont nélkül eléri, hogy a képregényt lapozgatva még csak véletlenül se tévesszük össze A mennydörgés istenét akármelyik másik Thor-történettel, vagy Marvel-képregénnyel – mint ahogy a nemrég magyarul is megjelent Lokit sem lehetett, melynek rajzaiért szintén Ribic felelt. És bár A mennydörgés istene talán egy fokkal kommerszebb a Lokinál, mégis egy epikus, egyszerre elbűvölő, időnként humoros, de gyakran igencsak komor, Conan-szerű, már-már hardcore fantasy, olyan elképesztő fantasztikus kaland, amit valószínűleg még a régmúlt nagy mesélői, egész mitológiák megalkotói is megirigyelhettek volna. Mind Ribic festményszerű rajzai, mind pedig Aaron évezredeken átívelő, egyetemes és vallási kérdéseket feszegető története is ehhez a klasszikus mitologikus vonalhoz igazodik, jókora materializmussal nyakon öntve.  



Mintha ez önmagában még nem lenne elég, Aaron mindjárt egyszerre három Thort is bevet az ügy érdekében – merthogy mi is lehetne jobb egy Thornál? Igen, eltaláltátok: három Thor! Így tehát a sztori párhuzamosan fut a múltban (több száz évvel ezelőtt, amikor Odin forrófejű, földi élvezeteket hajszoló fia még nem érdemelte ki a Mjölnirt), a jelenben (Thor tapasztaltabb Bosszúangyal-korszakában) és a távoli jövőben, több ezer évvel az istenek alkonya után, amikor hősünk már öreg, megfáradt királyként uralkodik Asgard trónján, népének utolsó élő képviselőjeként. A három külön idősíkban játszódó sztorit egy mindennél veszélyesebb és halálosabb ellenfél, Gorr fogja össze, akinek szent meggyőződése, hogy az isteneknél nem léteznek haszontalanabb és gonoszabb teremtmények az univerzumban, ezért fejébe veszi, hogy szép sorjában megöli mindegyiküket. Az istenekben csalódott, lelkileg kiüresedett, mérhetetlenül fájdalmas kétségbeesésében kegyetlen mészárossá manifesztálódott Gorr egész panteonokat irt ki, Thor pedig mindhárom életszakaszában összecsap vele, majd persze végül a múlt, a jelen és a jövő is sorsszerűen egymásba fonódik, és egy klasszikus eposzokat megszégyenítő grandiózus fináléban csúcsosodik ki. Aaron végig képes tartani a színvonalat, és nagyon érzi a témát, mi több, a látványos csatajelenetek mellett (amelyekből tényleg rengeteg van) még arra is volt ideje, hogy nem várt mélységet adjon a népszerű, de sokszor egyoldalúan ábrázolt címszereplőnek.  



Mivel tudni illik, Thor karakterprezentálása remekül működik, sokkal, de sokkal emberközelibb, mint más történetekben. Hozzá kell tenni, ez a figura három különböző életszakaszának egyidejű bemutatását dicséri: mert a jelenkori Thor önmagában talán nem túl érdekes, sőt, leginkább unalmas szuperhős, akit kifejezetten nehéz úgy írni, hogy a modern olvasó komolyan vegye, no de ha ehhez a képlethez hozzáadjuk a fiatalkori és az idősebb önmagát (akik hevességük, illetve bölcsességük okán sokkal esendőbbek, hitelesebbek, ezáltal pedig sokkalta emberibbek), az már igencsak tekintélyes rétegeket adhat hozzá a sematikus jelleméhez. Aaron ötvözte a klasszikus fantasyt a modern szellemiséggel és feltesz olyan kérdéseket, hogy vajon az istenek valóban hasznukra vannak-e a halandóknak, vagy inkább csak ártanak ennek az amúgyis erőszakos és szerteágazó univerzumnak. Itt találkoznak az ősrégi hiedelmek, a megkérdőjelezhetetlen, ösztönös hit (attól függetlenül, hogy azért az ókori eposzok is szerették gonosznak és kegyetlennek ábrázolni a teremtőket) a materialista világnézettel, hogy ha vannak istenek, akkor miért nem segítenek, ha megvan a természetfeletti erejük, akkor miért nem használják azt a gyengék és az elesettek megsegítésére. A Marvel-univerzum felfogását belekeverve A mennydörgés istene intelligens, elgondolkodtató témákkal operál, a történet végső, szomorú konklúziója pedig nem csupán annyi, hogy még egy istent is meg lehet ölni, hanem, hogy a szuperképességekkel felvértezett lények nem sokkal többek, mint a mi felnagyított tükörképeink, ennél fogva legalább annyira (ha nem jobban) gyarlóak, önzőek, erkölcstelenek és hedonisták, mint azok, akik értük imádkoznak.    



Talán egy hangyányit túlzásnak tűnhet, de A mennydörgés istene az utóbbi néhány év egyik, ha nem a legjobb Marvel-képregénye. Ribic látványos és aprólékosan kidolgozott paneljei alapból garanciát jelentenek a minőségre és a sikerre, de Aaron is a jobbik felét hozza (nem azt, amit a borzalmas Wolverine and the X-Mennél), nem is beszélve a hosszan fejtegetett érdekes etikai kérdésekről. A Fumax kiadó tehát megint egy olyan képregénnyel lepett meg minket, amellyel nyugodtan próbát tehetnek azok is, akik kevésbé érzik magukénak a szuperhős-műfajt, és sokkal inkább valamilyen különálló, egyedi művet szeretnének olvasni. A mennydörgés istene remek alternatíva ehhez, és ezek után nagyon merem remélni, hogy nem ez lesz az egyetlen kötet, amit kiadnak majd a sorozatból – és hogy találkozunk még ebben a formában Odin fiával.

Thor: A mennydörgés istene (2019)

Thor: The God of Thunder #1-11 (2013)
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Friss kritikák
Mosolyogj (Smile)
Az idei év horror-termésének egyik legfényesebben ragyogó ékkövétől garantáltan arcodra fagy a mosoly.
Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder)
Trash and Thunder.
Obi-Wan Kenobi
Ezt a Jedit keressük?
A Magnum ereje (Magnum Force)
Keménykezű önbíráskodóból a törvény embere.
Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness)
A Marvel Moziverzumban egy horrolegendának is terem babér.