A Brian Michael Bendis/Alex Maleev páros a képregényiparban annyira acélos névnek számít, hogy ha eme két klasszis közösen új alkotást készít, arra rajongók ezrei és az egész szakma rögtön kiemelt figyelemmel tekint. A duó a mostanság magyar nyelven is futó Fenegyerek-sorozattal valóságos kultusz-művet hozott össze, többek közt azért, mert ama fegyvertény, hogy a szakmában csak nagyon-nagyon ritka esetekben passzol össze ennyire zseniálisan író és rajzoló stílusa, kivételesen erősen nyomta rá a bélyegét a díjesővel megszórt cím kifogásolhatatlan minőségére. Így hát nem csoda, hogy a nagyjából tíz esztendővel ezelőtti Bendis/Maleev-szerezményt, az önálló Póknő-szériát is tömegek várták, ami nem mellesleges Bendis hosszan dédelgetett, rendre meghiúsult szerelemprojektje volt, melyet főleg időhiány miatt sokáig nem tudott megvalósítani – de végül a cím 2009-ben, a Titkos invázió befejeztével zöld utat kapott. Ennek megfelelően a Póknő: A K.A.R.D. ügynöke címre keresztelt sztori (amely a Kingpin kiadó jóvoltából immáron magyarul is olvasható lett a, Marvel Legendák sorozatban) a giga esemény után veszi fel a fonalat, ámde a rengeteg veszteséget, áldozatot és nehéz döntést követelő, valamint rettenetes zűrzavart, egy diktatórikus rendszert, illetve egy teljesen új, nem sok jót ígérő berendezkedést eredményező skrull-invázió utóhatásait és következményeit ezúttal jóval személyesebb nézőpontból, Póknő, alias Jessica Drew szemszögéből mutatja be.
Az alakváltó idegenek hosszú éveken keresztül titokban tervezgetett váratlan és frontális támadása alapból is irgalmatlanul megrengette mind a szuperhősök, mind pedig az egész Föld lakosságának világát, amelyből kifejezetten nehezen tudtak kilábalni, és nem kevés idő kellett, mire a dolgok elkezdtek visszaállni a normális kerékvágásba (a szintén a Kingpin égisze alatt napvilágot látott Új Bosszú Angyalai-sorozat is itt tart jelenleg), azonban a hősöknek addig még rengeteg harcot kellett megvívniuk, nem csak a világuralomra törő szuperbűnözőkkel, de önmagukkal is. Eme képregény főleg az utóbbi témával foglalkozik: merthogy a hab a tortán az volt ebben az egész földönkívüli-balhéban, hogy a skrull királynő Jessica Drew arcát öltötte magára. Így hát ez a kellemetlenség egyenesen odáig vezetett, hogy, mivel az ő külsejét felhasználva hirdettek háborút az emberiség ellen, maga Jessica is némiképp kitaszított lett, hiszen ekkoriban még a Titkos invázió forrongó utóhatásai, indulatai és traumái egyáltalán nem csillapodtak le – és az a tény, hogy a krízist előidéző skrull királynő, aki az egész bolygó leggyűlöltebb személye lett, Jessica arcát viselte, elég is volt ahhoz, hogy a főhősnőt addigi életének abszolút mélypontjára taszítsa. Bendis Póknő-sorozata tehát egyrészt az egyént reflektorfénybe helyezve ad képet a skrull invázió utáni állapotokról, másrészt maga Jessica is egyfajta megváltást keres már-már elkeseredetten, vagy inkább csak simán bosszúra szomjazik, azaz végeredményben (és idővel Bendis is erre a végkövetkeztetésre lyukad ki) ki akarja verni a szart a skrullokból, a régi szép idők jó öreg kétkezi módszereivel, csak úgy old school-szerűen.
És minderre a K.A.R.D. nevű szervezet friss ügynökeként felhatalmazást is kap, így szuperhőstársai nélkül (ez egyébként egy érdekes pontja a képregénynek, amire később még visszatérünk) indul neki a bolygó kevésbé szerencsésebb és biztonságosabb részeinek, hogy levadássza a Földön maradt, bujkáló skrullokat. Szóval a képregény lényegében egy szikár, depressziós bosszútörténetbe és véres, naturalisztikus csihipuhiba oltott kémthriller, legalábbis Bendisnek ilyesfajta szándékai lehettek, amikor papírra vetette a sztorit, és még ha összességében nem is lőtt túl nagy bakot, több ponton is elszámította magát – tőle szokatlan módon. Az egy dolog, hogy néha mintha önmaga sem tudná, hogy éppen egy Jessica Drew vagy egy Jessica Jones képregényt ír-e (ugyanis akár a külső, akár a belső jegyeket nézzük, rettenetesen hasonlít egymásra a két karakter ebben a sztoriban), de az már sokkal égetőbb és szembetűnőbb probléma, hogy az egész cselekmény a főhősnő önsajnálatára és mélydepressziójára van kihegyezve, amit Bendis nem tud annyira hitelesen és hatásosan bemutatni, hogy az kitartson a történet végéig, azaz összesen hét epizódon át. Ahelyett, hogy a sztorit valami épkézláb konfliktussal indítani, amelyet akár végig a levegőben lógó rejtélyként szőhet tovább a folytatásban, egyszerű belső monológokat ír, amelyek kimerülnek annyiban, hogy Jessica nagyon szomorú, és rettenetesen rosszul érzi magát – ezt is a végtelenségig sulykolva, ugyanazt említve húszféleképpen, csűrve-csavarva az örökkévalóságig.
A másik nagy gond (és itt elértünk az előbb említett elemhez) Jessica barátaival és társaival kapcsolatban mutatkozik meg. Hősnőnk többször is elmondja, hogy a világon mindenki utálja, köztük azok az emberek is, akikkel már évek óta harcol, akikkel igazi barátságot kötött, és akikkel megélt már nem egy rázós helyzetet (melyek közt azért néha-néha voltak skrull-invázió méretű válságok is). Jogosan merül fel a kérdés, hogy ezek után mégis mire fel? Mert persze az átlagember és a dühös tömeg talán még egyoldalúan és szélsőségesen közelítheti meg a dolgot, de hogy a szuperhősök, azaz a jóság, az intelligencia, az erkölcs és a felvilágosultság mintaképei vajon mi a fenéért közösítették ki Jessicát csupán azért, mert egy idegen faj királynője az ő arcát felhasználva hirdetett háborút az emberiség ellen, az jó kérdés. Persze a történet végén, amikor a főhősnő már tényleg a padlón van, vesztésre áll, és úgy tűnik, hogy mindenki elhagyta, végül beugranak a kollégák, csak úgy mutatóba, hogy megoldják helyette a küldetését, és elmondhassák, „Jessica, amúgy veled vagyunk, és te is a családhoz tartozol”, mintha amúgy nem arról szólt volna addig az egész sztori, hogy egyedül maradt, és mindenki magára hagyta. Kicsit olyan ez, mint a „tanulságos” amcsi családi filmekben: a főszereplő a cselekmény kétharmadában kvázi totál egyedül van, többször is elmondja magáról, hogy magányos, senki sem szereti, senki sem bízik benne, mindenkit taszít, aztán hoppá, a végén, amikor már tényleg nagy a baj, és rettenetesen mély szarban van az illető, kiderül, hogy mégsincs egymaga, és hirtelen megjelenik egy csomó ember, akik elmondják, hogy mennyire szeretik és hogy mindig mellette állnak – csak hát kérdés, hogy ezek mégis hol a fenében voltak idáig.
Akárhogy is, a rajzokat a sztori és a karakterek keszekuszasága ellenére is csak dicsérni lehet. Alex Maleev ritkán hibázik, ennek a képregénynek pedig az a legnagyobb érdekessége, hogy egy hús-vér modellt használt rajzolás közben, Jessica lehető leghitelesebb ábrázolása érdekében. És ennek köszönhetően végeredményben tényleg tökéletesen fotorealisztikusra sikerült a főhősnő kinézete. Alapjában véve a képi világ egyértelműen a Fenegyerek-sorozat sötét, mocsokkal, szeméttel, vérrel teli utcáit és elmosódott háttereit (amelynek köszönhetően Jessica kifejezetten éles kontrasztot kapott) idézi, no meg a mindig ütős noir-szerű stílust – egyszóval: tökéletes. Egyáltalán nem rossz képregény tehát a Póknő: A K.A.R.D. ügynöke, azzal együtt sem, hogy az ember ettől a párostól azért jóval többet várna el. A tisztességesen összerakott minisorozat ugyan magán hordozza a Bendis/Maleev duó összes ismert és amúgy általában remekül működő kézjegyét, de a legjobb (vagy pontosabban a megszokott minőségű) alkotásaikhoz képest inkább az erős közepes, vagy maximum az átlag-szintet üti meg. Ezek után nem is meglepő, hogy a sorozat csupán hét számot ért meg, és egynél több sztorinál már nem jutott tovább – sem kritikai, sem pedig kommersz értelemben nem volt hozzá elég sikeres. Ettől függetlenül teljesen olvasható, néhol kifejezetten szórakoztató és nyomasztó képregény ez, amivel a Póknő-rajongók tökéletesen ellehetnek – igaz, valószínűleg belőlük itthon nem lehet valami sok.
Marvel Legendák #4: Póknő (2019)
Spider-Woman #1-7 (2009-2010)
Az alakváltó idegenek hosszú éveken keresztül titokban tervezgetett váratlan és frontális támadása alapból is irgalmatlanul megrengette mind a szuperhősök, mind pedig az egész Föld lakosságának világát, amelyből kifejezetten nehezen tudtak kilábalni, és nem kevés idő kellett, mire a dolgok elkezdtek visszaállni a normális kerékvágásba (a szintén a Kingpin égisze alatt napvilágot látott Új Bosszú Angyalai-sorozat is itt tart jelenleg), azonban a hősöknek addig még rengeteg harcot kellett megvívniuk, nem csak a világuralomra törő szuperbűnözőkkel, de önmagukkal is. Eme képregény főleg az utóbbi témával foglalkozik: merthogy a hab a tortán az volt ebben az egész földönkívüli-balhéban, hogy a skrull királynő Jessica Drew arcát öltötte magára. Így hát ez a kellemetlenség egyenesen odáig vezetett, hogy, mivel az ő külsejét felhasználva hirdettek háborút az emberiség ellen, maga Jessica is némiképp kitaszított lett, hiszen ekkoriban még a Titkos invázió forrongó utóhatásai, indulatai és traumái egyáltalán nem csillapodtak le – és az a tény, hogy a krízist előidéző skrull királynő, aki az egész bolygó leggyűlöltebb személye lett, Jessica arcát viselte, elég is volt ahhoz, hogy a főhősnőt addigi életének abszolút mélypontjára taszítsa. Bendis Póknő-sorozata tehát egyrészt az egyént reflektorfénybe helyezve ad képet a skrull invázió utáni állapotokról, másrészt maga Jessica is egyfajta megváltást keres már-már elkeseredetten, vagy inkább csak simán bosszúra szomjazik, azaz végeredményben (és idővel Bendis is erre a végkövetkeztetésre lyukad ki) ki akarja verni a szart a skrullokból, a régi szép idők jó öreg kétkezi módszereivel, csak úgy old school-szerűen.
És minderre a K.A.R.D. nevű szervezet friss ügynökeként felhatalmazást is kap, így szuperhőstársai nélkül (ez egyébként egy érdekes pontja a képregénynek, amire később még visszatérünk) indul neki a bolygó kevésbé szerencsésebb és biztonságosabb részeinek, hogy levadássza a Földön maradt, bujkáló skrullokat. Szóval a képregény lényegében egy szikár, depressziós bosszútörténetbe és véres, naturalisztikus csihipuhiba oltott kémthriller, legalábbis Bendisnek ilyesfajta szándékai lehettek, amikor papírra vetette a sztorit, és még ha összességében nem is lőtt túl nagy bakot, több ponton is elszámította magát – tőle szokatlan módon. Az egy dolog, hogy néha mintha önmaga sem tudná, hogy éppen egy Jessica Drew vagy egy Jessica Jones képregényt ír-e (ugyanis akár a külső, akár a belső jegyeket nézzük, rettenetesen hasonlít egymásra a két karakter ebben a sztoriban), de az már sokkal égetőbb és szembetűnőbb probléma, hogy az egész cselekmény a főhősnő önsajnálatára és mélydepressziójára van kihegyezve, amit Bendis nem tud annyira hitelesen és hatásosan bemutatni, hogy az kitartson a történet végéig, azaz összesen hét epizódon át. Ahelyett, hogy a sztorit valami épkézláb konfliktussal indítani, amelyet akár végig a levegőben lógó rejtélyként szőhet tovább a folytatásban, egyszerű belső monológokat ír, amelyek kimerülnek annyiban, hogy Jessica nagyon szomorú, és rettenetesen rosszul érzi magát – ezt is a végtelenségig sulykolva, ugyanazt említve húszféleképpen, csűrve-csavarva az örökkévalóságig.
A másik nagy gond (és itt elértünk az előbb említett elemhez) Jessica barátaival és társaival kapcsolatban mutatkozik meg. Hősnőnk többször is elmondja, hogy a világon mindenki utálja, köztük azok az emberek is, akikkel már évek óta harcol, akikkel igazi barátságot kötött, és akikkel megélt már nem egy rázós helyzetet (melyek közt azért néha-néha voltak skrull-invázió méretű válságok is). Jogosan merül fel a kérdés, hogy ezek után mégis mire fel? Mert persze az átlagember és a dühös tömeg talán még egyoldalúan és szélsőségesen közelítheti meg a dolgot, de hogy a szuperhősök, azaz a jóság, az intelligencia, az erkölcs és a felvilágosultság mintaképei vajon mi a fenéért közösítették ki Jessicát csupán azért, mert egy idegen faj királynője az ő arcát felhasználva hirdetett háborút az emberiség ellen, az jó kérdés. Persze a történet végén, amikor a főhősnő már tényleg a padlón van, vesztésre áll, és úgy tűnik, hogy mindenki elhagyta, végül beugranak a kollégák, csak úgy mutatóba, hogy megoldják helyette a küldetését, és elmondhassák, „Jessica, amúgy veled vagyunk, és te is a családhoz tartozol”, mintha amúgy nem arról szólt volna addig az egész sztori, hogy egyedül maradt, és mindenki magára hagyta. Kicsit olyan ez, mint a „tanulságos” amcsi családi filmekben: a főszereplő a cselekmény kétharmadában kvázi totál egyedül van, többször is elmondja magáról, hogy magányos, senki sem szereti, senki sem bízik benne, mindenkit taszít, aztán hoppá, a végén, amikor már tényleg nagy a baj, és rettenetesen mély szarban van az illető, kiderül, hogy mégsincs egymaga, és hirtelen megjelenik egy csomó ember, akik elmondják, hogy mennyire szeretik és hogy mindig mellette állnak – csak hát kérdés, hogy ezek mégis hol a fenében voltak idáig.
Akárhogy is, a rajzokat a sztori és a karakterek keszekuszasága ellenére is csak dicsérni lehet. Alex Maleev ritkán hibázik, ennek a képregénynek pedig az a legnagyobb érdekessége, hogy egy hús-vér modellt használt rajzolás közben, Jessica lehető leghitelesebb ábrázolása érdekében. És ennek köszönhetően végeredményben tényleg tökéletesen fotorealisztikusra sikerült a főhősnő kinézete. Alapjában véve a képi világ egyértelműen a Fenegyerek-sorozat sötét, mocsokkal, szeméttel, vérrel teli utcáit és elmosódott háttereit (amelynek köszönhetően Jessica kifejezetten éles kontrasztot kapott) idézi, no meg a mindig ütős noir-szerű stílust – egyszóval: tökéletes. Egyáltalán nem rossz képregény tehát a Póknő: A K.A.R.D. ügynöke, azzal együtt sem, hogy az ember ettől a párostól azért jóval többet várna el. A tisztességesen összerakott minisorozat ugyan magán hordozza a Bendis/Maleev duó összes ismert és amúgy általában remekül működő kézjegyét, de a legjobb (vagy pontosabban a megszokott minőségű) alkotásaikhoz képest inkább az erős közepes, vagy maximum az átlag-szintet üti meg. Ezek után nem is meglepő, hogy a sorozat csupán hét számot ért meg, és egynél több sztorinál már nem jutott tovább – sem kritikai, sem pedig kommersz értelemben nem volt hozzá elég sikeres. Ettől függetlenül teljesen olvasható, néhol kifejezetten szórakoztató és nyomasztó képregény ez, amivel a Póknő-rajongók tökéletesen ellehetnek – igaz, valószínűleg belőlük itthon nem lehet valami sok.
Marvel Legendák #4: Póknő (2019)
Spider-Woman #1-7 (2009-2010)
