A mainstream szuperhős-képregények tetemes részében csupaizom, jóképű, kifogástalan mosolyú hősöket, vagy szemrevaló és bájos
hősnőket láthatunk, amint nagy, önzetlen tetteket végrehajtva és magasztos,
erkölcsösségtől túlcsorduló aranyköpéseket puffogtatva mentik meg a világot.
Általában becsületes, jóságos, pacifista és kedves személyiségek, akik, ha
időnként el is vesztik a fejüket és morálisan megkérdőjelezhető dolgokat
tesznek, előbb-utóbb úgyis ugyanarra a sémára fut ki minden: segítenek, ahol kell
és amikor kell, elkapják a rosszfiúkat, rács mögé dugják őket, visszatalálnak
önmagukhoz, így megmentve a napot, és ami a legfontosabb, nem bemocskolva saját
kezüket. De ez egyáltalán nem baj: ilyennek ismertük meg és ilyennek szeretjük
őket, ezért olvassuk a kalandjaikat, ehhez szoktunk hozzá, ez az, amit elvárunk
tőlük. Nem többet és nem kevesebbet. Legyenek jók, tisztességesek és
többé-kevésbé makulátlanok. Na, ezek a jellemzők a Mennydörgőkről egyáltalán
nem mondhatók el. Nemhogy hősök, de még csak antihősök se nagyon, csupán egy
rakás pszichopata, antiszociális és erkölcstelen gonosztevő, akik egy ideális
világban vagy örök életükig börtönben csücsülnének, vagy egy gödörben
feküdnének holtan. De ez már csak azért sem működik, mert egyrészt nincs olyan
cella vagy zárka, amely huzamosabb ideig visszatarthatja őket, másrészt
egyáltalán nem adják magukat könnyen – no meg nem kötik őket holmi erkölcs-kódexek.
A Mennydörgők egy viszonylag fiatal csapat (rengeteg különböző formációt és
folyamatosan cserélődő tagokat mondhatott magáénak az évek során), először
1997-ben tűntek fel, amikoris szuperhősöknek álcázták magukat, így megtévesztve
a Marvel-univerzumot és magukat az olvasókat is, hiszen saját sorozatuk első
számának legeslegutolsó oldalán derült csak fény arra, hogy valójában
gonosztevők – és ezt a páratlan csavart sikerült a Marvelnek egészen a füzet
boltokba kerüléséig titokban tartani.
Ezek után nem csoda, hogy a Mennydörgők rögtön sikert arattak, és innentől kezdve nem volt megállás: ilyen debütálással aligha történhetett volna másképpen, de ez a koncepció már önmagában is érdekes – még ha láttunk is már ilyet korábban. Egy rakás gátlástalan, társulni és együtt dolgozni majdhogynem képtelen, különböző frusztrációkkal és komplexusokkal küzdő velejéig romlott és gonosz csapat, akiket egy még talán náluknál is gonoszabb, echte szociopata irányít? Ha már minden áron hasonlítani akarjuk őket valakikhez, akkor az egyértelműen az Öngyilkos Osztag. És hát mivel az ősidők óta tudjuk, hogy a negatív karakterek általában sokkal érdekesebbek, mást nem is nagyon lehet mondani a Hiszünk a szörnyekben című kötetre, minthogy: ide vele! A sztori ráadásul a sorozat talán legjobb időszakában játszódik, Warren Ellis írói és Mike Deodato rajzolói vezénylete alatt, és itt rögtön rá is térhetünk arra, hogy a bevezetőben miért taglaltam hosszú sorokon keresztül a tradicionális szuperhős-képregények alapjait és bevett sémáját. A Polgárháború után járunk: a jelmezes hősök nehéz időket élnek a regisztrációs törvény miatt, ez az új, zavaros helyzet pedig sötét alakoknak biztosít lehetőséget, hogy hatalmat és befolyást szerezzenek maguknak. Ilyen például Norman Osborn is, aki egyre veszélyesebben és gyorsabban lépked felfelé az amerikai kormányzat ranglétráján.
Mivel még mindig rengeteg hős kóborol az országban, akik nem hajlandóak fejet hajtani az új törvények előtt, Osborn a szárnyai alá veszi a Mennydörgőket (Songbird, Moonstone, Radioactive Man, Swordsman, Penance, Célpont és a Mac Gargan-féle Venom), hogy dolgozzanak neki, és kapják el a most már bűnözőknek minősülő maszkosokat, cserébe az amnesztiáért. A Hiszünk a szörnyekben slusszpoénja tehát az, hogy amíg az embereket és a világot rendre megmentő, folyton folyvást csak segíteni akaró szuperhősöket, akik nem regisztrálták magukat, bűnözőknek bélyegezték, akiket le kell vadászni, majd be kell börtönözni, addig a sötét lelkű szuperbűnözők lettek a végrehajtó erő, a törvény kíméletlenül lesújtó ökle, akiknek a kezéhez már korábban is nem kevés vér tapadt. Persze ők sem garázdálkodhatnak kedvükre, vannak olyan eszközök, amelyekkel bármikor vissza lehet őket fogni, ha a szükség netán úgy hozza – és emellett Ellis nyilván cseppet sem akarja jobbnak vagy többnek beállítani őket, mint amik. Nincs tehát hirtelen pálfordulás, nem jön rá senki sem útközben, hogy hősnek lenni jobb, mint gonosztevőnek, egyikük sem világosodik meg, hogy építeni előre mutatóbb, mint pusztítani – és ez így is van jól. Ellisnek nincsenek illúziói, a karaktereket pedig annak megfelelően írja, ahogy már korábban megismertük őket, valamint a csapatdinamika (illetve annak szándékos, szinte teljes hiánya) is pontosan olyan, amilyen a hozzájuk hasonló személyiségektől elvárható. Azaz: kész katasztrófa. Együttműködni nem nagyon tudnak és nem is igazán akarnak, egy részük világéletében szólóban nyomta, a másik részük meg még a saját személyiségzavarával és elmebajával sem tud megbirkózni.
Amellett, hogy a történet a Mennydörgők csapattagjaira és azoknak a kifejezetten nehéz összecsiszolódására van kihegyezve, írók ezt nyakon önti egy kis (nem szájbarágós, inkább csak felszínes) társadalomkritikával is. Azt megszokhattuk már, hogy a Marvel-univerzumban lezajló események sokszor a való világban történt dolgok felnagyított változatai, és nemegyszer reflektáltak már az aktuális politikai helyzetre, így ha az elsőre eléggé hiteltelennek és képtelennek tűnő status quo, hogy a hősök az üldözöttek, a rosszak pedig az üldözők, és Amerikát egy megalomániás, háború-centrikus ember irányítja (a Titkos Invázió után kicsit azért már rezgett a léc, amikor Osborn lett az USA leghatalmasabb személye) totális nonszensz is, azért jobban megvizsgálva hamar rájöhetünk, hogy ebben az időszakban (Bush-kormányzat) a valóságban sem alakultan nagyon másképp a dolgok. Ellis szinte már Todd McFarlane és Frank Miller-féle állapotokat tár elénk, a híradós bejátszások és a közvélemény megmutatása valahol a Spawn és A sötét lovag visszatér közötti helyzetben mozog, ahol, bár vannak hősök, mégsem nyomnak sokat a latba (nem is véletlen, hogy hiányoznak a képregényből az A-ligás héroszok, és akik vannak, azok sem épp normális, teljesen épelméjű karakterek), a társadalom pedig egyre inkább zuhan a mélyidiotizmus felé. Ismerős? Ellis azonban nem ás túl mélyre, helyette a csapatra és az akciójelenetekre koncentrál, ami a végeredményt tekintve nem olyan nagy probléma, még ha félig-meddig kihasználatlanul is maradt ez a témakör, amelyben amúgy sok potenciál rejlik.
Ha van is baja a képregénynek, akkor maximum az, hogy a Mennydörgők jónéhány tagjának igazából már élni sem lenne szabad. No nem azért, mert fizikai állapotuk ezt meggátolná, hanem mert egy józan, de még egy ilyen feje tetejére állt berendezkedésben is, mint a 2000-es évek második felének Marvel-univerzuma, már rég villamosszékben kellene ülniük, vagy egy leszíjazott ágyon fekve kellene várniuk a méreginjekciót. Azt most nem említem, hogy a hősök öljék meg őket, mert mint tudjuk, ilyet nem tesznek – bár időnként rettenetesen össze kellhet szorítaniuk a fogaikat, és ez Célpont esetében (akit nagyjából minden jó érzésű ember élből lelőne) minimum triplán igaz. Mindazonáltal a Hiszünk a szörnyekben szórakoztató és szinte már zseniális képregény, amelyben Mike Deodato nyilván gyönyörű képekkel kényezteti az olvasók szemeit, Ellis pedig bebizonyítja, hogy miért az ő irányítása alatt élte igazi aranykorát ez a sorozat. Ennél több pedig nem is nagyon kell.
Nagy Marvel-képregénygyűjtemény #57 - Mennydörgők: Hiszünk a szörnyekben (2020)
Thunderbolts #110-115 (2007)
Civil War: Choosing Sides #1 (2006)
Ezek után nem csoda, hogy a Mennydörgők rögtön sikert arattak, és innentől kezdve nem volt megállás: ilyen debütálással aligha történhetett volna másképpen, de ez a koncepció már önmagában is érdekes – még ha láttunk is már ilyet korábban. Egy rakás gátlástalan, társulni és együtt dolgozni majdhogynem képtelen, különböző frusztrációkkal és komplexusokkal küzdő velejéig romlott és gonosz csapat, akiket egy még talán náluknál is gonoszabb, echte szociopata irányít? Ha már minden áron hasonlítani akarjuk őket valakikhez, akkor az egyértelműen az Öngyilkos Osztag. És hát mivel az ősidők óta tudjuk, hogy a negatív karakterek általában sokkal érdekesebbek, mást nem is nagyon lehet mondani a Hiszünk a szörnyekben című kötetre, minthogy: ide vele! A sztori ráadásul a sorozat talán legjobb időszakában játszódik, Warren Ellis írói és Mike Deodato rajzolói vezénylete alatt, és itt rögtön rá is térhetünk arra, hogy a bevezetőben miért taglaltam hosszú sorokon keresztül a tradicionális szuperhős-képregények alapjait és bevett sémáját. A Polgárháború után járunk: a jelmezes hősök nehéz időket élnek a regisztrációs törvény miatt, ez az új, zavaros helyzet pedig sötét alakoknak biztosít lehetőséget, hogy hatalmat és befolyást szerezzenek maguknak. Ilyen például Norman Osborn is, aki egyre veszélyesebben és gyorsabban lépked felfelé az amerikai kormányzat ranglétráján.
Mivel még mindig rengeteg hős kóborol az országban, akik nem hajlandóak fejet hajtani az új törvények előtt, Osborn a szárnyai alá veszi a Mennydörgőket (Songbird, Moonstone, Radioactive Man, Swordsman, Penance, Célpont és a Mac Gargan-féle Venom), hogy dolgozzanak neki, és kapják el a most már bűnözőknek minősülő maszkosokat, cserébe az amnesztiáért. A Hiszünk a szörnyekben slusszpoénja tehát az, hogy amíg az embereket és a világot rendre megmentő, folyton folyvást csak segíteni akaró szuperhősöket, akik nem regisztrálták magukat, bűnözőknek bélyegezték, akiket le kell vadászni, majd be kell börtönözni, addig a sötét lelkű szuperbűnözők lettek a végrehajtó erő, a törvény kíméletlenül lesújtó ökle, akiknek a kezéhez már korábban is nem kevés vér tapadt. Persze ők sem garázdálkodhatnak kedvükre, vannak olyan eszközök, amelyekkel bármikor vissza lehet őket fogni, ha a szükség netán úgy hozza – és emellett Ellis nyilván cseppet sem akarja jobbnak vagy többnek beállítani őket, mint amik. Nincs tehát hirtelen pálfordulás, nem jön rá senki sem útközben, hogy hősnek lenni jobb, mint gonosztevőnek, egyikük sem világosodik meg, hogy építeni előre mutatóbb, mint pusztítani – és ez így is van jól. Ellisnek nincsenek illúziói, a karaktereket pedig annak megfelelően írja, ahogy már korábban megismertük őket, valamint a csapatdinamika (illetve annak szándékos, szinte teljes hiánya) is pontosan olyan, amilyen a hozzájuk hasonló személyiségektől elvárható. Azaz: kész katasztrófa. Együttműködni nem nagyon tudnak és nem is igazán akarnak, egy részük világéletében szólóban nyomta, a másik részük meg még a saját személyiségzavarával és elmebajával sem tud megbirkózni.
Amellett, hogy a történet a Mennydörgők csapattagjaira és azoknak a kifejezetten nehéz összecsiszolódására van kihegyezve, írók ezt nyakon önti egy kis (nem szájbarágós, inkább csak felszínes) társadalomkritikával is. Azt megszokhattuk már, hogy a Marvel-univerzumban lezajló események sokszor a való világban történt dolgok felnagyított változatai, és nemegyszer reflektáltak már az aktuális politikai helyzetre, így ha az elsőre eléggé hiteltelennek és képtelennek tűnő status quo, hogy a hősök az üldözöttek, a rosszak pedig az üldözők, és Amerikát egy megalomániás, háború-centrikus ember irányítja (a Titkos Invázió után kicsit azért már rezgett a léc, amikor Osborn lett az USA leghatalmasabb személye) totális nonszensz is, azért jobban megvizsgálva hamar rájöhetünk, hogy ebben az időszakban (Bush-kormányzat) a valóságban sem alakultan nagyon másképp a dolgok. Ellis szinte már Todd McFarlane és Frank Miller-féle állapotokat tár elénk, a híradós bejátszások és a közvélemény megmutatása valahol a Spawn és A sötét lovag visszatér közötti helyzetben mozog, ahol, bár vannak hősök, mégsem nyomnak sokat a latba (nem is véletlen, hogy hiányoznak a képregényből az A-ligás héroszok, és akik vannak, azok sem épp normális, teljesen épelméjű karakterek), a társadalom pedig egyre inkább zuhan a mélyidiotizmus felé. Ismerős? Ellis azonban nem ás túl mélyre, helyette a csapatra és az akciójelenetekre koncentrál, ami a végeredményt tekintve nem olyan nagy probléma, még ha félig-meddig kihasználatlanul is maradt ez a témakör, amelyben amúgy sok potenciál rejlik.
Ha van is baja a képregénynek, akkor maximum az, hogy a Mennydörgők jónéhány tagjának igazából már élni sem lenne szabad. No nem azért, mert fizikai állapotuk ezt meggátolná, hanem mert egy józan, de még egy ilyen feje tetejére állt berendezkedésben is, mint a 2000-es évek második felének Marvel-univerzuma, már rég villamosszékben kellene ülniük, vagy egy leszíjazott ágyon fekve kellene várniuk a méreginjekciót. Azt most nem említem, hogy a hősök öljék meg őket, mert mint tudjuk, ilyet nem tesznek – bár időnként rettenetesen össze kellhet szorítaniuk a fogaikat, és ez Célpont esetében (akit nagyjából minden jó érzésű ember élből lelőne) minimum triplán igaz. Mindazonáltal a Hiszünk a szörnyekben szórakoztató és szinte már zseniális képregény, amelyben Mike Deodato nyilván gyönyörű képekkel kényezteti az olvasók szemeit, Ellis pedig bebizonyítja, hogy miért az ő irányítása alatt élte igazi aranykorát ez a sorozat. Ennél több pedig nem is nagyon kell.
Nagy Marvel-képregénygyűjtemény #57 - Mennydörgők: Hiszünk a szörnyekben (2020)
Thunderbolts #110-115 (2007)
Civil War: Choosing Sides #1 (2006)
