A mainstream szuperhős-képregények egyik legnagyobb rákfenéje (a szappanopera-szerű stílus, az örökké fiatal szereplők és a szökőévente
beiktatott univerzum-rebootok mellett) az, hogy a végtelenített cselekmény
miatt a karaktereknek csak nagyon-nagyon (sőt, még annál is) ritkábban adatik
meg egy minden szempontból kielégítő lezárás. Ebben a műfajban szinte
képtelenség az, hogy egy ismert és kiemelten népszerű hős (bár ez igaz
nagyjából mindenkire) történetét úgy fejezzük be, hogy azután ne térjen még
vissza vagy ötvenszer, ne bolygassák tovább a személyét, és ne hozzák vissza az
aktuális, kontinuitást felkavaró gigaesemény után. Persze az se jelent gondot,
ha az illetőt agyonverték, szétlyuggatták, darabokra szedték és
felrobbantották: mindezek ellenére simán visszajöhet még, hiszen nincs olyan
probléma, amit az írói kreativitás ne győzne le. Ezt figyelembe véve rögtön
megállapítható, hogy sem a közeli, sem pedig a távoli jövőben nem lesz ilyen
vállalkozás. Az pedig végképp kijelenthető, hogy egy ahhoz hasonló alkotás se,
mint Alan Moore (akit szerintem még a laikusoknak sem kell bemutatni) 1986-ban
megjelent Mi történhetett a holnap
emberével? című sztorija, ami, még ha nem is felel meg minden esetben a
fent említett kitételeknek, pontosan azt tette, ami a mainstream
képregénypiacon kvázi lehetetlen: tisztességes befejezést adott egy
szuperhősnek, mégpedig minden idők talán legismertebbének, Supermannek.
1985-ben a Végtelen Világok Krízise új korszakot nyitott a DC-univerzum történetében, és egyúttal sikeresen újradefiniálta a kiadó csaknem ötven éves karaktereit, mivel addigra annyira felhalmozódtak már a kontinuitási problémák, hogy a veterán olvasók sem igazodtak ki rajta, így az újoncok bevonása érdekében a kiadó eltökélte, hogy a kor igényeinek megfelelően aktualizálja a figurákat, eredettörténetükkel együtt. Ennek köszönhetően a ’80-as évek második felében végérvényesen felnőttek a szuperhős-képregények: a klasszikus, egyszerűbb és időnként naivabb vagy egyenesebb gyermetegebb megközelítést felváltották a modern korszak sztorijai, a realista, komolyabb és sokszor sötétebb stílus, amely egyszersmind porossá és régimódivá tette a már addigra amúgy is kicsit elavultnak érződő klasszikus szellemiséget – de Alan Moore fogta magát, és méltó befejezést rittyentett össze ennek az érának. A Mi történhetett a holnap emberével? az ezüstkori Superman végső megmérettetését és egyúttal utolsó kalandját mutatja be: az Acélember túl van már a fénykorán, megvívta legnagyobb csatáit, legyőzte legerősebb ellenfeleit, de egy végső nagy harc még vár rá. Sötét és hatalmas erők törnek felszínre, hogy egyszer s mindenkorra végezzenek Supermannel, és mindenkivel, aki közel áll hozzá. A történetet az idősebb Lois Lane teszi keretbe, aki egy újságírónak adott interjú apropójából beszéli el, mi történt, mielőtt az Acélember végleg eltűnt volna a Föld színéről.
A képregényben megvannak az arany és az ezüstkori történetek legnagyobb jellemzői: kissé naiv, szájbarágós, és tele van már-már infantilisnek és gyermetegnek nevezhető húzással (Superman például úgy lepleződik le, hogy Toyman és Prankster Superman-játékfigurákkal leégeti Clark Kentről a ruháját, és az emberek meglátják rajta a jól ismert piros-kék jelmezt – hát… igen…), mégis, paradox módon részben pont ezért állít méltó és maradandó emléket egy legenda ötven éves pályafutásának. A mindössze két számból álló képregényben Moore meglepően és már-már rémisztően emberinek ábrázolja a természetfeletti fizikai erejéről és legyőzhetetlenségéről híres főszereplőt, és ahogy vészesen közeledik az elkerülhetetlen vég, úgy küzd egyre jobban a nemsokára bekövetkező halál gondolatával, mialatt egész addigi életével is próbál számot vetni. Moore elegánsan kihagyja az ilyenkor megszokott visszaemlékezéseket és hatásvadász flashbackeket, így ahelyett, hogy ezredjére is végig néznénk a Kripton bolygó pusztulását és Clark Kent fiatalkorát, inkább tartalmas dialógusokba és velős monológokba öntve mesél mindarról, ami Supermant igazán naggyá teszi, és mindarról, ami meghatározza karakterét, jellemét és a világban elfoglalt helyét. Egy ilyen volumenű történethez természetesen híres és méltó rajzoló dukál – és ezt maradéktalanul meg is kapta. Curt Swann több, mint két évtizedig illusztrálta az Acélember kalandjait, így akkoriban kevés alkalmasabb ember létezett nála erre a feladatra – ami végül utolsó jelentős alkotása lett.
Ha a ’80-as évek szuperhős-képregényeit vesszük alapul, akkor Frank Miller Első évére és A sötét lovag visszatérre szokás úgy tekinteni, mint Batman történetének kezdetére és végére – Superman esetében nagyjából ugyanez a helyzet, ha a ’86-os Acélembert és a Mi történhetett a holnap emberével?-t nézzük. Amíg John Byrne Superman szárnypróbálgatásait, kezdeti hőstetteit mutatja be, és azokat az eseményeket, amelyek azzá a hőssé formálták őt, akit mind ismerünk, addig Alan Moore emlékművet állít neki azzal, hogy felmondja legnagyobb erényeit, emberi érzelmekkel, kétségekkel és félelmekkel ruházza fel, és meglepően közel hozza őt hozzánk, olvasókhoz. Sokszor rójuk fel Supermannek, hogy túl tökéletes, túl pozitív és ezek miatt túl unalmas karakter, de a Mi történhetett a holnap emberével? nagyszerűen bemutatja, hogy hiába származik egy messzi, idegen bolygóról és hiába van tökéletesebbnek és jobbnak beállítva nálunk, mégiscsak ugyanazok a problémák és kétségek gyötrik őt is, amik minket, embereket.
DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #75 - Superman: Mi történhetett a holnap emberével? (2019)
Superman #423 (1986)
Action Comics #583 (1986)
1985-ben a Végtelen Világok Krízise új korszakot nyitott a DC-univerzum történetében, és egyúttal sikeresen újradefiniálta a kiadó csaknem ötven éves karaktereit, mivel addigra annyira felhalmozódtak már a kontinuitási problémák, hogy a veterán olvasók sem igazodtak ki rajta, így az újoncok bevonása érdekében a kiadó eltökélte, hogy a kor igényeinek megfelelően aktualizálja a figurákat, eredettörténetükkel együtt. Ennek köszönhetően a ’80-as évek második felében végérvényesen felnőttek a szuperhős-képregények: a klasszikus, egyszerűbb és időnként naivabb vagy egyenesebb gyermetegebb megközelítést felváltották a modern korszak sztorijai, a realista, komolyabb és sokszor sötétebb stílus, amely egyszersmind porossá és régimódivá tette a már addigra amúgy is kicsit elavultnak érződő klasszikus szellemiséget – de Alan Moore fogta magát, és méltó befejezést rittyentett össze ennek az érának. A Mi történhetett a holnap emberével? az ezüstkori Superman végső megmérettetését és egyúttal utolsó kalandját mutatja be: az Acélember túl van már a fénykorán, megvívta legnagyobb csatáit, legyőzte legerősebb ellenfeleit, de egy végső nagy harc még vár rá. Sötét és hatalmas erők törnek felszínre, hogy egyszer s mindenkorra végezzenek Supermannel, és mindenkivel, aki közel áll hozzá. A történetet az idősebb Lois Lane teszi keretbe, aki egy újságírónak adott interjú apropójából beszéli el, mi történt, mielőtt az Acélember végleg eltűnt volna a Föld színéről.
A képregényben megvannak az arany és az ezüstkori történetek legnagyobb jellemzői: kissé naiv, szájbarágós, és tele van már-már infantilisnek és gyermetegnek nevezhető húzással (Superman például úgy lepleződik le, hogy Toyman és Prankster Superman-játékfigurákkal leégeti Clark Kentről a ruháját, és az emberek meglátják rajta a jól ismert piros-kék jelmezt – hát… igen…), mégis, paradox módon részben pont ezért állít méltó és maradandó emléket egy legenda ötven éves pályafutásának. A mindössze két számból álló képregényben Moore meglepően és már-már rémisztően emberinek ábrázolja a természetfeletti fizikai erejéről és legyőzhetetlenségéről híres főszereplőt, és ahogy vészesen közeledik az elkerülhetetlen vég, úgy küzd egyre jobban a nemsokára bekövetkező halál gondolatával, mialatt egész addigi életével is próbál számot vetni. Moore elegánsan kihagyja az ilyenkor megszokott visszaemlékezéseket és hatásvadász flashbackeket, így ahelyett, hogy ezredjére is végig néznénk a Kripton bolygó pusztulását és Clark Kent fiatalkorát, inkább tartalmas dialógusokba és velős monológokba öntve mesél mindarról, ami Supermant igazán naggyá teszi, és mindarról, ami meghatározza karakterét, jellemét és a világban elfoglalt helyét. Egy ilyen volumenű történethez természetesen híres és méltó rajzoló dukál – és ezt maradéktalanul meg is kapta. Curt Swann több, mint két évtizedig illusztrálta az Acélember kalandjait, így akkoriban kevés alkalmasabb ember létezett nála erre a feladatra – ami végül utolsó jelentős alkotása lett.
Ha a ’80-as évek szuperhős-képregényeit vesszük alapul, akkor Frank Miller Első évére és A sötét lovag visszatérre szokás úgy tekinteni, mint Batman történetének kezdetére és végére – Superman esetében nagyjából ugyanez a helyzet, ha a ’86-os Acélembert és a Mi történhetett a holnap emberével?-t nézzük. Amíg John Byrne Superman szárnypróbálgatásait, kezdeti hőstetteit mutatja be, és azokat az eseményeket, amelyek azzá a hőssé formálták őt, akit mind ismerünk, addig Alan Moore emlékművet állít neki azzal, hogy felmondja legnagyobb erényeit, emberi érzelmekkel, kétségekkel és félelmekkel ruházza fel, és meglepően közel hozza őt hozzánk, olvasókhoz. Sokszor rójuk fel Supermannek, hogy túl tökéletes, túl pozitív és ezek miatt túl unalmas karakter, de a Mi történhetett a holnap emberével? nagyszerűen bemutatja, hogy hiába származik egy messzi, idegen bolygóról és hiába van tökéletesebbnek és jobbnak beállítva nálunk, mégiscsak ugyanazok a problémák és kétségek gyötrik őt is, amik minket, embereket.
DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #75 - Superman: Mi történhetett a holnap emberével? (2019)
Superman #423 (1986)
Action Comics #583 (1986)
