Geekz, képregény
Marvel Lovagok: Pókember
Geekz, képregény
A Falmászó ezúttal tényleg "idegenben van".
A ’90-es évek végén a Marvel Comics a csőd szélén vergődött, és egy ideig úgy tűnt, nem csupán az előző évtizedben bekövetkezett reneszánsznak, hanem úgy en bloc az egész kiadónak vége. A kilátástalan helyzet elgondolkodtatta a fejeseket, és bár több mint két évtized távlatából úgy tűnhet, hogy a képregényipar domináns nagykutyái feleslegesen aggódtak, akkoriban azért bőven volt okuk arra, hogy összedugják amijük van, és kitalálják, hogyan is mászhatnak ki a gödörből. Az utókor a megmondhatója, hogy végül sikerült nekik, de amíg a legtöbben a tekintélyes anyagi sikereket arató filmadaptációknak tulajdonítják a kiadó újbóli felvirágzását, vagy esetleg a Toy Biz felvásárlásának (aminek az volt a nem titkolt célja, hogy segítse a fekáliában fetrengő céget a képregénypiac stabilizálásában), arról már nagyrészt elfeledkeztek, hogy melyek voltak azok a címek, amik tevékenyen hozzájárultak ahhoz, hogy a Marvel végül ne tűnjön el a süllyesztőben. Ennek a törekvésnek az egyik első képviselője a Marvel Knights című sorozat volt (a tiszavirág-életű Marvel Edge utódja), amely Joe Quesada, későbbi főszerkesztő vezénylete alatt szándékosan jóval sötétebb, érettebb és komolyabb formában próbálta meg bemutatni viszonylag ismeretlen hősök (Fenegyerek, Fekete Párduc, Megtorló, Elektra, stb.) kalandjait, a Marvel fő kontinuitásától függetlenül, elsősorban a tinédzser és a felnőtt korosztályt megcélozva. A taktika bevált: a kiadó végül megmenekült a totális csődtől (többek közt az említett szériának köszönhetően), majd 2001-ben a Comics Code Authority-ból (a képregények tartalmát vizsgáló, cenzúrázó és jóváhagyó bizottságból) is kilépett, hogy saját minősítési rendszert hozzon létre.  



Ez amellett, hogy jó néhány, addigra már egyre kényelmetlenebb béklyótól szabadította meg a Marvelt, utat engedett egy sor tehetséges és vérszomjas alkotónak, hogy kiélhessék offenzív, sok esetben kifejezetten perverz kreativitásukat a népszerű szuperhősökön. Ezen személyek közé sorolható egy Mark Millar nevű vadállat is, aki már a ’90-es években elkezdte bontogatni szárnyait, azonban a karrierje az ezredfordulót követően lendült a csúcsra. Millar a szakmában jobbára egy elismert, de a hardcore képregényfanok körében eléggé megosztó figura: amikor saját kútfőből dolgozik (Wanted, Kick-Ass, Kingsman), akkor általában sikerül neki a bravúr, viszont amikor egy jól bejáratott, a popkultúrában hosszú évtizedek óta befutott szuperhőst kell írnia, akkor már sokkal gyakrabban kilóg az a bizonyos lóláb (lásd A Különítmény című sorozatot). És ha egy Millar-féle fékevesztett, kompromisszumra képtelen valaki rászabadul egy olyan közkedvelt és népszerű hősre, mint Pókember (aki a Marvel talán legszerethetőbb és legkidolgozottabb karaktere), az már alapból is erős kétkedést, ha nem teljes értetlenséget vált ki a rajongókból – és azt a prekoncepciót, hogy ebből a fura párosításból vagy egy nagyon jó, vagy egy nagyon rossz képregény sülhet csak ki. Ehhez képest a Marvel Lovagok: Pókember igazából sem előbbi, sem utóbbi kategóriába nem tartozik bele. Jobban mondva: inkább jó, mintsem rossz történet, viszont egyes elemei annyira idegenek a karaktertől és addigi sztorijaitól (még a sötétebb hangulatúaktól is), hogy még ha a Millar által alkalmazott ötletek egy része működőképes is, inkább szokatlan komponensekként gondol rá az olvasó, mintsem olyan dolgokként, amik szokatlanságuk ellenére mégis könnyedék simulnak bele Pókember világának stílusába és szabályrendszerébe.  



Millar nem apróz el semmit, rögtön belecsap a közepébe és azonnal rátér a lényegre: a barátságos és közkedvelt Hálószövőt már a legelső részben összeverik, szétégetik, lelövik (kétszer is), rádobnak egy furgont és egy autót, ráadásul még egy felhőkarcoló tetejéről is lezuhan, rohammentővel viszik a kórházba, telenyomják fájdalomcsillapítókkal, May néni és Mary Jane pedig nem győzik összefoltozni a sebeit. Előbbit végül el is rabolja egy titokzatos alak, és lényegében ez szolgáltatja Millar történetének a gerincét. Egy éven keresztül írta ezt a sztorit, és az összesen 12 számot három fejezetre osztotta fel (Holtak között, Venom, Végső harc), amelyben felvonul a Pókverzum színe-java, a befolyásos ősellenségektől kezdve (Norman Osborn alias Zöld Manó itt mintha maga Lex Luthor marvelesített verziója lenne – mindent tud, mindent irányít és mindig minimum öt lépéssel a főhős előtt jár), a másodosztályú, klasszikus ellenlábasokon át (Homokember, Rengető, Keselyű, Electro, Sírkő, Skorpió – Mac Gargan egyébként egészen új árnyalatokat kap, amitől veszélyesebb és rémisztőbb figura lett, mint eddig bármikor), a rég nem látott karakterekig (Pléhsuszter) bezárólag. Egyfajta marveles Hush-sal van tehát dolgunk, amiben gonosznéző túrára indulunk New York városában, hatalmas csatajelenetek, felfokozott érzelmek közepette, csavaros és maximálisan pörgő események sodrásában, melyben legtöbbször még maga a Falmászó is csak sodródik az árral – és közben többször vérzik, több csontja törik el és többször kenik el a száját, mint az azt megelőző több mint negyven évben együttvéve.  



Millar senkit és semmit nem kímél: realisztikusabb és sötétebb tónusokkal dolgozik, és jó szokásához híven nem veti meg az agresszívabb megközelítést sem. Persze nem mintha a Pókember-képregényeknek eddig a szomszédba kellett volna menniük egy kis vérért, komolyságért és brutalitásért, ugyanakkor a Marvel Lovagok: Pókemberben látható témáknak az explicit mivolta és annak alkalmazása eleve szokatlan a Hálószövő világától, és szintén ritka, amikor illik is oda. Nem is konkrétan azzal van a baj, hogy minden egyes gonosztevő elveri a port Pókemberen (végülis ez egyfajta sajátossága a karakternek), inkább a kendőzetlen erőszakkal és az egyéb felnőttes témákkal. A képregény tele van millaros motívumokkal, Electro és Keselyű egy ízben mindenféle gond és lelkiismeret-furdalás nélkül robbant fel ártatlan családokat, majd utóbbi hősünk betegágyánál töri ki egy ügyeletes nővér nyakát, Venom Peter egyik volt osztálytársának roppantja össze a koponyáját egy osztálytalálkozón, és amikor az előbb említett két úriember elmegy egy bordélyba, ahol egy csernobili mutáns prostituálttal találkoznak, aki bármelyik szuperhősnő alakját fel tudja venni, vagy amikor a Fekete Macska feszülő jelmezét dekoltázs tájon csak a szentlélek tartja össze (innen is isten áldja Terry Dodson rajzolót), már-már teljes értetlenséggel csukod be a kötetet és nézed meg a borítót, hogy tényleg egy Pókember-képregényt olvasol-e, és nem valamelyik Kick-Ass vagy más Millar-agymenést. Mert oké, hogy az író ezekkel a húzásokkal részben az elődei által dédelgetett több évtizedes szent és sérthetetlen képet akarta lerombolni Pókemberrel és annak világával kapcsolatban, és a könyörtelenebb hangvétel sem ördögtől való gondolat (hiszen mégis ezek a tulajdonságok jellemzik a Marvel Knights sorozatot), ám a módszer, amivel ezt Millar el akarja érni, ezen keretek közé egyszerűen nem fér be (legalábbis nekem, de talán nem vagyok ezzel egyedül).  



Nem mintha amúgy ne lennének ötletei, amik végeredményben ne tennék szórakoztatóvá az összképet. A Marvel Lovagok: Pókember könnyen olvasható képregény, mozgalmas akciójelenetekkel, izgalmas sztorival és fordulatokkal, sőt, még a szupergonoszok szervezetével kapcsolatos összeesküvés-elméletes szálat is sikerül hitelesen, mindenféle izzadságszag nélkül eladni. Mi több, ha az ember el tud tekinteni a felnőttes, sokszor Millar saját kútfőből alkotta vérfürdőire hajazó stílusától, akkor még egy igazi guilty pleasure élményével gazdagodhat. Sokszor mondják az ilyen képregényekre, hogy bátran belevághat az is, aki még soha egyetlen egy Pókember-történetet sem olvasott, mivel semmilyen előzmény ismerete nem szükséges hozzá, és még ha a laikusoknak nem is ezzel a sztorival kellene kezdeni a képregényolvasói pályafutásukat, a Marvel Lovagok: Pókember esetében annyiban más a leányzó fekvése, hogy itt a tájékozatlanság kifejezetten nagy előnyt jelent.

Marvel Könyvek: Pókember #1: Holtak között (2007)
Marvel Könyvek: Pókember #2: Venom (2008)
Marvel Könyvek: Pókember #3: Végső harc (2008)
Nagy Marvel-képregénygyűjtemény #63: Marvel Lovagok: Pókember - Túlhajszolva (2020)
Nagy Marvel-képregénygyűjtemény #64: Marvel Lovagok: Pókember - Venom (2020)

Marvel Knights Spider-Man #1-12 (2004-2005)
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
A sötét lovag: Felemelkedés (The Dark Knight Rises)
Jutalom.
Eredet (Inception)
Mesterien elültetett gondolatok.
Total Recall - Az emlékmás (Total Recall)
Harminc éve mentünk el a Marsra.
A sötét lovag (The Dark Knight)
Fordulat.
A tökéletes trükk (The Prestige)
Jól figyelnek?