Kritika
Álmatlanság (Insomnia)
Kritika
Az önmarcangolás, a beszennyezett lelkiismeret és az elvesztett ártatlanság hálójában.
Christopher Nolan a Mementó kritikai és anyagi sikere után vitathatatlanul révbe ért. Kevés olyan rendező van a filmtörténelemben, aki képes egy ilyen komplex, mély mondanivalóval, csavaros narratívával rendelkező, intelligensen megírt és tető alá hozott művet letenni az asztalra, és még kevesebben vannak azok, akiknek ez mindjárt a karrierjük elején sikerül. És szintén a filmtörténelem a megmondhatója annak, hogy magasról lehet a legnagyobbat esni: szinte már törvényszerűnek mondható a szakmában (de tulajdonképpen az összes többi művészeti ágban is) az a folyamat, hogy aki rögtön pályája elején megcsinálja a tutit, a saját magnum opusát, az utána már képtelen megismételni annak sikerét, és akárcsak megkarcolni annak színvonalát. Ezért karrierje további részében végig annak a mesterműnek az árnyékában fog létezni (a gyorsan csúcsra jutott, majd a gödörbe zuhant, majd mászni kezdő, végül félúton visszazuhanó M. Night Shyamalan sokat tudna erről mesélni), nevét kizárólag csak azzal az adott alkotással kapcsolatban hozzák összefüggésbe, és ami az elején még széleskörű elismerést hozott, az szép lassan kellemetlen kísértetté, egy kínzó mementóvá válik, amely minduntalan emlékezteti arra, hogy hiába a rengeteg erőfeszítés, a sok befektetett munka, még egyszer úgysem sikerül olyan művet megalkotni, mint akkor és ott. Sok rendezőt sújt ez az átok, és annak idején, pontosabban 2002-ben még úgy tűnt, Nolan is könnyen erre a sorsra juthat. Az utókor a megmondhatója, hogy végül nem így lett, és az angol úriember számos fontos, zseniális filmmel gazdagította még a közönséget, viszont akkor, tizennyolc évvel előtt nem az Álmatlanság (harmadik rendezése) volt az a film, ami meggyőzött minket arról, hogy ez így fog történni.  



Nem mintha különösebb szégyenkezni válója lenne ennek a hipnotikus erejű kriminek, csakis Nolan előző két filmjéhez képest visszalépés, munkásságának egészét nézve pedig a rendező legkevésbé „nolanes” alkotása, amelyben alig-alig fedezhetők fel a rá jellemző stílusjegyek – de erre majd még visszatérünk. Az Álmatlanság egy messzi alaszkai kisvárosba kalauzol el minket, amely egy légypiszoknál is kisebb pont a térképen (ahogy öreganyám szokta volt mondani: az isten háta mögött van kettővel), és ahol a rendőri munka kimerül a kocsmai verekedések felszámolásában és az eltűnt házikedvencek megkeresésében mindaddig, amíg rá nem találnak egy brutális kegyetlenséggel meggyilkolt tizenhét éves diáklány holttestére. Az eset jelentősen felforgatja a félreeső halásztelepülés mindennapjait, az ügy kivizsgálására két Los Angeles-i nyomozót, Will Dormert (a szebb napokat is látott Al Pacino) és Hap Eckhardtot (Martin Donovan kicsi, de annál jelentőségteljesebb szerepben) jelölik ki, az ügy felgöngyölítését pedig egy helyi, viszonylag zöldfülű, de annál lelkesebb nyomozónő, Ellie Burr (Hilary Swank) segíti. Hamarosan rá is találnak a tettesre, azonban amikor Dormer üldözőbe veszi, a nyomozó a sziklás folyópartra felszálló ködnek köszönhetően véletlenül lelövi társát, Hap-et, és mivel a Belső Ellenőrzés amúgy is szorongatja már a nyakát egy ideje, úgy dönt, hogy eltitkolja tettét. Ekkor lép elő a lány gyilkosa, a ponyvaíró Walter Finch (Robin Williams), aki szemtanúja volt az esetnek, és megkéri Dormert, hogy kölcsönösen segítsenek egymásnak. A sztárnyomozó így a manipulatív gyilkos hálójába ragad, és mialatt akaratlanul alámerül a hazugságok mély bugyraiba, saját lelkiismeretével is meg kell küzdenie, és ezután már csak az a kérdés, hogy kettejük közül vajon ki lesz az, aki végül felülkerekedik a másikon, és győztesen kerül ki ebből a bizarr, piszkos játékból.  



Az Álmatlanság Nolan komplett pályafutását tekintve egy afféle érdekes kitérő, egy akár még furcsának is nevezhető mellékzönge (ha úgy tetszik, bérmunka), és nem azért, mert rossz film (egyáltalán nem az, mi több, jó pár rendező összetenné a két kezét, ha gyengébb napjaiban ilyen munkákat tudna ledirigálni), inkább az egész alkotás stílusa, valamint hangulata az, ami különössé és idegenné teszi többi filmjétől. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy az Álmatlanság egy 1997-ben készült, egyébként kifejezetten minőségi norvég krimi amerikai remake-je, és bár a későbbi Nolan-féle Batman-filmek is alaposan feladták a leckét a brit rendezőnek, amikor az alapanyaghoz való ragaszkodásról volt szó, de itt jóval szorosabban kötötte őt az eredeti mű és a forgatókönyv béklyója (amelyet kivételesen nem ő írt – bár állítólag a végső változatot ő maga szövegezte). Amelytől nem igazán tudott, vagy talán nem is nagyon akart szabadulni: a film klasszikus dramaturgiával rendelkezik, valamint ezúttal a történet végi mindfuck (akárcsak az idővel való zsonglőrködés) is elmarad. Helyette Nolan inkább a nyomozásra helyezi a hangsúlyt, mintsem a karakterek lelki vívódására, de való igaz, a drámát és a karakterrajzot sem veti meg, a kivételes szimatú, ám a hazugságok mocsarába süllyedt nagyvárosi zsaru és a gáláns modora ellenére is kifejezetten ellenszenves és antipatikus regényíró, illetve eme két figura erkölcsi mérlegre helyezésének a képében. Az akaratlanul gyilkossá váló rendőr és a szintén ösztönszerűen az ölés útjára tévedt és így a bűn fertőjében elmerülő író éppen annyira hasonlóak, mint amennyire különbözőek – és ez adja a film egyik kulcsmotívumát, ami bizonyos szempontból előrevetíti A tökéletes trükk két főhősének összetett személyiségét és kapcsolatát.  



Ha első látásra nem is látszik sok minden az Álmatlanságban Nolan stílusából, részletesebben megvizsgálva észrevehetjük, hogy a rendező összességében nem volt rest a saját képére formálni az alapanyagot annyira, amennyire tőle telt ebben a korlátozott helyzetben. Dormer például remekül illeszkedik abba a sorba, amibe a Követés aljasul átvert főalakja, valamint a Mementó kiszolgáltatott és megvezetett Leonard Shelby-je, akik nem urai saját környezetüknek, és bizonytalanok még saját emlékeikkel és élményeikkel kapcsolatban is – mindegyikük a posztmodern emberkép analógiája. Dormer minél inkább zuhan az erkölcsi mélypont gödrének feneke felé, annál jobban ráébred hibáira, és végül egyfajta megváltás-sztori kerekedik ki az egészből, de a nagyszerű szimbolizmus (a textilre lassan ráfolyó vörös vér, az ablakokon beszűrődő fények, a gyors vágások, és egyéb vizuális megoldások) miatt mire elérünk a kissé hollywoodias befejezéshez, addigra már bőven ki lett dolgozva a főszereplő önmarcangolása és beszennyezett lelkiismerete. Az egyébként szintén jelentős szerepet játszó, kellő mélységgel ábrázolt mellékalakok is ezt segítik elő: a maga tragikus sorsával Hap is részt vesz abban, hogy Dormer végül a becsületes utat választja, de az ártatlanságot, valamint a helyes erkölcsöt képviselő Ellie és a recepciós Rachel is hozzáteszi a magáét a főhős feloldozásához. A főhőst egy ponton ugyanarra a szintre emelik a gyilkossal, hiszen tulajdonképpen mindkettejükben megvolt a hajlam, a fináléban azonban Dormer az, aki végül felülemelkedik a gyávaságon – és ez teszi jobbá, különbbé a manipulatív, Alaszka sűrű ködtakarója alatt megbújni akaró Finchnél.  



Dormer története tehát egy végzetes, ámde bizonyos szempontból mégis pozitív befejezésben csúcsosodik ki, ami szembe is megy az eredeti filmmel, itt ugyanis a rendőr elkerüli a földi poklot, azt, hogy a törvény színe előtt szembenézzen tetteivel, ami jóval nagyobb büntetést jelentene számára, mint az akár könnyű megoldásnak is mondható halál – de ez még bőven belefér az összképbe, és az előzmények fényében még logikus is. Al Pacino tökéletesen kelti életre a karaktert, a tőle megszokott, manapság viszont egyre jobban megkopó profizmusával, és Robin Williams pedig, akit főleg könnyed vígjátékaival azonosítanak, méltó társa a színészi a felhozatalban. És bár az Álmatlanság korántsem Nolan legjobb filmje, mégis a jobban sikerült krimi-thrillerek sorát gazdagítja. Bárhogy is legyen, a brit rendező azért itt is megtette a magáét – igaz, annál többet nem nagyon.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Batman: Kezdődik! (Batman Begins)
Ígéret.
Álmatlanság (Insomnia)
Az önmarcangolás, a beszennyezett lelkiismeret és az elvesztett ártatlanság hálójában.
Mementó (Memento)
Az emlékek őre.
Követés (Following)
Egy elsőfilmes rendező ígéretes szárnypróbálgatása.
Káosz (Ran)
Az apokalipszis képei.