Kritika, sorozat
The Mandalorian: Második évad (The Mandalorian: Season Two)
Kritika, sorozat
Kritikus agy vs. rajongói szív.
A cikket mélyen áthatja a spoilerezés ereje.  

A tavaly év végén bemutatkozó első élőszereplős Star Wars tévésorozat, a The Mandalorian vitathatatlanul szép sikereket aratott. A Jon Favreau író-rendező felügyelete alatt készülő szériát mind a kritikusok, mind pedig a rajongók egyöntetűen a keblükre öleltek, és sokan a frencsájz abszolút megmentőjeként aposztrofálták, ami játszi könnyedséggel húzta ki az egykor jól csengő nevet abból a bantha ürülékkel keveredett posványból, ahová a Disney deal és Kathleen Kennedy ténykedései után süllyedt. Nem is ok nélkül tekintettek valóságos mozgóképes messiásként az első évadra, ugyanis nagyjából tényleg minden megvolt bene, ami egy jó Star Wars produkcióhoz kell. Egy karizmatikus főhős (Pedro Pascal arcát hiába takarta sisak a játékidő nagy részében, jellegzetes orgánumával és egyedi mozgáskultúrájával mindent kihozott a karakterből, amit csak ki lehet ilyen szűk keretek között), príma mellékszereplők (van itt minden, ami egy igazi SW-fan szemének-szájának ingere: fejvadászok, zsoldosok, csempészek, piti bűnözők, ex-Lázadók, birodalmi tisztek, etc.), tömör, ámde Pazar dialógusok, néhány bármikor idézhető aranyköpés, amelyeket a rajongók azóta ismételgetnek, fülbemászó zene (Ludwig Goransson taktusai egyszerre idézik meg a klasszikus starwarsos hangzást és egyszerre mutatnak figyelemreméltó egyediséget John Williams ezerszer felhasznált dallamai után), remek világépítés, és nem utolsó sorban egy, a már a feltűnése pillanatában rögtön közönségkedvenccé és elnyűhetetlen internetes mémmé avanzsáló figura, aki láttán rögtön kiakadt a cukiság-mérő, és egyszersmind biztosította, hogy a fanok hada vérszemet kapva menjen ölre Baby Yoda plüssökért a játékboltokban. Summázva: a The Mandalorian első szezonja szép volt, jó volt, és akkor úgy ebben a formában elég is volt.  



Azt persze nem árt megjegyezni, hogy a sorozatot egy olyan időszakban és egy olyan évben emelték a rajongók (talán egy hangyányit alaptalanul) piedesztálra, amikor a folytatás-trilógia már addig is labilis tartópillérei a több mint 40 éves sagát lezáró Skywalker kora hatására menthetetlenül összedőltek, és lényegében a csalódott rajongók, akik pokolra kívánták már a Disney-t és Kennedy-t, némi vigaszra találtak az újkori trilógiánál mérföldekkel átgondoltabb és alázatosabb The Mandalorianben, és bizonyítva azt az elméletet, hogy a Star Wars-szal kapcsolatban csak szélsőséges jelzők léteznek, a fanok tömege egyből kinevezte a sorozatot az utóbbi évek Star Wars termésének alfájává és omegájává, ami egyértelműen megmentette a mundér becsületét. És még ha elhivatott rajongóként részben egyet is értek ezzel (abban az évben csak a Fallen Order ment hasonlóan nagyot, de nyilván egy videojáték lévén némileg talán kevesebb embert mozgatott meg, mint egy élőszereplős sorozat), azért mindent összevetve azt gondolom, hogy noha a The Mandalorian nem húzta ki a kulimászból a kissé megtépázott frencsájzt (ahhoz azért jóval többre van szükség, még ha egy ilyen hatalmas szörnyeteget nem könnyű két vállra fektetni), de egy olyan nagy és határozott lépést tett a javulás felé, amit egyszerűen nem lehet és nem is szabad elhanyagolni. Ennek megfelelően óriási várakozások előzték meg a folytatást, ép pedig nem kevésbé vártam azt a pillanatot, hogy leírhassam ugyanazt, amit már tavaly is megtettem az első szezon kritikájában: azaz, hogy a frencsájznak pontosan valami ilyesmire volt szüksége, ez az az út, amit járnia kell.  



A második évad már rögtön az elején fénysebességre kapcsol, hogy meggyőzőn minket erről. Kezdésként bedob egy abszolút western hangulatú párbajt egy krayt sárkánnyal, Timothy Olyphant vendégszereplésével, buckalakókkal, és egy olyan intenzív, látványos akciójelenettel, amik keresztbe lenyelik az előzmények eddigi összes próbálkozását, majd egy éles váltás után a horror műfajában találjuk magunkat, egy nem kevésbé félelmetes jégpók társaságában. Ezek után persze joggal hiheti az ember, hogy a téteket már nem nagyon tudják hová emelni, de aztán hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ez még semmi, és a java csak ezután jön. Nem csupán az első néhány epizód, de úgy en bloc az egész évad összeszedettebb, epikusabb, kiforrottabb és persze lényegre törőbb, mint elődje, mindezt úgy éri el, hogy közben azért megőrzi epizodikus, mellékzöngékkel teli formáját. Továbbra is olyan az egész sorozat, mint egy open world videojáték (gondolom, 16 rész után már nem nagyon kell megmagyaráznom, hogy miért), és ez továbbra sem baj, sőt, időnként kifejezetten előnyére válik, hogy egy-egy felvonás csupán 30-40 perces, és nincs elnyújtva a végtelenségig, és nincs teletömve érdektelen mellékszereplők érdektelen vergődésével. A The Mandalorian hiteles képviselője annak a meggyőződésnek, hogy nem kell mindent 10-13 részig húzni, epizódonként 1 órás játékidővel, mint teszi azt a mostani sorozatok legtöbbje. A tavalyi kritikámban amellett, hogy gyakorlatilag szétdicsértem az első szezont, hangot adtam azon aggodalmamnak is, hogy a The Mandalorian nehogy beálljon azon szériák egyre gyarapodó sorába, amelyek az első évadban folyamatosan alapoznak és elhúzzák a mézesmadzagot a nézők előtt, azzal az ígérettel, hogy a folytatásban micsoda dolgok jönnek majd, és hogy a csúcspont majd csak ezután következik, aztán a végén kiderül, hogy maga az alapozás volt a csúcspont, és amit annyira vártunk, csak egy kis pukk lett. Na, ezt az aggodalmat a második évad csont nélkül eloszlatta.  



Ugyanakkor, ahogy haladt előre a várva várt végkifejlet felé, úgy viaskodott bennem egyre jobban a világos és a sötét oldal – azaz a szívem és az agyam vad párbajba kezdett egymással. Mert bár a ki nem mondott esküjét, hogy a második évadban nagyobbat, többet, jobbat fog nyújtani a közönségnek a The Mandalorian, zokszó nélkül teljesítette, a hivatalos, határozottan kijelentett ígéretekből már jóval kevesebb valósult meg, ti., hogy szakít a Star Wars saga legagyonhasználtabb elemeivel, a Skywalker-famíliával, a Jedikkel, a fénykardokkal, a Birodalommal és az eredeti trilógia jellemzőivel, és visszakanyarodik egy kicsit annak az időszaknak a hangulatához, amikor a Star Wars még nem egy gigantikus pénzcsináló gépezet volt, a kötelező marketing termékekkel, Yodás hamburgerrel, Kylo Ren-es termosszal, Millennium Falconos Lego-szettel, Darth Vaderes óvszerrel, Erőlevessel, meg még tudom is én mivel, hanem csak egy lelkes, újhullámos hippi koncepciója, aki képzelőerejével és a mögötte álló tehetséges szakemberekkel valami olyat alkotott, amit előtte még senki – és ami átformálta az addigi stúdiórendszert és egész Hollywoodot. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy ilyen szintű forradalmat felesleges elvárni a The Mandaloriantól (sőt, gyak. bármi mástól is), de az első évadban kifejezetten jól állt neki, hogy a klasszikus, legfőképp a legelső Star Wars-film nyomvonalán haladt – azaz egy határvidéki űrwestern volt, ami eme hatalmas galaxis egy olyan szegletébe engedett bepillantást (bővebben: a fejvadászok és a különböző bűnszervezetek összetett, a Jó és a Rossz határmezsgyéjén mozgó világába), ahová eddig maximum csak a könyvek és a képregények merészkedtek. Ezt az elgondolást a második szezon lényegében egy határozott mozdulattal eltörölte.  



Mire ez a kritika publikálásra kerül az internet bugyraiban, több mint valószínű, hogy számtalan más írás is napvilágot lát majd, amely azt taglalja, hogy a The Mandalorian folytatása voltaképpen nem nagyon szól másról, mint a Star Wars rajongók svédasztalos kiszolgálásáról, vagy még inkább a fanok 8 epizódon keresztül tartó simogatásáról, amely során ugyanazokat a karaktereket, ugyanazokat a helyszíneket és ugyanazokat a motívumokat kapjuk újra és újra, amiket már megszoktunk és megszerettünk – mert pontosan tudják a készítők is, hogy a rajongók ezeket akarják. És igazuk van. Mert kérem szépen, ne szépítsük a dolgot, a második évad kőkemény, határozott, vitathatatlan fan service. Ahogy epizódról epizódra köszöntek be a galaxis ismerős, régóta nem látott visszatérő alakjai, úgy szikrázott egyre inkább a szürkeállományom, és úgy furakodott bele egyre jobban az elmémbe ez a megállapítás, amelynek az utolsó rész maradéktalanul érvényt is szerzett. Jól tudom, hogy most mit gondoltok: nem értem a Star Warst, utálom a Star Warst, nem olvastam egyetlen egy Star Wars regényt, vagy képregényt, és attól mert valami fan service, még nem biztos, hogy bátortalan is. És utóbbiban (mármint a pozitív kicsengésű fan service-ben) nektek is igazatok van. Tulajdonképpen, ami az egyént illeti, végső soron az dönti el, hogy a második évad pozitív, vagy negatív élményként marad-e meg, hogy mennyire tudod ezt tolerálni, mennyire vagy fanatikus rajongó, vagy még inkább: mennyire él még benned az a gyerek, aki Star Warson nőtt fel, és már a farsangi bálokon is Jedinek öltözött. Mert tegyük szívünkre a kezünket, ahogy már korábban is említettem, az elhivatott rajongók végtére is a fan service-t akarják.  



És végül is a frencsájz jelenlegi, illetve az utóbbi néhány év állása alapján talán nem is csoda. Mert mind az új trilógia, mind pedig a két spin-off a maximálisra tolt rajongósimogatás és a félrement kísérletezgetés szélsősége között ugrált. Az ébredő Erő és a Zsivány Egyes még hagyján, azok úgy-ahogy megtalálták az arany középutat (legalábbis az utóbbi, ami véleményem szerint simán a Disney éra legjobb Star Wars filmje), Az utolsó Jedik a túlzott kísérletezgetéssel esett át a ló túloldalára, a Skywalker kora pedig fullba nyomta a fan service-t, noha ez sem mentette meg a teljes katasztrófától (a Solo-t meg inkább hagyjuk). Tudom-tudom, én is, mint ahogy nagyjából mindenki, aki mostanában Star Wars kritikát ír, csak az unalmas, kötelező köröket futom le, de a lényeg a lényeg: a The Mandalorianról valósággal lerí, hogy rajongók készítették rajongóknak, akik tényleg valódi odaadással és mély tisztelettel viseltetnek a frencsájz felé. Nem annyira direkt és over-the-top fan service, mint Az ébredő Erő, és egy sokkal átgondoltabb, működőképesebb „foltozgatás”, mint a Skywalker saga utolsó felvonása – de utóbbira majd még visszatérünk. És bár az agyam folyamatosan próbált meggyőzni arról, hogy a második szezon legnagyobb gyengesége a rajongók mértéktelen kiszolgálása, a szívem közben határozott hangon a fülembe súgta: ne törődj vele, csak élvezd – és mivel annak idején Yoda is megmondta, hogy a sötét oldal nem erősebb, ezzel a lelkemre is beszélt. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, akiben ez a sorozat, de különösen a második évad felébresztette a Star Wars rajongó gyermeket.  



Olyan színvonalú rajongói kiszolgálás ez, amit nem szabad szégyellni, és amit nem szabad lebecsülni (jó, talán a YouTube-ra feltöltött több tucatnyi üvöltő-ujjongó- vinnyogó-síró videó talán egy kicsit túlzás). Boba Fett? Király! Bo-Katan? Istennő! Ahsoka Tano? Végre! Dark Trooperek? Menők! Luke Skywalker? Instant geek-orgazmus! A fináléig is szép tempóban görgetik előre a cselekményt az írók, azonban igazán a 16. fejezetben csúcsosodik ki minden: Mando és Baby Yoda (akinek most már neve is van) szívvel-lélekkel teli szépen kidolgozott és végigvitt, nagyrészt dialógusok és monológok nélküli, végtelenül egyszerű, de pont ezért szoros, hiteles érzelmi alapokkal rendelkező kapcsolatával (ez egyúttal azt is megmutatja, hogy nem feltétlenül kellenek ide túlkomplikált koncepciók, sem körmönfont párbeszédek), no meg annak a bizonyos KARAKTERNEK a megérkezésével, akit a kánonból a Legendákba száműzött könyvekben, képregényekben és videojátékokban megismerhettünk, és akire már idestova 37 éve vártunk. Egyszerűen: szenzációs, elképesztő és zseniális. Még úgy is, hogy a fénykardos kaszálás egyértelmű párhuzamba vonás a Zsivány Egyes-beli Darth Vaderes ámokfutással, és még úgy is, hogy igazából hiába építették be ezt a szegmenset Luke élettörténetébe, attól még ugyanaz lesz a végkifejlet, amit már láttunk Az utolsó Jedikben, és miután eloszlik a jelenet okozta euforikus köd, rájössz, hogy voltaképpen csak erre a szomorú tényre lettél emlékeztetve (mondom ezt úgy, hogy személy szerint nekem nem sok bajom volt azzal, ahogyan Rian Johnson kezelte a karaktert). Lehetne fanyalogni napestig, hogy ez mennyire bátortalan húzás, készülhetnek erről magyarázó cikkek/videók, sírhatnak, hogy az alkotók megint képtelen voltak elengedni a Skywalker sagát, de az az igazság, hogy ennek karakternek kellett megérkeznie arra az űrhajóra, elengedhetetlen volt, hogy ő jelenjen meg, egyszerűen akkor neki kellett ott lennie – nincs mese.    



A The Mandalorian második évadjának fináléja az amúgy is remek és izgalmas szezon tökéletes megkoronázása. Az utolsó pillanatok szinte majdnem a negyedik falat áttörő non-verbális oltásai/kiszólásai már csak hab a tortán. A befejezés végső perceiben a helyére kerül minden, ahogy illik. Luke Skywalker megmutatja az igazi nagy Jedi Mester énjét (emlékszünk még az idősebb, meggyötörtebb Luke szavaira Az utolsó Jedikből? „Mire számítasz? Hogy egy fénykarddal kiállok az Első Rend ellen?” Igen, Luke bmeg’, ARRA! – és itt végre meg is kaptuk, amit akartunk), Boba Fett, a galaxis leghírhedtebb fejvadásza pedig elfoglalja méltó helyét Tatooine trónján, egyértelműen átadva nekünk az üzenetet: most ő következik! Komolyan kérdezem: mi kell még ezen kívül egy gyermeklelkű veterán Star Wars rajongónak?
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Kémek a Sasfészekben (Where Eagles Dare)
A németeket lelövik, ugye?
Coogan blöffje (Coogan's Bluff)
Vidéki cowboy a modern nagyvárosban.
Akasszátok őket magasra! (Hang 'Em High)
Amerika válasza a spagettiwesternre.
A Jó, a Rossz és a Csúf (Il buono, il brutto, il cattivo)
Egy komplett eszményképet kíméletlenül leromboló halhatatlan mestermű.
Pár dollárral többért (Per qualche dollaro in piu)
A fejvadász szakma szépségei.