Kritika
Nagymenők (Goodfellas)
Kritika
Az álomvilág vége.
Ezek a fickók nem sokat vacakoltak, ha meg kellett ölni valakit. Szerették a gyilkolást. Csak üldögéltek, piáltak és a kedvenc gyilkosságaikról dumáltak. Élvezték a dolgot. Szerették újra átérezni azokat a pillanatokat, miközben elismételték, milyen szánalmas volt az áldozatuk. Mindig az áldozatuk volt a legrohadtabb rohadék, akit valaha ismertek. Mindig az áldozat volt a legrohadtabb patkány. Sokszor nem is üzleti ügy miatt öltek. Összevitatkoztak valamelyik haverjukkal, aztán mielőtt észbe kaptak, egyikük halott volt. Egyfolytában lövöldöztek egymásra. Az emberek lelövése szerintük teljesen normális dolog. Az áldozatnak nem is kellett csinálnia semmit, elég ha ott volt.”  



A gengszterek az olasz-amerikai maffia aranykorában (húszas-harmincas-negyvenes évek) igazi körberajongott rocksztároknak számítottak. Szinte már isteni szerepbe emelt ikonok voltak, akiknek gondtalan, fényűző életformáját minden hétköznapi ember irigyelte, pénzen nem megvehető tekintélyüket senki sem vonta kétségbe, hatalmas, széleskörű tiszteletnek örvendtek, sőt, még a média is sztárolta őket, melybe ugyanúgy beletartoztak a korabeli, nagy sikerű hollywoodi mozifilmek, mint az előnyös módon készült fotókkal gazdagított újságcímlapok. Az egyszerű emberek valamiféle megfoghatatlan, érinthetetlen anti-hősöknek látták ezeket a nagyhatalmú, befolyásos személyiségeket, akiknek kiváltságos, kötöttségek nélküli életmódja midig is felkeltette a robotoló nyárspolgárok figyelmét, és akiknek szenvtelen stílusa és zsigerből fakadó dörzsöltsége, amivel ügyeiket intézték, és amivel mindig sikerült kibújniuk a törvény szoros markából, már eleve alanyi jogon bevonzotta a mindennapi szorongástól, frusztrációtól, megélhetési- és családi gondoktól szenvedő, a szürke hétköznapok mókuskerekben loholó átlagemberek kíváncsi tekintetét. Ezt az ellentmondásos jelenséget az Álomgyár sem volt rest meglovagolni. Emlékszem, amikor még egészen fiatalon megismerkedtem Francis Ford Coppola megkerülhetetlen mesterműjével, A Keresztapával (ami jogosan és vitathatatlanul a gengszterfilmek alfája és omegája), leginkább azon a jeleneten döbbentem meg, amikor sikertelen merényletet kíséreltek meg az idős Don Vito Corleone ellen, és azután az újságban, amelyben az esetet taglalták, egyértelműen a bűnözői alvilág főnökeként nevezték meg, aki mindezek ellenére élete további részében, sőt, már azelőtt is teljesen büntetlenül tevékenykedhetett. „Hogyan lehetséges ez?” – kérdeztem magamban. Hiszen, ha ezzel a ténnyel mindenki tisztában van, hogyan lehet mégis szabadlábon? Igen, tudom, mit gondoltok: az a határtalan, gyermeki naivitás…  



Persze felülemelkedve ezen a megdöbbenésen, nem nehéz belegondolni, mekkora ellentmondások leledzenek ebben a dologban. És a választ, hogy a seftelő, ügyeskedő, a törvény határait csípőből áthágó gengszterek voltaképpen miért lehettek a hollywoodi sztárokkal egyenértékű, ünnepelt hírességek, valahol ezen abszurdumok mögött kell keresni. Ezek után nem csoda, hogy az amerikai filmgyártás aranykorában, de még a ’70-es években betörő fiatal újhullámosok idejében is sokkal pozitívabb, némely esetben már-már kifejezetten szimpatikus színben tűntették fel a bűn trónján üldögélő és onnan rendelkező gengsztereket, ahogy A Keresztapát is gyakran érte az a kritika, hogy annak ellenére, hogy rideg és sokszor brutális módon adott képet a maffia világáról, közben túl is romantizálta azt. 18 évvel később aztán Martin Scorsese, aki anno Coppola, Steven Spielberg, George Lucas és Brian De Palma mellett szintén a hollywoodi ifjú rendezőgeneráció csapatát gyarapította, végleg leszámolt ezzel az imiddzsel. A Nagymenők merészen szembement mindazzal, amit addig a maffiáról és annak tagjairól gondolt a laikus mozinéző – mi több, teljesen újra is értelmezett mindent. Az összehasonlítás már a műfajánál fogva is elengedhetetlen, de amíg A Keresztapában furcsa, de végeredményben abszolút logikus kifejezéssel élve „morális” gengsztereket láthattunk, akik teljesen tisztában vannak azzal, hogy mivel keresik meg a kenyérrevalót, és még „szakmájuk” ellenére is van bennük valamiféle összetett és bonyolult becsület (kizárólag bűnözői mércével mérve természetesen), addig a Nagymenőkben olyan alakok jelennek meg, akik a maffia íratlan, szent szabályait önfejűen, a következményekre nem gondolva hágják át. Amorális bűnözők ők, akik már nem csak a hatóságokra, de a maffia törvényeire is fittyet hányva zakatolnak céljaik felé, melynek elérése érdekében úgy gondolják, bármit megtehetnek és bárkin átléphetnek.  



Scorsese ezt a két értékrendet állítja szembe egymással. Az előbbi halmazba tartozók, mint például Paulie Cicero (Paul Sorvino meggyőző és méltóságteljes alakításában – ahogy ránéz az éttermesre, amikor az előhozakodik Tommy DeVito megölésével a folytonos fizikai és lelki sérelmek miatt, abból tudod, hogy ő tényleg egy olyan nagyhal a maffia véráztatta térképén, akivel szemben tisztelettel kell beszélned, és közben nagyon vigyáznod kell, hogy mit mondasz) a „régi iskola+ elveit vallják. Szigorúan a szabályok szerint játszanak, nem lépik át azt a bizonyos határt, betartják a maffia törvényeit, még embert sem ölnek ok nélkül. De mire a film elején becsatlakozunk az eseményekbe (a Nagymenők 1955-től nagyjából 1980-ig taglalja a félig ír, félig olasz gengszter, Henry Hill felemelkedését és bukását), ez a generáció már elindult a kihalás felé, és ezzel együtt szép lassan, módszeresen omlik le az általuk felépített álomvilág, és végül beköszönt a fájdalmas, kijózanító vég – legnagyobbrészt pont az utóbbi, feltörekvő, fiatal és szabályszegő generációnak köszönhetően. Henry (Ray Liottát méltatlanul mellőzték a filmnek kijáró díjeső során, pedig élete legjobbját nyújtja), Tommy DeVito (Joe Pesci vitathatatlanul viszi az egész showt, a „Hogy érted azt, hogy jópofa?” jelenetben – aminek rögtönzéséről egyébként a rendezőn és néhány emberen kívül senki sem tudott – szinte vágni lehet a feszültséget és a kiszámíthatatlanságtól való rettegést) és Jimmy Conway (aki amúgy – és ez a filmből kimaradt – a valóságban nem csak felnőtteket, de kisgyerekeket is jégre tett, szó szerint, gyilkosság után a hűtőszekrénybe) már egy másik, új világot képvisel. Ők már örömből gyilkolnak (főleg Tommy), mert épp ahhoz van kedvük, vagy mert felidegesítették őket, és egy idő után már az is teljesen mindegy, hogy az áldozat a belső kör tagja (ugyanis hozzájuk senki sem nyúlhat, és ha mégis, az súlyos büntetéssel jár).  



A klasszikus maffiatörvények fellazulását és az ennek köszönhető bukást persze legalább annyira idézik elő maguk a nagy öregek, mint amennyire a fiatalok, már pusztán azzal is, hogy attól függetlenül, hogy nyilván a beavatottak csak színtiszta olaszok lehetnek, a maffiába már részben ír származású férfiakat is bevesznek, akik ha kell, még ennél is tovább mennek – gátlástalanság, kiszámíthatatlanság, a pozíciójukból fakadó nagyzolás jellemzi őket. Scorsese egyszerre mutatja be nagy áhítattal és kritikus szemmel a főszereplőket, nem felejtve le azt a tényt, hogy bár életmódjuk irigylésre méltó, fent vannak a csúcson, ámde ahogy a mondás tartja, magasról lehet a legnagyobbat esni – a sorsszerű bukás végig ott lebeg a fejük fölött, és persze végül meg is történik, aminek meg kell történnie. Scorsese precíz aprólékossággal szemlélteti ezt az életstílust, minden velejárójával együtt: a film struktúrája a gyakori narrációkkal, a rengeteg vágással és a dinamikus kameramozgással igazi telitalálat, megmutatja a bűnözői lét mennyországát, a hatalmat, a kötetlenséget, a rengeteg pénzt, amely alapjában a nézőben nem  maradhatnak kérdések afelől, hogy miért választja valaki ezt az utat, de közben felfedi a poklot is, ami ugyanúgy lehetséges, sokszor kikerülhetetlen része ennek az életformának. A buktatókról éppúgy számot ad, mint a csúcspontokról, az erkölcsi tanulság levonását viszont ránk, nézőkre bízza. Scorsese és a társ-író, Nicholas Pileggi (aki annak a Henry Hill elbeszélései alapján készült könyvnek a szerzője, amiből a film készült) szkriptje egy tradicionális rise and fall történetet tár elénk, és hát mégis hogyan lehetne hitelesebben átadni egy ilyen sztorit a maffiáról, annak lényegéről és a bűn csábító vonzásáról, ha nem egy középosztálybeli gyerek szemszögéből, akit már egészen kiskorától kezdve lenyűgözött a gengszterek világa („Amióta az eszemet tudom, gengszter akartam lenni”), a hatalom, a megbecsültség, a pénz, a siker és a csillogás, és ezért tűzön-vízen keresztül hajtja  az álmait – mert nem akar átlagember lenni.  



Amellett, hogy a Nagymenők nemhogy másképp, de gyökeresen ellentétesen mutatja be a maffia felépítését és működési elvét, mint ahogy A Keresztapa tette, leginkább abban különül el tőle, hogy Coppola művében a család és azon belül a vezetés, no meg a különböző, minden hájjal megkent főnökök vannak a középpontban, Scorsese viszont csupán egy bandáról, ezen belül középosztálybeli nagyvárosi gengszterekről mesél (ennek fényében logikus megállapítás, hogy a Maffiózók című tévésorozat sokat merített ebből a filmből), akik a családfőkhöz képest jóval lejjebb helyezkednek el ranglétrán, ezáltal sokkal hétköznapibb embereknek is vannak lefestve, és ebből adódik az, hogy a Nagymenők voltaképp egy tragédia-történet, pontosabban Henry Hill tragédia-története. Az ő világa egy mikrokozmosz, amelyben a tisztelet, a hatalom érzése, a valakivé válás, a valahová tartozás és a család iránti feltétlen hűség mindennél fontosabb. Henry ironikus végzete pont abból következik, hogy bármennyire görcsösen próbálja maga mögött hagyni a szürke kisegerek hétköznapi életét, közben őt is ugyanazok a gondok gyötrik, mint azokat, amíg végül szembesül azzal, hogy ettől már sosem fog tudni megszabadulni – számára az igazi büntetést nem a halál vagy a börtön jelenti, hanem a hétköznapi, kertvárosi élet. A Nagymenők kontextusának szempontjából Henry amolyan tragikus hős – legalábbis a többi karakterhez képest. Az emberi természet majdhogynem legrosszabb oldala kerül pellengérre ebben a filmben: a figurákkal azonosulni gyakorlatilag lehetetlen. Mindegyikük megvetendő, akasztanivaló, pszichopata szemétláda, talán még Henry külön el a legjobban tőlük, vele lehet leginkább szimpatizálni: sokszor csak szemléli az eseményeket, némely esetben csupán mellékszereplő, nem a rázós helyzetek fő okozója – a valódi Henry Hill még azt is váltig állította, hogy soha nem ölt meg senkit (már ha hiszünk egy bűnözőnek…).  



A Nagymenők radikális újításokat vezetett be a műfajban, ahogy egész Hollywoodra is elvitathatatlan hatást gyakorolt. Nem csupán filmnyelvi eszközei, lendületes operatőri megoldásai, fiatalos, energikus rendezése, tempója, vagy épp a korábbi gengszterfilmektől eltérő karakterábrázolása, hanem az erőszak nyers, kendőzetlen prezentálása is előremutató volt, ami a közönségfilmeket illeti, és Scorsese, aki a ’90-es évek elejére kissé már mellőzött rendezővé vált, a Nagymenőkkel újra a csúcsra tört. A produkció annyira mély lenyomatot hagyott a karrierjén, hogy a nézőkben még manapság is úgy él róla a kép, mint aki elsősorban gengszterfilmeket rendezett, ámde valójában ez volt az első próbálkozása a műfajban, már ha nem számítjuk az egyik korai munkáját, az Aljas utcákat, ami szintén nem az a kifejezett bűndráma. Mégis, a Nagymenők Scorsese egyik legzseniálisabb és legismertebb rendezése lett – és így minden idők egyik legkiválóbb gengszterfilmje is.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Kémek a Sasfészekben (Where Eagles Dare)
A németeket lelövik, ugye?
Coogan blöffje (Coogan's Bluff)
Vidéki cowboy a modern nagyvárosban.
Akasszátok őket magasra! (Hang 'Em High)
Amerika válasza a spagettiwesternre.
A Jó, a Rossz és a Csúf (Il buono, il brutto, il cattivo)
Egy komplett eszményképet kíméletlenül leromboló halhatatlan mestermű.
Pár dollárral többért (Per qualche dollaro in piu)
A fejvadász szakma szépségei.