Kritika
Pár dollárral többért (Per qualche dollaro in piu)
Kritika
A fejvadász szakma szépségei.
A klasszikus amerikai westerneknek élből fityiszt mutató Egy maréknyi dollárért bemutatása után a nyugat-európai kritikusok ugyan majdnem ördögűzőt hívtak az olaszokra és Sergio Leone rendezőre, saját hazájában mégis hatalmas sikert aratott, így hát a producerek logikusan követelték a készítőktől a folytatást – és a filmstúdió kérésére újra összeverbuválódott stáb maradéktalanul eleget is tett ennek. Az 1965-ös Pár dollárral többért már a címében is jelzi a tétek emelkedését: nemcsak, hogy több pénz állt rendelkezésre az első rész alacsony költségvetésével szemben, de ezúttal a cselekményt is kiragadták az alig néhány fontosabb karaktert mozgató határvidéki poros kisvárosból, és sokkal nyitottabbá tették a koncepciót, amelynek középpontjában ugyan ismét a haszonszerzés és a bosszú áll, a jó öreg spagettiwesternes szokások szerint, de eme témára a vadnyugat korszakának egyik hírhedt hivatását, a fejvadászatot húzták fel keretként. Tehát nagyjából minden maradt a régiben: mindenki borostás, mocskos izzadt és viharvert, ebben a világban pedig – ami változatlanul kemény és könyörtelen – csakis a halálnak van értéke, és hogy valaki életben marad-e vagy sem, csupán azon múlik, hogy mennyire forgatja jól a pisztolyt, miközben nem felejt el a folyton folyvást a háta mögé nézni. Ugyanis itt csak kényszerű, alkalmi szövetségek léteznek, barátságok már kevésbé. A Pár dollárral többért cselekményét is részben egy ilyen ideiglenes együttműködés mozgatja, amely az itt Moncóként futó Névtelen Férfi (Clint Eastwood eleinte vonakodott, hogy szerepeljen a folytatásban, mert bemutatása után egy évvel sem látta az első részt, de miután Leone elküldött neki egy olasz nyelvű kópiát, rögtön igent mondott) és Douglas Mortimer ezredes (az új belépő, és a western műfajában már tapasztalt, karizmatikus Lee Van Cleef) között köttetik. A főgonosz ezúttal egy veszélyes bandita, El Indio (Gian Maria Volonté tolmácsolásában, akit Eastwood az előző rész végén egyszer már kilyuggatott), akit társai kiszabadítanak a börtönből, majd rögtön ezután felkerekednek, hogy hódoljanak választott „szakmájuknak”, azaz egy grandiózus, aprólékosan megtervezett bankrablásnak. A két fejvadász ugyancsak a hivatását gyakorolja, de amíg Moncót az Indióra kitűzött hatalmas vérdíj motiválja, Mortimer ezredes valami más, sokkal személyesebb oknál fogva akarja fülön csípni a hírhedt gazfickót.  



Az Egy maréknyi dollárért példátlan mennybemenetele után a komplett olasz rendezőgeneráció vetette rá magát az alapanyagra. Hiába nem Leone nevéhez köthető az első spagettiwestern, és hiába nem a Névtelen Férfi volt a zsáner első rejtélyes, szűkszavú, sziklakemény tekintetű cinikus pisztolyforgatója, Leone és Eastwood annyira népszerűvé tette ezt az irányzatot és ezt a hőstípust, hogy onnantól fogva elengedhetetlen tendenciává vált a spagettiwesternekben a poros-sáros, meggyötört kisvárosba érkező idegen, aki saját érdekeit előre helyezve ver át és használ ki másokat, mígnem jól ellátják a baját (lásd Django vagy Ringo visszatér), ami végül arra ösztönzi, hogy kiálljon az addig szinte teljesen figyelmen kívül hagyott közösség mellett, és leszámoljon a rosszfiúkkal, miközben már addig is átszellemült arccal lőtte vagy kaszálta le az ellenséget. Bár a laikusok azt hihetnék, hogy az első rész volt az igazi hivatkozási alap, és a második epizód, mint ahogy a folytatások általában, már fele akkora hatással sem volt a közönségre és a szakmára, ez azonban nem is állhatna távolabb az igazságtól. A Pár dollárral többért után ugyanis pont úgy szaporodtak meg gombamód a fejvadászok a spagettiwesternekben, mint az Egy maréknyi dollárért követően a Névtelen Férfi-szerű magányos köpönyegforgatók – ez persze azzal a váddal járt, hogy a készítők a filmben túlságosan is pozitívan tüntetik fel őket, ám ez nem akadályozta meg a poszt-Leone korban dolgozó rendezőket, hogy alkotásaikban őket tegyék meg főszereplőknek. Ránézésre nincs is sok különbség az első felvonás haszonvadásza és a folytatás minden szituációt a saját hasznára fordító „szakembere” között: mindkettőt ugyanaz a cél hajtja, amelynek eléréséért bárkin átgázol, erkölcstelen eszközei pedig lehet, hogy elítélendőek, ámde ebben a világban mégis tökéletesen érthetőek és logikusak – legalábbis senki sem hibáztathatja őt azért, mert azt teszi, amit.  



A vadnyugat ezekben a filmekben tehát nem az az igazságos, erkölcsös, hősies föld, ahol a jó a végén mindig győzelmet arat, helyette kegyetlen, kíméletlen, lélekörlő vidék, ahol csak az olyan emberek boldogulhatnak, mint Monco, azaz a felülmúlhatatlan Clint Eastwood, akit érhet bármi, mindig megőrzi a hidegvérét. A coolság abszolút szinonimája, ha fele ennyire lenne vagány, még akkor is simán megenné John Wayne-t reggelire, Gary Cooper pedig még a fél fogára se lenne elég. Tökéletesen lazán mozog saját közegében, otthon érzi magát, ez az ő világa. Amellyel kapcsolatban, ha az ember nem tudná, hogy olasz tájakon forgattak, meg sem fordulna a fejében, hogy nem a jó öreg, jellegzetes amerikai és mexikói helyszíneket látja, és amelynek érzéketlenségét az első néhány másodperc (egy férfi lovagol a távolban, akit rögtön lelőnek) is remekül demonstrálja – a fejvadászokról kialakult pozitív képről viszont Sergio Corbucci vette le keresztvizet A halál csöndje című 1968-as filmjével. Leone semmit sem bízott a véletlenre, mindenből többet, jobbat, nagyobbat kínál. Az újraértelmezett western toposzait használja, a bosszút, mint állandóan vissza-visszatérő motívumot, settingként a poros, isten háta mögötti kisvárosokat az amerikai-mexikói határ mentén, a kendőzetlenül nyers erőszakot, a flashbackekre épülő, lassan kibontakozó vészterhes múltat, no meg persze a szivarozó, már a puszta pillantásával is ölni képes főhőst.  



Közben némelyik jelenetben bőszen visszautalgat az előző részre. No persze nem úgy, hogy konkrét elemeket vesz át és hasznosít újra belőle, de előfordulnak olyan pillanatok, amikor néha-néha olyan érzésed támad, mintha ezt már láttad volna valahol korábban. Amikor például Moncót és Mortimer ezredest fülön csípik, majd rendesen megdolgozzák őket, egyértelműen a Dollár-trilógia első darabjának nem csupán hasonló, de kvázi majdnem teljesen ugyanolyan szegmense ugrik be – még az egyik bandavezér hátborzongató, elmebeteg vihogása is az említett jelenetre emlékeztet. Ugyanakkor Leone egyáltalán nem vádolható azzal, hogy monoton rutinnal ötlettelenül másolna, sem azzal, hogy a folytatással foltozná be az első rész negatívumait (nem mintha lettek volna neki, jobban mondva csak egy: ám szerencsére ezúttal nem láthatunk olyan komikus halálnemeket, mint amikor a gatling gunos mészárlásnál az eltalált áldozatok mindenféle golyónyom és vér nélkül kerültek a földre), helyette egy teljesen új történetet tár elénk, a jól bevált alapokkal és fényesre csiszolt motívumokkal. És az egyszer már tökéletesen bevált elemeket újra alkalmazta, csak sokkal jobban, profibb módon, mint előtte. A pisztolypárbajok során, illetve az azokat megelőző feszült pillanatokban (szinte vágni lehet a nyugtalanságot), amikor a fokozatosan felgyorsuló vágóképeken mutatják a szembenálló figurák acélos tekintetét és a robbanásra készülő légkört (közben Ennio Morricone is rázendít – ismét remek muzsikát írt a filmhez), annál jobban rágja a néző mind a tíz körmét, és türelmetlenül várja azt a pillanatot, amikor hirtelen vége szakad a zenének, előrántják a pisztolyokat és szétlövik egymást.  



Leone a Pár dollárral többért-ben minden elképzelhetőt négyzetre emelt, amit csak lehet. Sztoriban, karakterekben, dialógusokban, humorban (Monco a fináléban egy szekérre pakolja egymásra a leölt banditákat, majd kedélyesen kirobog a párbaj helyszínéről, közben lekapja a fáról az otthagyott, pénzzel megrakott táskát – bravúros vizuális karakterrajz), és feszültségkeltésben is minimum két lapáttal tesz rá az előzményre. Sokkal jobb, kiforrottabb, átgondoltabb film, mint az Egy maréknyi dollárért, és ez külön dicséretes egy olyan folytatás esetében, amelynek már az első epizódja is hatalmas, elnyűhetetlen hivatkozási alap. Kevés olyan folytatás van, ami csont nélkül felülmúlja az eredeti filmet, sőt, ami azt illeti, ez a filmtörténelem egyetlen olyan trilógiája, amelyiknek minden része jobb az előzőnél. Nem utolsó sorban a Pár dollárral többért remekül előkészíti a terepet a nagyszerű, mind a saját műfajában, mind úgy en bloc a teljes mozgóképes történelemben mindent vivő finálénak…
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Bűntudat nélkül (Without Remorse)
Tom Clancy őrjöngve forog a sírjában, de ez a film jobb, mint a híre.
A Sólyom és a Tél Katonája (The Falcon and the Winter Soldier)
Amerika Kapitány: Az örökség.
Mortal Kombat
A videojáték-adaptációs átok újra lesújt.
A tizedes háreme (The Beguiled)
Nemek harca a gótikus délen.
Godzilla Kong ellen (Godzilla vs. Kong)
Hölgyeim és Uraim, tegyék meg tétjeiket!