Kritika
A Jó, a Rossz és a Csúf (Il buono, il brutto, il cattivo)
Kritika
Egy komplett eszményképet kíméletlenül leromboló halhatatlan mestermű.
Kétféle ember van ezen a világon: az egyik szerint A Jó, a Rossz és a Csúf a valaha készült legeslegjobb westernfilm, a másik szerint nem – de utóbbit nehezen lehet komolyan venni. Manapság, a közösségi oldalak térnyerésével és az ezzel együtt elszabaduló véleménykülönbségekkel együtt nem kicsit hangozhat túlzásnak, hogy valaki ezt így kerek-perec kijelenti (az internet szabályai szerint minimum verbális kötél általi halállal büntethető az illető), azonban nagyon-nagyon ritka esetekben még az ilyen szélsőséges, első hallásra is száz százalékig elfogult véleményeknek is lehet alapja. És Sergio Leone Dollár-trilógiájának harmadik, befejező darabja tökéletes példája ennek. Az Egy maréknyi dollárért és a Pár dollárral többért folytatása egyszerre három stílusirányzatot (epika, líra, dráma) és egyszerre három zsánert (akció, vígjáték, dráma) egybesűrítő, műfajilag kvázi besorolhatatlan, sokszínű és ezáltal felejthetetlen mestermű, a spagettiwesternek alfája és omegája, a westernfilmek koronázatlan királya, a westernek westernje, azaz egyszerűbben kifejezve: a világ egyik, ha nem a legjobb filmje – mindennemű elfogultság nélkül! Ha Leone csupán az első két filmet készítette volna el, már akkor is a legnagyobb rendezők közé sorolnánk, viszont A Jó, a Rossz és a Csúffal (és persze a két évvel későbbi Volt egyszer egy vadnyugattal) gyakorlatilag isteni magasságokba emelkedett. Fenték is a fogukat rá rendesen az amerikaiak: mert az még csak-csak rendben van, hogy „tudatlan” és „tájékozatlan kontárok” mímelik a szent és sérthetetlen nagy amerikai mitológiát, de az azért mégsem járja, hogy a műfaj legjobbja pont egy olyan produkció legyen, ami még csak nem is az USA-ban készült, és egy-két motívumon kívül lényegében nyomokban sem tartalmazza a klasszikus westernek eszméjét és gondolatiságát. Pedig ahogy utóbbi, úgy előbbi is maximálisan igaz: Leone a zsáner legnagyobbikát alkotta meg, ironikusan pont úgy, hogy elemi erővel lerombolta azt.  



Már a film címe is sokatmondó. A történet három karakter körül bonyolódik, akiket a forgatókönyv három alaptulajdonsággal ruház fel, azonban már itt megmutatkoznak a spagettiwesternekre jellemző cinikusság, amely ezt a filmet is a végletekig átitatja, ha lehet, akkor még a megszokottnál is jobban. Ugyan a rájuk aggatott megnevezések alapján első hallásra egyértelműen klasszikus western-alakokról van szó (legalábbis kettejük esetében mindenképp), viszont a határok, melyek elválasztanák, elkülöníthetővé, egyben felismerhetővé tennék egymástól ezeket a figurákat, csakhamar elmosódnak, és a cselekmény végére eljutunk arra a pontra, amikor már nem csak azt nehéz eldönteni, hogy melyikük melyik, de tökéletesen felcserélhetőek lesznek egymással, és egy-két, egyébként félig-meddig tényleg elhanyagolható tulajdonságon kívül bármelyiküket be lehetne helyettesíteni bármelyikükkel. A három főhőst egyszerre határozza meg ez a három fogalom és egyszerre határolódnak el tőle. Paradox módon mindegyik igaz rájuk és közben egyik sem. Leone egy határozott mozdulattal hántja le a klasszikus amerikai western-mítosz alapjait, a jól ismert simaképű, belőtt frizurájú, mindig fess és kifogástalanul kinéző macsó férfifigurát éppúgy, mint a műfajra jellemző összes konvenciót és határt – bármelyikről is legyen szó, a zsáner toposzairól, vagy a karakterek jelleméről, mindennek új értelmet ad. Nála a korábban erkölcsös és tisztalelkű hőstípusok izzadságtól verejtékeznek, sziklakemény, aszimmetrikus vonásokkal megáldott arcukat borosta és por fed, jellemvonásaik elhomályosulnak, amelynek következtében mindhárom főhőst saját, önző érdeke vezérli ebben a furfangos, átverésekkel és machinációkkal teli grandiózus sakkjátszmában, ami egy jókora meglovasított polgárháborús arany-zsákmány körül forog – és persze hőseink egy pillanatig sem haboznak, ha valaki megpróbálja keresztülhúzni a számításaikat.  



Ott van mindjárt a Jó. Az immáron harmadjára feltűnő Névtelen Férfi (aki itt már Blondie néven fut) továbbra is az anonimitás homályában lovagol, mindenféle eredettörténet és múltbéli utalás nélkül, és tulajdonképpen a Clint Eastwood által életre keltett karakter a túlmiszticizált hamis amerikai imázst testesíti meg, amelyet a klasszikus westernekben aggattak rá a főszereplőkre. Ezúttal igencsak érdekesen értelmezi az általa űzött fejvadász-szakma fortélyait, ami leginkább a fülön csípett bűnözőkkel folytatott közös ügyletekben, az ebből szerzett haszon igazságos elosztásában, majd az újabb együttműködésből származó vérdíj megszerzésében nyilvánul meg, és így tovább addig, amíg csak profitálhat a kooperációból – ha pedig már nem, akkor egy percig sem rest ellovagolni a teljes zsákmánnyal, és magára hagyni a partnerét a sivatag közepén. A Rossz, azaz Angyalszem, azaz a már másodízben Leonéval dolgozó Lee Van Cleef sem sokkal különb, csak a módszerei másak: bár ízig-vérig negatív karakter, maximálisan szavahihető férfi, aki mindig elvégzi a munkát, amivel megbízták, ha törik, ha szakad. Ezért, annak ellenére, hogy egy szadista szemétláda, bármit, bárkit, bármikor felkutató két lábon járó fekete öltönyös, fehér inges ragadozó, mégis rendelkezik egyfajta összetett és vitatott erkölcsi szilárdsággal, ami máris kiemeli őt a negatív westernhősök csoportosulásából, egyben szét is zúzza annak több évtizedes múltra visszatekintő ideált. És végül, de nem utolsó sorban, a film igazi non plus ultrája, a sztori legfényesebben ragyogó csillaga, a feledhetetlen és utánozhatatlan Csúf, azaz Tuco Benedicto Pacifico Juan Maria Ramirez, más nevén Patkány, vagyis Eli Wallach, aki itt vitathatatlanul élete alakítását nyújtja, egy olyan szerepben, ami után a legtöbb színész egész karrierje során kajtat, és ami után méltán érdemelte ki azt, hogy a halhatatlanok és a legnagyobbak között emlegessék.  



Attól függetlenül, hogy sokszor egy buta, együgyű piti banditának van beállítva, nagyon is megvan a magához való esze (megint azok az előítéletek és azoknak a kíméletlen eloszlatása ugye…), és hiába keveredik bele a legeslegrázósabb helyzetekbe, a szerencsecsillaga mindig vele van. Igazi túlélőtípus, általában esélyek nélkül indul, ám végeredményben folyton folyvást sikerül belőle kikászálódnia a kulimászból, még akkor is, ha erre látszólag semmi esély. Első látásra tökéletesen meg is testesíti azokat a sztereotípiákat, amiket a westernek komikus, negatív mellékalakjairól gondolnak a nézők, és amelyek alapján már az első fél órát sem élné túl, vagy legalábbis addig járna pórul, amíg utol nem éri saját sanyarú, előre megírt sorsa. De mint tudjuk, Leone világában nincsenek előre megírt sorsok, sem pedig sztereotip figurák, és a Leone-féle vadnyugat szabályai szerint még egy ilyen szerencsétlen embernek is teremhet némi babér. A Jó, a Rossz és a Csúf keserű iróniát és jókora fekete humort ötvöző stílusa is leginkább Tucón keresztül mutatkozik meg. Egyszerre utálnivaló és végtelenül szimpatikus karakter: megérdemli, amit kap, a néző mégis könnyen együtt tud vele érezni. Leone úgy rántja le karaktereiről az egyszerű, hagyományos és a mozgókép művészetében emberemlékezet óta jelen lévő archetípusok címkéjét, mint ahogy a klasszikus westerneket körülölelő eltúlzott romanticizálást. Gyakorlatilag az amerikai mítosz születése elevenedik meg előttünk, melyhez később a hazugságokat gyártották, ehhez pedig elengedhetetlen a polgárháborús keret, ami nem csupán a háború értelmetlenségéről és brutalitásáról ad elborzasztóan hiteles képet, de arról is, hogy ezt a mítoszt valójában vérrel és fegyverekkel írták – ebben pedig az égvilágon semmi romantikus nincs.  



Már ennyi alapján is a legzseniálisabb filmek közé kerülhetne A Jó, a Rossz és a Csúf, de amit Leone, Ennio Morricone és az operatőr, Tonino Delli Colli művel az utolsó fél órában, az egyenesen a halhatatlan mesterművek panteonjába lövi az alapból sem mindennapi produkciót. Papíron persze nincs semmi érdekes abban, hogy egy toprongyos férfi megszállottan szaladgál körbe-körbe és össze-vissza egy nagyjából ötezer fejfával büszkélkedő temetőben, mindenféle dialógus vagy monológ nélkül, és a jelenet annak idején a forgatókönyvben sem lehetett több fél oldalnál, de a kamera intenzitása, a képek egymásra vágása és Morricone karrierjének vitán felüli legjobb és legemlékezetesebb zenéjének felbőgése (ami egyszerre adja át annak a néhány percnek a vásznat átütő izgalmát, a határtalan kapzsiságot, majd a végén a megérdemelt, majdnem három egész órán át várt katarzisát – aki egyszer hallja, sosem fogja elfelejteni) összességében valami olyan bámulatos elegyet alkot, amit szavakkal teljes képtelenség leírni (higgyétek el, próbáltam). Ennyiféle érzést, ennyiféle témát, ráadásul párbeszédek nélkül belezsúfolni egyetlen egy jelenetbe, csakis a valódi, korszakos tehetségek képesek, és még ők is csak ritkán. Az említett rész és maga az egész produkció a filmművészet megkérdőjelezhetetlen csúcsa. Leone-ék valami olyat alkottak, amely egész generációkat ihletett, ihlet meg és ihletni is fog, a közeli és távoli jövőben egyaránt.  



A Jó, a Rossz és a Csúf egyszerre western, dráma, vígjáték és szatíra, egy komplett eszménykép illúziók nélküli, mesteri lerombolása. Elnyűhetetlen hivatkozási alap, tanítani való alapvetés, műfaji csúcspont, felülmúlhatatlan klasszikus, de, hogy elejét vegyem a pozitív jelzők sokasága okozta esetleg unalomnak, csak ismételve önmagamat annyit mondok: minden idők egyik, ha nem a legjobb filmje!
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Kémek a Sasfészekben (Where Eagles Dare)
A németeket lelövik, ugye?
Coogan blöffje (Coogan's Bluff)
Vidéki cowboy a modern nagyvárosban.
Akasszátok őket magasra! (Hang 'Em High)
Amerika válasza a spagettiwesternre.
A Jó, a Rossz és a Csúf (Il buono, il brutto, il cattivo)
Egy komplett eszményképet kíméletlenül leromboló halhatatlan mestermű.
Pár dollárral többért (Per qualche dollaro in piu)
A fejvadász szakma szépségei.