Nagyjából úgy egy éve történt, hogy egy dél-koreai tévéműsorban egy anya találkozhatott négy esztendővel korábban elhunyt kislányával, egy nyolc hónapig
készülő virtuális világban. A szakemberek a kislány arcát, testét és még a
hangját is felhasználták a lehető legautentikusabb szimuláció megteremtéséhez,
a gyászoló anya pedig egy VR-szemüveg segítségével ténylegesen is beszélhetett
halott gyermekével, vagyis annak virtuális másával. Természetesen, ahogy az
várható volt, az internet rögtön két táborra oszlott a hír hallatán: voltak,
akik üdvözölték az ötletet, azzal az indokkal, hogy az elhunytak visszaidézése
digitális formában igenis sokat segíthet a gyászoló hozzátartozók/rokonok
lelkén, míg mások éles kritikákat fogalmaztak meg vele szemben, azzal érvelve,
hogy az elhunytakat reprodukáló avatárok nemhogy megbolygatják a gyász utolsó
fázisát, de hosszabb távon is rettenetes és káros pszichológiai hatásai
lehetnek. A magam részéről nem is vagyok rest határozott véleményt alkotni
erről: az emberiség már a keletkezése óta nagyon-nagyon nehezen birkózik meg a
halálnak még a gondolatával is. Nem akar róla hallani, nem akar róla beszélni,
felkavarja, elborzasztja, tudomást is alig vesz róla, egészen addig, amíg egy
családtagját, rokonát vagy közeli ismerősét, vagy épp őt magát meg nem érinti
közelről a halál szele. Gyarlóságunkhoz az is hozzátartozik, hogy sokszor
képtelenek vagyunk feldolgozni azt, hogy a halál az élet része, és bármennyire
fájdalmas, sajnos az élet ugyanúgy megy tovább szeretteink halála után is –
legyen ez bármennyire is rideg és érzéketlen gondolat. Az elmúlás, az ennek
következtében érzett fájdalom, a gyász, a szomorúság, a kétségbeesés, majd
végül az elfogadás teljesen természetes dolgok, amelynek rögös, lelket gyötrő
ösvényét mindenkinek végig kell járnia – muszáj, mert enélkül nem lehet teljes
életet élni, és ha valaki nem képes továbblépni, a kín belülről szó szerint
felemészti.
Lehet itt virtuális valósággal, számítógépes szimulációval példálózni, de mindig ugyanarra a pontra lyukadunk ki: folyamatosan a múltban élni, halott szerettünket siratni napestig, folyton folyvást képeket nézegetni róla, megteríteni neki a vacsoraasztalnál egyszerűen baromira nem normális, és végeredményben rettenetesen egészségtelen is. Az emberiség történelmében vannak állandó dolgok, amelyek sosem változnak, mint például, hogy nem tudunk belenyugodni valaki olyan halálába, aki közel állt hozzánk, és hogy a gyászt a végtelenségig túltoljuk – összességében sokan képtelenek normálisan kezelni (elég, ha megnézzük azokat, akik például a háziállatuk elpusztulásra után zuhannak mély depresszióba, ahonnan a jóisten sem tudja őket kihúzni). Persze a gyors iramban fejlődő technika úgy látszik szép lassan erre is megtalálja a megoldást. Ma még csak egy kezdetleges avatár, holnap már egy száz százalékig élethű imitáció, és az ezzel járó szellemi függőség (valahogy úgy tudom ezt elképzelni, mint az Eredetben az állandóan a saját álmukban vegetáló, infúzióra kötött félholtak), mert ha az ember valamihez, az érzelmi behatások túlbonyolításához nagyon jól ért. És amellett, hogy a mesterségesen megalkotott imitáció sosem (értsd: SOSEM!) lesz ugyanaz a hús-vér ember, akihez halála előtt kötődtünk, az egyesek számára megsemmisítő lehet. És ha Te, Kedves Olvasó támogatod a fent leírt ötletet, nyugodtan tedd fel magadnak a kérdést: akarod-e, hogy halálod után sok-sok évvel a feleséged/férjed, vagy esetleg a gyereked folyamatosan a Te virtuális másoddal beszélgessen (aki nem Te vagy), és egy helyben toporogjon, ahelyett, hogy normálisan továbblépne, és teljes életet élne? Remélem, most kevés kéz van fent a levegőben.
Erre a bő lére eresztett bevezetőre azért volt szükség, mert a Marvel Studios első, a Disney saját streaming szolgáltatóján futó tévésorozata, a WandaVision is hasonló témákat boncolgat: felnőttes, mindennapi és bármennyire meglepő, de komoly témákat tesz fel az asztalra, és éretten regél a halálról, a gyászról és a továbblépésről, valamint ezeknek a természetességéről, illetve szükségességéről – mindezt a megszokott marveles-szuperhősös köntösben. Azok, akik látták az MCU eddigi 23 filmjét, vagy csak a legfontosabbakat közülük, nagyon jól tudják, hogy ha merész lépésekről, vagy kockáztatásról van szó, szereti elhúzni a közönség orra előtt a mézesmadzagot, hogy aztán bebizonyosodjon, aktuális produkciójuk sem sokkal bátrabb, mint az előzőek, sőt, gyakorlatilag filmről filmre ugyanazt a biztonsági játékot játsszák. Könnyen megtehetné, hogy magára erőltet egy kis bátorságot, miután egy több milliárd dolláros frencsájzt épített fel, és lényegében egy sor, a szélesebb közönség számára ismeretlen karakterekből is gigasikereket elérő látványorgiákat varázsolt, könnyen rászánhatná magát annak fényében, hogy gyakorlatilag akármit rak a rajongók elé, azt is valóságos tömegek nézik meg, de nem teszi – még úgy sem, hogy tulajdonképpen eljutottunk oda, hogy már ők szabják meg, mi a divat. És bár a WandaVision is ugyanide fut ki, hosszú esztendők óta mégis ez az első olyan MCU-termék, ami, még ha rövid ideig is, de komolyan gondolja az új utak keresését. Ha a kis túlzással is ál-kockázatvállalásért (ami nagyjából három részig tart ki) nem is érdemli meg az őszinte tapsot, maga a sorozat felépítése, melyen keresztül ezt prezentálják, zokszó nélkül dicséretre méltó. Eleve ritka az olyan történet, ahol nincsenek az elejétől kezdve egyértelműen lefektetve a lapok (elsősorban a filmeknél, de a sorozatoknál sem bírják sokáig, hogy ne fedjék fel szinte azonnal az alapvetéseket), ezzel szemben a WandaVision nemhogy kis léptekben, türelmesen halad a cselekmény szövésével (a kötelezően elejtett kisebb-nagyobb jelekkel, amik rendre felhívják a figyelmet arra, hogy itt valami nagyon nincs rendben), de sokáig még azzal sincs teljesen tisztában a néző, hogy voltaképp mire is megy ki a játék.
Ehhez pedig nagyszerű, már-már bizarr keretet ad a sitcomos struktúra, amely lényegében annyit jelent, hogy epizódról epizódra megidéznek egy bizonyos évtizedet, és az arra a korszakra jellemző amerikai vígjátéksorozatok sajátos stílusát – technikailag, operatőri munkában, színhasználatban, vágás-ügyileg, ruhástól, díszletestül, mindenestül. A végeredmény bámulatosan hozza az ’50-es (The Dick van Dyke Show, I Love Lacey), a ’60-as (Bewitched), a ’70-es (The Brady Brunch, Good Times), a ’80-as (Family Ties), a ’90-es (Roseanne) és a 2000-es évek (Már megint Malcolm, Modern család) sitcomjainak hangulatát, a hasonszőrű filmek (Pleasentville, Truman Show) feelingjét (egy mesterkélt világ, amelyről végül kiderül a rideg igazság), nyakon öntve némi David Lynch-es szürrealizmussal. Nem utolsó sorban azzal az ősöreg szuperhősös tanulsággal, hogy a többség érdeke mindig fontosabb az egyénénél, így végeredményben Wandának (aki fájdalmában megteremt egy képzeletbeli világot, hozzá pedig halott szerelmét, Víziót is feltámasztja) a valóság és a benne élő emberek érdekében hatalmas árat kell fizetnie – mert egyszerűen ez a dolga. A WandaVision csak és kizárólag az ő története (no meg Skarlát Boszorkányé, hiszen a képregények nyomán – amikben hosszú évtizedek óta így emlegetik – végre az MCU-ban is felveheti ezt a nevet, ha úgy tetszik, kiteljesedik, vagy legalábbis megtesz egy lépést afelé), ennél fogva (noha az internet lelkes teóriagyártói bőszen megpróbálkoztak vele) teljesen felesleges bármiféle csűrt-csavart elméletet beleképzelni a multiverzumról vagy a mutánsokról – idővel rájössz, hogy nem ez a lényeg, és a sorozat egyáltalán nem ezekről szól.
A WandaVision voltaképp megadja Wandának azt, amire a grandiózus csinnadratta és a hatalmas világmindenség megmentése közben nem jutott idő: a gyász megélését, az elmúlás tényének elfogadását és feldolgozását, no meg a könnyes búcsút, így válik a széria az eddigi legszemélyesebb MCU-produktummá, és az egyik legérzékenyebbé is. És utóbbi esetben az emocionális csúcspontoknak számító jelenetek már-már felveszik a versenyt a Bosszúállók: Végjátékkal is. Megöregedett Amerika Kapitány ide, Vasember hősies önfeláldozása oda, az egy egész epizódon átívelő flashbackek szívszorító pillanatait látva szinte garantáltan küzdeni fogsz a könnyeid visszafojtásával – de minimum mélységesen elérzékenyülsz. Bizonyos szempontból ezek a szegmensek még hatásosabbak is így, tévéképernyőn, mint egy 200 milliós, mozivászonra termett blockbusterben: intimitásuk és személyességük miatt, amelyek nélkülöznek mindenféle színpadias, giccses stílust, és ami aztán tényleg meglepő, hogy ezúttal még a Marvel-filmekre az utóbbi néhány évben levakarhatatlanul ráragadt óvodás ökörködést is sikerült félig-meddig hanyagolni. És az, hogy a WandaVision ennyire jól működik, legalább annyira Elizabeth Olsen (és persze Paul Bettany) érdeme, mint a remekbe szabott forgatókönyvé. A színészek vitán felül karrierjük egyik, ha nem a legjobb teljesítményét nyújtják (különösen Olsen: a produkció formája miatt hatalmas kihívás elé nézett, de tudott élni a lehetősséggel, hogy karaktere nagyobb teret kapott, és szépen megoldotta a feladatot), és a szkript is precízen, konzekvensen vezeti végig a cselekményt, a kiindulópont hektikusságától kezdve, az alapok tisztázásán át, az akciódús, egyben végtelenül megindító végkifejletig. Azzal az unalomig ismert, ám manapság egyre aktuálisabb konklúzióval, hogy bár sokkal jobb lenne egy képzelt valóságban, egy sitcomban élni, ahol egy-egy epizód végére minden konfliktus megoldódik, és a szereplői boldogan, mosolyogva ölelik át egymást, belenézve a kamerába, miközben lepörög a stáblista, és valóban, rengeteg érv szól emellett, de akkor is ott van a megdönthetetlen indok, amely egyszerre betonbiztos és illúziórombolóan realisztikus: a mérleg mindig a valóság felé billen. Mert az, bár korántsem tökéletes, de legalább valódi.
A WandaVision jóval szerényebb, szűkebb keretek közé zárt történetet mesél el, melyhez foghatót tévében eddigi még nem igazán láthattunk (már ha szuperhősökről van szó), és az eddigi Marvel-filmektől eltérő szokatlan karakterközpontúság már alanyi jogon áthúz bármiféle hatalmas univerzumépítgetős szándékot, melynek az elhivatott rajongók csak örülhetnek, a megszállott, minden egyes képkockát tüzetesen kielemző internetes fandom már kevésbé. Apropó elméletek: a hype, az internet és a teóriagyártás szentháromsága végül sikeresen ki is csinálta mind a katarzis lehetőségét, mind úgy en bloc az egész széria élményét, legalábbis azoknak, akik balgaságukban a közösségi oldalakat és a YouTube-ot böngészve felültek a fanatikus rajongók eszementebbnél eszementebb teóriáival hajtott gőzmozdonyra. Lényegében annyi történt, hogy az internet népe ezen tévképzetek nyomán kialakított a fejében egy rakás fordulatot, és ezek közül majdhogynem egyik sem jött be. Így nem is csoda, hogy csalódás lett a vége, és ebbe legalább annyira belejátszanak a magas elvárások, mint a részben emiatt szárnyra kapó és eltúlzott rajongói kombinálások: a WandaVision abból a szempontból egyedi, és ha lehet ezt mondani forradalmi sorozat, hogy az MCU-mozifilmeket gyártó stábbal karöltve alkották meg, és a filmekkel együttműködve szövi tovább az univerzum történetét, illetve egészíti ki azt, ráadásul azokkal a színészekkel/karakterekkel, akik a mozivászonról néztek vissza ránk. Ezért sokan (és ez volt az első óriási hiba) olyan történéseket vártak, mint a filmekben, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a WandaVision alig több, mint egy érdekes kiegészítése az MCU fősodrának – tegyük hozzá: alapvetően (legalábbis a nagy nevekhez képest) „másodrangú” karakterekkel.
A sorozat bravúrja viszont pont az, hogy ezeknek a másodvonalbeli karaktereknek egy több, mint tisztességesen összeszedett, precízen végigvitt, konzekvens, többé-kevésbé szépen megírt sztorit barkácsol össze. Persze cseppet sem tökéletes, megvannak a maga gyermekbetegségei, és ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy kerülnek elő fokozatosan a logikátlanságok, az egyértelmű hibák, a közepén még egy orbitális trollkodást is bevágnak (Evan Peters feltűnését nehezen lehetne másképp értelmezni), aztán nyilván mire lepörög a stáblista, megint csalódottan konstatálhatjuk, hogy voltaképp a Marvel itt sem volt sokkal bátrabb, mint általában lenni szokott (nyilván behozzák annak a lehetőségét, hogy Wanda az egész tragédiát visszacsinálja), no meg a nagy fináléban már a CGI-lóláb is iszonyatosan kilóg, de közben nem lehet elmenni amellett, hogy ilyen egyedi formájú és felépítésű szuperhősös tévésorozattal képernyőn még aligha találkozhattunk eddig (Az meg persze külön plusz pont, hogy a The Mandalorianhez hasonlóan az epizódok itt is rövidek, és nem akarnak 1 óra/epizódos játékidővel 10-13 részen keresztül húzni egy olyan sztorit, ami fele annyiba se férne bele.)
Lehet itt virtuális valósággal, számítógépes szimulációval példálózni, de mindig ugyanarra a pontra lyukadunk ki: folyamatosan a múltban élni, halott szerettünket siratni napestig, folyton folyvást képeket nézegetni róla, megteríteni neki a vacsoraasztalnál egyszerűen baromira nem normális, és végeredményben rettenetesen egészségtelen is. Az emberiség történelmében vannak állandó dolgok, amelyek sosem változnak, mint például, hogy nem tudunk belenyugodni valaki olyan halálába, aki közel állt hozzánk, és hogy a gyászt a végtelenségig túltoljuk – összességében sokan képtelenek normálisan kezelni (elég, ha megnézzük azokat, akik például a háziállatuk elpusztulásra után zuhannak mély depresszióba, ahonnan a jóisten sem tudja őket kihúzni). Persze a gyors iramban fejlődő technika úgy látszik szép lassan erre is megtalálja a megoldást. Ma még csak egy kezdetleges avatár, holnap már egy száz százalékig élethű imitáció, és az ezzel járó szellemi függőség (valahogy úgy tudom ezt elképzelni, mint az Eredetben az állandóan a saját álmukban vegetáló, infúzióra kötött félholtak), mert ha az ember valamihez, az érzelmi behatások túlbonyolításához nagyon jól ért. És amellett, hogy a mesterségesen megalkotott imitáció sosem (értsd: SOSEM!) lesz ugyanaz a hús-vér ember, akihez halála előtt kötődtünk, az egyesek számára megsemmisítő lehet. És ha Te, Kedves Olvasó támogatod a fent leírt ötletet, nyugodtan tedd fel magadnak a kérdést: akarod-e, hogy halálod után sok-sok évvel a feleséged/férjed, vagy esetleg a gyereked folyamatosan a Te virtuális másoddal beszélgessen (aki nem Te vagy), és egy helyben toporogjon, ahelyett, hogy normálisan továbblépne, és teljes életet élne? Remélem, most kevés kéz van fent a levegőben.
Erre a bő lére eresztett bevezetőre azért volt szükség, mert a Marvel Studios első, a Disney saját streaming szolgáltatóján futó tévésorozata, a WandaVision is hasonló témákat boncolgat: felnőttes, mindennapi és bármennyire meglepő, de komoly témákat tesz fel az asztalra, és éretten regél a halálról, a gyászról és a továbblépésről, valamint ezeknek a természetességéről, illetve szükségességéről – mindezt a megszokott marveles-szuperhősös köntösben. Azok, akik látták az MCU eddigi 23 filmjét, vagy csak a legfontosabbakat közülük, nagyon jól tudják, hogy ha merész lépésekről, vagy kockáztatásról van szó, szereti elhúzni a közönség orra előtt a mézesmadzagot, hogy aztán bebizonyosodjon, aktuális produkciójuk sem sokkal bátrabb, mint az előzőek, sőt, gyakorlatilag filmről filmre ugyanazt a biztonsági játékot játsszák. Könnyen megtehetné, hogy magára erőltet egy kis bátorságot, miután egy több milliárd dolláros frencsájzt épített fel, és lényegében egy sor, a szélesebb közönség számára ismeretlen karakterekből is gigasikereket elérő látványorgiákat varázsolt, könnyen rászánhatná magát annak fényében, hogy gyakorlatilag akármit rak a rajongók elé, azt is valóságos tömegek nézik meg, de nem teszi – még úgy sem, hogy tulajdonképpen eljutottunk oda, hogy már ők szabják meg, mi a divat. És bár a WandaVision is ugyanide fut ki, hosszú esztendők óta mégis ez az első olyan MCU-termék, ami, még ha rövid ideig is, de komolyan gondolja az új utak keresését. Ha a kis túlzással is ál-kockázatvállalásért (ami nagyjából három részig tart ki) nem is érdemli meg az őszinte tapsot, maga a sorozat felépítése, melyen keresztül ezt prezentálják, zokszó nélkül dicséretre méltó. Eleve ritka az olyan történet, ahol nincsenek az elejétől kezdve egyértelműen lefektetve a lapok (elsősorban a filmeknél, de a sorozatoknál sem bírják sokáig, hogy ne fedjék fel szinte azonnal az alapvetéseket), ezzel szemben a WandaVision nemhogy kis léptekben, türelmesen halad a cselekmény szövésével (a kötelezően elejtett kisebb-nagyobb jelekkel, amik rendre felhívják a figyelmet arra, hogy itt valami nagyon nincs rendben), de sokáig még azzal sincs teljesen tisztában a néző, hogy voltaképp mire is megy ki a játék.
Ehhez pedig nagyszerű, már-már bizarr keretet ad a sitcomos struktúra, amely lényegében annyit jelent, hogy epizódról epizódra megidéznek egy bizonyos évtizedet, és az arra a korszakra jellemző amerikai vígjátéksorozatok sajátos stílusát – technikailag, operatőri munkában, színhasználatban, vágás-ügyileg, ruhástól, díszletestül, mindenestül. A végeredmény bámulatosan hozza az ’50-es (The Dick van Dyke Show, I Love Lacey), a ’60-as (Bewitched), a ’70-es (The Brady Brunch, Good Times), a ’80-as (Family Ties), a ’90-es (Roseanne) és a 2000-es évek (Már megint Malcolm, Modern család) sitcomjainak hangulatát, a hasonszőrű filmek (Pleasentville, Truman Show) feelingjét (egy mesterkélt világ, amelyről végül kiderül a rideg igazság), nyakon öntve némi David Lynch-es szürrealizmussal. Nem utolsó sorban azzal az ősöreg szuperhősös tanulsággal, hogy a többség érdeke mindig fontosabb az egyénénél, így végeredményben Wandának (aki fájdalmában megteremt egy képzeletbeli világot, hozzá pedig halott szerelmét, Víziót is feltámasztja) a valóság és a benne élő emberek érdekében hatalmas árat kell fizetnie – mert egyszerűen ez a dolga. A WandaVision csak és kizárólag az ő története (no meg Skarlát Boszorkányé, hiszen a képregények nyomán – amikben hosszú évtizedek óta így emlegetik – végre az MCU-ban is felveheti ezt a nevet, ha úgy tetszik, kiteljesedik, vagy legalábbis megtesz egy lépést afelé), ennél fogva (noha az internet lelkes teóriagyártói bőszen megpróbálkoztak vele) teljesen felesleges bármiféle csűrt-csavart elméletet beleképzelni a multiverzumról vagy a mutánsokról – idővel rájössz, hogy nem ez a lényeg, és a sorozat egyáltalán nem ezekről szól.
A WandaVision voltaképp megadja Wandának azt, amire a grandiózus csinnadratta és a hatalmas világmindenség megmentése közben nem jutott idő: a gyász megélését, az elmúlás tényének elfogadását és feldolgozását, no meg a könnyes búcsút, így válik a széria az eddigi legszemélyesebb MCU-produktummá, és az egyik legérzékenyebbé is. És utóbbi esetben az emocionális csúcspontoknak számító jelenetek már-már felveszik a versenyt a Bosszúállók: Végjátékkal is. Megöregedett Amerika Kapitány ide, Vasember hősies önfeláldozása oda, az egy egész epizódon átívelő flashbackek szívszorító pillanatait látva szinte garantáltan küzdeni fogsz a könnyeid visszafojtásával – de minimum mélységesen elérzékenyülsz. Bizonyos szempontból ezek a szegmensek még hatásosabbak is így, tévéképernyőn, mint egy 200 milliós, mozivászonra termett blockbusterben: intimitásuk és személyességük miatt, amelyek nélkülöznek mindenféle színpadias, giccses stílust, és ami aztán tényleg meglepő, hogy ezúttal még a Marvel-filmekre az utóbbi néhány évben levakarhatatlanul ráragadt óvodás ökörködést is sikerült félig-meddig hanyagolni. És az, hogy a WandaVision ennyire jól működik, legalább annyira Elizabeth Olsen (és persze Paul Bettany) érdeme, mint a remekbe szabott forgatókönyvé. A színészek vitán felül karrierjük egyik, ha nem a legjobb teljesítményét nyújtják (különösen Olsen: a produkció formája miatt hatalmas kihívás elé nézett, de tudott élni a lehetősséggel, hogy karaktere nagyobb teret kapott, és szépen megoldotta a feladatot), és a szkript is precízen, konzekvensen vezeti végig a cselekményt, a kiindulópont hektikusságától kezdve, az alapok tisztázásán át, az akciódús, egyben végtelenül megindító végkifejletig. Azzal az unalomig ismert, ám manapság egyre aktuálisabb konklúzióval, hogy bár sokkal jobb lenne egy képzelt valóságban, egy sitcomban élni, ahol egy-egy epizód végére minden konfliktus megoldódik, és a szereplői boldogan, mosolyogva ölelik át egymást, belenézve a kamerába, miközben lepörög a stáblista, és valóban, rengeteg érv szól emellett, de akkor is ott van a megdönthetetlen indok, amely egyszerre betonbiztos és illúziórombolóan realisztikus: a mérleg mindig a valóság felé billen. Mert az, bár korántsem tökéletes, de legalább valódi.
A WandaVision jóval szerényebb, szűkebb keretek közé zárt történetet mesél el, melyhez foghatót tévében eddigi még nem igazán láthattunk (már ha szuperhősökről van szó), és az eddigi Marvel-filmektől eltérő szokatlan karakterközpontúság már alanyi jogon áthúz bármiféle hatalmas univerzumépítgetős szándékot, melynek az elhivatott rajongók csak örülhetnek, a megszállott, minden egyes képkockát tüzetesen kielemző internetes fandom már kevésbé. Apropó elméletek: a hype, az internet és a teóriagyártás szentháromsága végül sikeresen ki is csinálta mind a katarzis lehetőségét, mind úgy en bloc az egész széria élményét, legalábbis azoknak, akik balgaságukban a közösségi oldalakat és a YouTube-ot böngészve felültek a fanatikus rajongók eszementebbnél eszementebb teóriáival hajtott gőzmozdonyra. Lényegében annyi történt, hogy az internet népe ezen tévképzetek nyomán kialakított a fejében egy rakás fordulatot, és ezek közül majdhogynem egyik sem jött be. Így nem is csoda, hogy csalódás lett a vége, és ebbe legalább annyira belejátszanak a magas elvárások, mint a részben emiatt szárnyra kapó és eltúlzott rajongói kombinálások: a WandaVision abból a szempontból egyedi, és ha lehet ezt mondani forradalmi sorozat, hogy az MCU-mozifilmeket gyártó stábbal karöltve alkották meg, és a filmekkel együttműködve szövi tovább az univerzum történetét, illetve egészíti ki azt, ráadásul azokkal a színészekkel/karakterekkel, akik a mozivászonról néztek vissza ránk. Ezért sokan (és ez volt az első óriási hiba) olyan történéseket vártak, mint a filmekben, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a WandaVision alig több, mint egy érdekes kiegészítése az MCU fősodrának – tegyük hozzá: alapvetően (legalábbis a nagy nevekhez képest) „másodrangú” karakterekkel.
A sorozat bravúrja viszont pont az, hogy ezeknek a másodvonalbeli karaktereknek egy több, mint tisztességesen összeszedett, precízen végigvitt, konzekvens, többé-kevésbé szépen megírt sztorit barkácsol össze. Persze cseppet sem tökéletes, megvannak a maga gyermekbetegségei, és ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy kerülnek elő fokozatosan a logikátlanságok, az egyértelmű hibák, a közepén még egy orbitális trollkodást is bevágnak (Evan Peters feltűnését nehezen lehetne másképp értelmezni), aztán nyilván mire lepörög a stáblista, megint csalódottan konstatálhatjuk, hogy voltaképp a Marvel itt sem volt sokkal bátrabb, mint általában lenni szokott (nyilván behozzák annak a lehetőségét, hogy Wanda az egész tragédiát visszacsinálja), no meg a nagy fináléban már a CGI-lóláb is iszonyatosan kilóg, de közben nem lehet elmenni amellett, hogy ilyen egyedi formájú és felépítésű szuperhősös tévésorozattal képernyőn még aligha találkozhattunk eddig (Az meg persze külön plusz pont, hogy a The Mandalorianhez hasonlóan az epizódok itt is rövidek, és nem akarnak 1 óra/epizódos játékidővel 10-13 részen keresztül húzni egy olyan sztorit, ami fele annyiba se férne bele.)
