Az, hogy Tom Clancy valószínűleg őrjöngve forog a sírjában a regényeiből készült mozgóképes adaptációk és most a
Bűntudat nélkül című művéből készül film láttán, cseppet sem újkeletű
gondolat. Tudniillik, a techno-thriller úttörőjének már a legelső, egyébként
sokak által a legjobbnak tartott Clancy-feldolgozás, a Vadászat a Vörös Októberre sem tetszett, főleg azért, mert szerinte
(és ebben egyébként igaza volt) pont az eredeti alapanyag esszenciáját, a mély
politikai töltetet és az apró, ámde a cselekmény szempontjából fontos részleteket
hagyták ki belőle. John McTiernan rendezése ettől függetlenül hatalmas kritikai
és pénzügyi siker lett, így Hollywood rögtön kivetette karmait Clancy regényeire,
és az azóta eltelt több mint három évtized során megpróbált egy ütőképes
franchise-t összeeszkábálni Jack Ryan CIA-elemző (a könyvek állandó főhőse)
izgalmas kalandjaiból, és az utókor a megmondhatója, hogy bár egész szépen
indult a művelet, hamar kiderült, hogy ezekhez a történetekhez a filmesek nem tudnak,
vagy nem akarnak kellő alázattal hozzányúlni. Előbbire tökéletes példa, hogy
Ryan-t mostanra öt különböző színész játszotta el, összesen öt filmben és egy
sorozatban, és ezek közül három reboot volt, utóbbihoz meg elég annyit mondani,
hogy az alkotók egy idő után megpróbáltak akcióhőst faragni a karakterből,
miközben a könyvekben sosem volt az. Noha a korai filmek (Vadászat a Vörös Októberre, Férfias
játékok, Végveszélyben) is rendre
belökték Ryan-t a golyózáporba, de közben nem felejtették el kiegyensúlyozni
azokat az alapanyagot nagyban meghatározó hírszerzős, politikai szálakkal, és
még az első reboot, A rettegés arénája
is illeszkedett ebbe a sorba, azonban a 2010-es évektől kezdve már kevésbé volt
az a sebezhető, hétköznapi figura, aki legtöbbször az éles eszével oldja meg a
problémákat, és a mérleg sokkal inkább a kipattintott, mindig harcra kész,
lövöldöző és verekedő akcióhős felé dőlt.
Ennek megfelelően a 2014-es második reboot, az Árnyékügynök és a jelenleg is futó, szimplán csak Jack Ryan-re keresztelt sorozat már nem is konkrét regényeket, hanem önálló, saját kútfőből eredő történeteket mesélnek el. Előbbi egy újabb kudarcba fulladt próbálkozás volt, hogy ütőképes, nagyvászonra termett brandet kreáljanak a főhős köré, utóbbi viszont egészen korrekt sikereket arat. Hollywood azonban, mint oly sokszor, most sem hajlandó annyiban hagyni a szent ügyet, és ismét filmet csinált Clancy agyszüleményéből, ezúttal azonban nem Ryan oldaláról közelítették meg a dolgot, ámde az üzenet így is tökéletesen érthető: ebből márpedig akkor is franchise lesz, ha mindannyian bele is döglünk. Mivel manapság az univerzumépítés hatalmas nagy divat, átnyargaltak a könyvek másik fontos szereplőjére, az azokban gyakran fel-felbukkanó John Clarkra, leánykori nevén John Kelly-re, az ex-SEAL elit kommandósra, aki szupertitkos akciók egész sorát hajtotta végre világszerte, aki megalapította a különböző nemzetek katonáiból összetevődő Szivárvány-kommandót (egyébként ebből a regényből nőtt ki a népszerű Rainbow Six videojáték-sorozat, ha valaki nem tudná), és aki nem mellesleg már az eredeti alapanyagban is sokkal jobban hasonlított egy John Rambo/Ethan Hunt-szerű akcióhősre, mint Ryan valaha is. Az 1993-ban megjelent Bűntudat nélkül kronológiailag a legkorábban játszódó kötet a Ryanverzumban, és többek közt azért kiemelkedő darab az író életművében, mert végre választ adott John Clark titokba burkolódzó eredetére. A sztori egyrészt egy fékevesztett bosszúhadjárat, amiben Clark, aki korábban elveszítette terhes feleségét, az egykor prostituáltként és drogfutárként dolgozó szerelme, Pam halála után egy komplett drogkartellt, valamint stricik egész sorát küldi a másvilágra (az egyiket még halálra is kínozza, csak úgy kedvtelésből), másrészt az akkor már végéhez közeledő vietnámi háborút, illetve az ott ragadt magas rangú hadifoglyokat állította középpontba, így egyszerre vizsgálva az önbíráskodás, az értelmetlen háború, az emberi természet és a megtorlás lélekőrlő vetületének témáját.
Az előzményeket, az eredeti regényt és Hollywood mai trendjeit látva egyáltalán nem meglepő, hogy a Bűntudat nélkül filmváltozata csupán csak néhány alapmotívumot vesz át Clancy írásából. Annak a története az 1970-es években játszódott, és valószínűleg a készítők úgy gondolhatták, hogy egy modern stílusú akciófilmhez a retro-felfogás már kevésbé passzol (pedig milyen szépen működhetett volna ez, ha bátrabbak lennének az alkotók), sőt, ezen az elgondoláson tovább battyogva teljesen evidens, hogy a cselekmény aktualizálása mellett a Clancy-re jellemző végletekig menő részletezéseket és az erős politikai szálat is a lehető legminimálisabbra redukálták, főleg mert a regényből nemhogy egy, de mindjárt négy film is kijönne. És végülis már az előzetesekből látszott, hogy aki könyvhű adaptációt vár, annak nem kicsit bilibe lóg a keze: Stefano Sollima rendező és Taylor Sheridan forgatókönyvíró a jelenleg is zajló háborús konfliktusokra és napjaink aktuálpolitikai helyzetére húzta fel a sztori. Így Vietnámot most Szíria helyettesíti, valamint emiatt és a feszült, forrongó ukrajnai állapotok miatt a film érdekes, de egyben nagyon is hiteles párhuzamot von az egykori hidegháború hadszínterével, miközben képbe kerül a ma szintén kettészakadt és erősen megosztott USA is. Mindez ügyesen megalapozott, bár kissé sután előadott árnyékot vet John Kelly sorsára, aki ugyan katonaként és eltökélt hazafiként tenné a dolgát, de a könyörtelen, emberéletet semmibe vevő politikai machinációknak terhes felesége látja kárát. Ezután a gyászoló, dühös Kelly elindul, hogy vérgőzös revansot vegyen, és mindenkit kegyetlenül eltaposson, aki ő és személyes bosszúja közé áll.
A felütés már alanyi jogon is megkövetelné a zúzós, csonttörő akciójeleneteket, a mesterien megkoreografált bunyókat és a testeket szétszaggató hangos golyózáport, ehhez képest a Bűntudat nélkül-ben az a bizonyos vérgőzős bosszú egy kissé más formát ölt, mint amire először számítana az ember. Aki tehát egy John Wick vagy egy Jason Bourne-féle kőkemény, sűrű vágásokkal és tízpercenként beiktatott test-test elleni bunyóval megfűszerezett akcióorgiát remél, az hamar ki fog ábrándulni, és ebben majdhogynem ugyanakkor szerepe van a megtévesztő trailereknek, mint az alapjáraton tehetséges alkotók meglepő inkompetenciájának. Előbbi szempontjából a Bűntudat nélkül akár még a Sollima/Sheridan páros előző filmjével, a Sicario 2-vel is nyugodtan kezet foghatna: a marketingesek azt is akciófilmként próbálták eladni, a végeredmény viszont rácáfolt arra, amit a hype ígért, ám mivel az egy folytatás volt, amelynek első részét látva mindenki tisztában lehetett a tényleges koncepcióval, nem érte nagy meglepetés a nézőt a moziban ülve. A Bűntudat nélkül-nek viszont nincsenek ilyen mentségei: a film csúcsjelenetét (a börtöncellás haddelhaddot) már ellőtték az előzetesekben, és mivel a tűzharcok, illetve a bunyók száz százalékig realisztikusak, ez, mint tudjuk hiába hiteles, versenyezni nem tud a jelen korszak nyakatekert, profin begyakorolt nagyágyúival, így a promóanyagok akcióbombás mézesmadzagja is parasztvakításnak tűnhet. De ez még a dolog lényegtelenebb része, mert ennek ellenére is lehetett volna jó a Bűntudat nélkül. A probléma valahol ott gyökeredzik, hogy a filmet a Sicario és a Sicario 2 mintájára készítették el, de mintha Taylor Sheridan nem tudná, vagy nem értené, hogy azok forgatókönyve mitől volt jó (ugye már az első részt is ő írta), és hogy maguk a filmek miért sikerültek jól. A Bűntudat nélkül felépítése, narratívája és hangulatvilága az előbb említett két filmet idézi, és papíron tényleg működnie kellett volna, főleg, hogy Sollima-val már összeszokott párost alkotnak (mondjuk a második részért sem voltak túlzottan oda a kritikusok, de ez most mellékes), ám ha úgy vesszük, előbb-utóbb Sheridannek is meg kellett tanulnia, hogy egy jó poént talán kétszer nagyritkán még el lehet sütni, harmadjára viszont már semmiképp (bár az is igaz, hogy ezúttal hozott alapanyagból dolgozott).
Feltételezem, ha már eljutottál eddig a cikk olvasásában, most biztosan arra vársz, hogy az eddigi okfejtéseim alapján mikor alázom végre porig a filmet, vagy azon töröd a fejedet, hogy miért nem tettem még meg. A válasz legalább annyira egyszerű, mint amennyire ellentmondásos: azért, mert a Bűntudat nélkül nekem – és tudom, hogy ezzel valószínűleg egyedül leszek – sokkal jobban tetszett, mint a többségnek, akik szidták, mint a bokrot, vagy minimum csalódáskeltő, rossz filmként nyilatkoztak róla. Félreértés ne essék, egyáltalán nem azt mondom, hogy abszolút trónfosztó, meghatározó mű a maga kategóriájában, és hogy ezentúl minden akciófilmet hozzá kell majd mérni, arra meg még utalni sem akarok, hogy mindenki, aki mást mond, mint én, az hülye. Egyszerűen csak egy olyan ritka jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, ami jó, ha szökőévente egyszer megtörténik az emberrel – jobban mondva egy olyan emberrel, aki szinte minden filmet megnéz, és betéve ismeri az összes műfaj összes ezeréves kliséjét. Vannak olyan filmek, amiket hiába húznak le a kritikusok, nekünk mégis tetszenek, és értetlenül állunk a negatív vélemények előtt – nem csupán személyes benyomásunk miatt, hanem mert rajtunk kívül még sokan vannak ugyanígy. Aztán ezen a gondolatmeneten haladva vannak olyan filmek is, amikről tudjuk, hogy rosszak, egyet is értünk azokkal, akik így vélekednek róla, azonban valami rejtélyes, megfoghatatlan oknál fogva nekünk mégis bejön. A Bűntudat nélkül nálam csont nélkül ebbe a kategóriába tartozik. Megkapó hangulata van, szikár és nyers felfogású, ennek köszönhetően képei komorak és szürkések, illetve a jelenetek is nagyrészt sötétben játszódnak, így Sollima a jelenkori filmipar aktuális divatjától (kínos poénkodások, túltolt, óvodás humor) is megment minket, Michael B. Jordan pedig természetesen kisujjból kirázza a vérszomjas, elkeseredett, gépként menetelő főhőst. No meg Jónsi lúdbőrt eredményező, fülbemászó zenéje is sokat tesz hozzá az összképhez.
Persze abba, hogy nálam a film sokkalta jobb, mint a híre, egy hangyányi elfogultság is bejátszik. Az összes Clancy-regény itt sorakozik a polcomon, többször is olvastam mindegyiket, így hajlamosabb vagyok a megbocsátásra. Mindenesetre, ha a fejesek tényleg komolyan gondolják a már itt felvezetett Rainbow Six-filmet (ami mondjuk esélyes, hogy a Bűntudat nélkül kudarca miatt végül mégsem fog elkészülni), azt talán már nem ártana másvalakikre bízni.
Ennek megfelelően a 2014-es második reboot, az Árnyékügynök és a jelenleg is futó, szimplán csak Jack Ryan-re keresztelt sorozat már nem is konkrét regényeket, hanem önálló, saját kútfőből eredő történeteket mesélnek el. Előbbi egy újabb kudarcba fulladt próbálkozás volt, hogy ütőképes, nagyvászonra termett brandet kreáljanak a főhős köré, utóbbi viszont egészen korrekt sikereket arat. Hollywood azonban, mint oly sokszor, most sem hajlandó annyiban hagyni a szent ügyet, és ismét filmet csinált Clancy agyszüleményéből, ezúttal azonban nem Ryan oldaláról közelítették meg a dolgot, ámde az üzenet így is tökéletesen érthető: ebből márpedig akkor is franchise lesz, ha mindannyian bele is döglünk. Mivel manapság az univerzumépítés hatalmas nagy divat, átnyargaltak a könyvek másik fontos szereplőjére, az azokban gyakran fel-felbukkanó John Clarkra, leánykori nevén John Kelly-re, az ex-SEAL elit kommandósra, aki szupertitkos akciók egész sorát hajtotta végre világszerte, aki megalapította a különböző nemzetek katonáiból összetevődő Szivárvány-kommandót (egyébként ebből a regényből nőtt ki a népszerű Rainbow Six videojáték-sorozat, ha valaki nem tudná), és aki nem mellesleg már az eredeti alapanyagban is sokkal jobban hasonlított egy John Rambo/Ethan Hunt-szerű akcióhősre, mint Ryan valaha is. Az 1993-ban megjelent Bűntudat nélkül kronológiailag a legkorábban játszódó kötet a Ryanverzumban, és többek közt azért kiemelkedő darab az író életművében, mert végre választ adott John Clark titokba burkolódzó eredetére. A sztori egyrészt egy fékevesztett bosszúhadjárat, amiben Clark, aki korábban elveszítette terhes feleségét, az egykor prostituáltként és drogfutárként dolgozó szerelme, Pam halála után egy komplett drogkartellt, valamint stricik egész sorát küldi a másvilágra (az egyiket még halálra is kínozza, csak úgy kedvtelésből), másrészt az akkor már végéhez közeledő vietnámi háborút, illetve az ott ragadt magas rangú hadifoglyokat állította középpontba, így egyszerre vizsgálva az önbíráskodás, az értelmetlen háború, az emberi természet és a megtorlás lélekőrlő vetületének témáját.
Az előzményeket, az eredeti regényt és Hollywood mai trendjeit látva egyáltalán nem meglepő, hogy a Bűntudat nélkül filmváltozata csupán csak néhány alapmotívumot vesz át Clancy írásából. Annak a története az 1970-es években játszódott, és valószínűleg a készítők úgy gondolhatták, hogy egy modern stílusú akciófilmhez a retro-felfogás már kevésbé passzol (pedig milyen szépen működhetett volna ez, ha bátrabbak lennének az alkotók), sőt, ezen az elgondoláson tovább battyogva teljesen evidens, hogy a cselekmény aktualizálása mellett a Clancy-re jellemző végletekig menő részletezéseket és az erős politikai szálat is a lehető legminimálisabbra redukálták, főleg mert a regényből nemhogy egy, de mindjárt négy film is kijönne. És végülis már az előzetesekből látszott, hogy aki könyvhű adaptációt vár, annak nem kicsit bilibe lóg a keze: Stefano Sollima rendező és Taylor Sheridan forgatókönyvíró a jelenleg is zajló háborús konfliktusokra és napjaink aktuálpolitikai helyzetére húzta fel a sztori. Így Vietnámot most Szíria helyettesíti, valamint emiatt és a feszült, forrongó ukrajnai állapotok miatt a film érdekes, de egyben nagyon is hiteles párhuzamot von az egykori hidegháború hadszínterével, miközben képbe kerül a ma szintén kettészakadt és erősen megosztott USA is. Mindez ügyesen megalapozott, bár kissé sután előadott árnyékot vet John Kelly sorsára, aki ugyan katonaként és eltökélt hazafiként tenné a dolgát, de a könyörtelen, emberéletet semmibe vevő politikai machinációknak terhes felesége látja kárát. Ezután a gyászoló, dühös Kelly elindul, hogy vérgőzös revansot vegyen, és mindenkit kegyetlenül eltaposson, aki ő és személyes bosszúja közé áll.
A felütés már alanyi jogon is megkövetelné a zúzós, csonttörő akciójeleneteket, a mesterien megkoreografált bunyókat és a testeket szétszaggató hangos golyózáport, ehhez képest a Bűntudat nélkül-ben az a bizonyos vérgőzős bosszú egy kissé más formát ölt, mint amire először számítana az ember. Aki tehát egy John Wick vagy egy Jason Bourne-féle kőkemény, sűrű vágásokkal és tízpercenként beiktatott test-test elleni bunyóval megfűszerezett akcióorgiát remél, az hamar ki fog ábrándulni, és ebben majdhogynem ugyanakkor szerepe van a megtévesztő trailereknek, mint az alapjáraton tehetséges alkotók meglepő inkompetenciájának. Előbbi szempontjából a Bűntudat nélkül akár még a Sollima/Sheridan páros előző filmjével, a Sicario 2-vel is nyugodtan kezet foghatna: a marketingesek azt is akciófilmként próbálták eladni, a végeredmény viszont rácáfolt arra, amit a hype ígért, ám mivel az egy folytatás volt, amelynek első részét látva mindenki tisztában lehetett a tényleges koncepcióval, nem érte nagy meglepetés a nézőt a moziban ülve. A Bűntudat nélkül-nek viszont nincsenek ilyen mentségei: a film csúcsjelenetét (a börtöncellás haddelhaddot) már ellőtték az előzetesekben, és mivel a tűzharcok, illetve a bunyók száz százalékig realisztikusak, ez, mint tudjuk hiába hiteles, versenyezni nem tud a jelen korszak nyakatekert, profin begyakorolt nagyágyúival, így a promóanyagok akcióbombás mézesmadzagja is parasztvakításnak tűnhet. De ez még a dolog lényegtelenebb része, mert ennek ellenére is lehetett volna jó a Bűntudat nélkül. A probléma valahol ott gyökeredzik, hogy a filmet a Sicario és a Sicario 2 mintájára készítették el, de mintha Taylor Sheridan nem tudná, vagy nem értené, hogy azok forgatókönyve mitől volt jó (ugye már az első részt is ő írta), és hogy maguk a filmek miért sikerültek jól. A Bűntudat nélkül felépítése, narratívája és hangulatvilága az előbb említett két filmet idézi, és papíron tényleg működnie kellett volna, főleg, hogy Sollima-val már összeszokott párost alkotnak (mondjuk a második részért sem voltak túlzottan oda a kritikusok, de ez most mellékes), ám ha úgy vesszük, előbb-utóbb Sheridannek is meg kellett tanulnia, hogy egy jó poént talán kétszer nagyritkán még el lehet sütni, harmadjára viszont már semmiképp (bár az is igaz, hogy ezúttal hozott alapanyagból dolgozott).
Feltételezem, ha már eljutottál eddig a cikk olvasásában, most biztosan arra vársz, hogy az eddigi okfejtéseim alapján mikor alázom végre porig a filmet, vagy azon töröd a fejedet, hogy miért nem tettem még meg. A válasz legalább annyira egyszerű, mint amennyire ellentmondásos: azért, mert a Bűntudat nélkül nekem – és tudom, hogy ezzel valószínűleg egyedül leszek – sokkal jobban tetszett, mint a többségnek, akik szidták, mint a bokrot, vagy minimum csalódáskeltő, rossz filmként nyilatkoztak róla. Félreértés ne essék, egyáltalán nem azt mondom, hogy abszolút trónfosztó, meghatározó mű a maga kategóriájában, és hogy ezentúl minden akciófilmet hozzá kell majd mérni, arra meg még utalni sem akarok, hogy mindenki, aki mást mond, mint én, az hülye. Egyszerűen csak egy olyan ritka jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, ami jó, ha szökőévente egyszer megtörténik az emberrel – jobban mondva egy olyan emberrel, aki szinte minden filmet megnéz, és betéve ismeri az összes műfaj összes ezeréves kliséjét. Vannak olyan filmek, amiket hiába húznak le a kritikusok, nekünk mégis tetszenek, és értetlenül állunk a negatív vélemények előtt – nem csupán személyes benyomásunk miatt, hanem mert rajtunk kívül még sokan vannak ugyanígy. Aztán ezen a gondolatmeneten haladva vannak olyan filmek is, amikről tudjuk, hogy rosszak, egyet is értünk azokkal, akik így vélekednek róla, azonban valami rejtélyes, megfoghatatlan oknál fogva nekünk mégis bejön. A Bűntudat nélkül nálam csont nélkül ebbe a kategóriába tartozik. Megkapó hangulata van, szikár és nyers felfogású, ennek köszönhetően képei komorak és szürkések, illetve a jelenetek is nagyrészt sötétben játszódnak, így Sollima a jelenkori filmipar aktuális divatjától (kínos poénkodások, túltolt, óvodás humor) is megment minket, Michael B. Jordan pedig természetesen kisujjból kirázza a vérszomjas, elkeseredett, gépként menetelő főhőst. No meg Jónsi lúdbőrt eredményező, fülbemászó zenéje is sokat tesz hozzá az összképhez.
Persze abba, hogy nálam a film sokkalta jobb, mint a híre, egy hangyányi elfogultság is bejátszik. Az összes Clancy-regény itt sorakozik a polcomon, többször is olvastam mindegyiket, így hajlamosabb vagyok a megbocsátásra. Mindenesetre, ha a fejesek tényleg komolyan gondolják a már itt felvezetett Rainbow Six-filmet (ami mondjuk esélyes, hogy a Bűntudat nélkül kudarca miatt végül mégsem fog elkészülni), azt talán már nem ártana másvalakikre bízni.
