Kritika, sorozat
Sólyomszem (Hawkeye)
Kritika, sorozat
A Marvel karácsonyi ajándéka.
Épp a napokban olvastam el az Avenging Spider-Man 4. számát (magyarul A Hihetetlen Pókember 50. jubileumi részében jelent meg a Kingpin kiadásában), amely első látásra egy teljesen átlagos, tizenkettő-egy-tucat szuperhősképregénynek tűnik, ámde a felszíne alatt jóval több rejlik, mint azt az olvasó először gondolná. A történetben a Falmászó egy éjszakai járőrözés erejéig szövetkezik a Bosszúállók egyik tagjával, Sólyomszemmel, akivel együtt kapnak el egy csapat rosszfiút, a szokásos vicces heccelődések közepette. Ennek alapján még egyáltalán nem látszik különleges füzetnek, ami viszont kiemeli a szokásos Marvel-képregények rutinszerű posványából, az Sólyomszem karakterének remekbe szabott definiálása, ti. az, hogy bár boldog, nyugodt és unalmas életet is élhetne, ő mégis azt választotta, hogy az igazi nagyfiúk ligájában játszik, és mivel legendás hősök, született géniuszok és kozmikus istenségek között kell megállnia a helyét, szakadatlanul bizonyítania kell tehetségét, és hogy méltó arra, hogy tagja legyen egy olyan csapatnak, amely tele van szuperképességekkel rendelkező lényekkel. Hiszen Clint Barton hozzájuk képest csak egy átlagember, akinek nincs high-tech páncélja, nem érte gammasugárzás, nem tud villámokat szórni egy mágikus pöröllyel és erőnővelő szérum sem csörgedezik az ereiben – csupán nyilai vannak és egy íja, ezért folyamatosan képeznie kell magát, hogy toppon legyen. Nem szabad célt tévesztenie, hiszen arra tette fel az életét, hogy a Bosszúállókhoz tartozva mentse meg a világot és segítsen az embereken. És ha nem képes a maximumon teljesíteni, ha nem elég jó, akkor csak egy senki, nyilakkal – a dolog pikantériája, hogy eme állítás a saját szájából hangzik el. Ez az egy, alig néhány paneles jelenet zseniálisan ragadja meg Sólyomszem jellemét és egész lényét, remekül fejezi ki, mi motiválja és mi a szerepe a világban. A Marvel Studios 2021-es termésének utolsó produkciója nagyjából ugyanezt teszi a saját Sólyomszem-verziójával egy élőszereplős, hat részes minisorozat formájában: a széria tudatosan sutba dobja a megszokott, nagy MCU-s téteket, a lassan már kötelezőnek számító világmegmentősdit, az emberfeletti hatalommal bíró szupergonoszokat, és kicsiben játszva énekli meg a címszereplő hattyúdalát a frencsájzra kevésbé jellemző, ámde a karakterhez tökéletesen illő földhözragadt megközelítéssel, egy könnyed, humoros, karácsonyi akcióvígjáték köntösében.  



A Sólyomszem meglepően személyes hangot üt meg, elsősorban a karakterek problémáira és belső konfliktusaira koncentrál. Mélységesen emberi, tele drámai pillanatokkal, amelyek elsősorban a címszereplő karakterét mélyítik tovább (amellett, hogy a többi kulcsfontosságú figuráról sem feledkeznek meg), és nagyszerűen prezentálja a főhős lelki vívódásait, miközben a narratíva gerincét (Clintnek le kell rendeznie a múltját, hogy élhesse a jövőjét) szépen sikerül kiegyensúlyozni az MCU jellegzetes, sokszor zavaró és túltolt humorával és lazaságával. A tavalyi Marvel-sorozatokhoz hasonlóan a Sólyomszemnek is saját hangja van, és önálló központi témával simul bele a szériák sémájába és a komplett mozgóképes univerzumba egyaránt. Amíg a WandaVízió a gyász fájdalmán és az elengedésen keresztül vetíti előre, hogy mi várhat ránk az elkövetkezendő években, A Sólyom és a Tél Katonája a kevésbé népszerű szuperhősök belső dilemmáival és Thanos csettintésének utóhatásaival foglalkozik, a Loki pedig egyértelműen rámutat a franchise jövőjére, addig a Sólyomszemmel körbeér a 2008-ban megkezdett ív, azaz a Bosszúállók utolsó eredeti tagja, Clint Barton is megkapja végre a saját szólókalandját. Hogy ez nem egy kétórás, sietős és elkapkodott mozifilm, hanem egy hat epizódos, több szálon futó, terjengősebb narratívával rendelkező minisorozat formájában valósult meg, ami ráadásul kifejezetten jó is, az csak hab a tortán. A siker érdekében a készítők (Jonathan Igla vezető író és Rhys Thomas vezető rendező) az előbb említett realisztikus stílushoz és a kiapadhatatlan forrásanyaghoz nyúltak, azaz a képregényekhez, azon belül is Matt Fraction és David Aja nagy sikerű, 2012-ben indul, 20 számot megélt sorozatához.  



Egyfelől a Sólyomszem úton-útfélen megidézi a fent említett képregényszériát (talán az Amerika Kapitány: A Tél Katonája óta nem készült olyan MCU-produkció, ami ennyire sokat merít az eredeti alapanyagból), sőt, konkrét elemeket vesz át belőle, a vizuális körítéstől kezdve (a sorozat főcíme gyakorlatilag egy az egyben a füzetek képi világát hozza vissza, interaktív formában) a cselekményen át (Clintnek ezúttal nem behemót CGI-szörnyekkel, hanem kelet-európai maffiózókkal kell szembenéznie, miközben egy fiatal, de tehetséges íjászlány is mellé szegődik) az olyan apró, de jelentőségteljes karakterjegyekig bezárólag, mint pl. hogy  a főhős hallókészüléket visel (ezt egyébként nem csak tessék-lássék módon szúrják oda, hanem komoly dramaturgiai szerepe is van). Tehát megkapjuk a képregényhű hangulatot (Kevin Feige-ék az utóbbi időben amúgy is rászoktak arra, hogy jobban táplálkoznak a füzetekből, mind a jelmezek, mind a történetek és a képregényekből kiragadott jelenetek tekintetében), a humoros vonalat szolgáltató melegítőruhás rosszfiúkat (lényegében ők az aktuális hülyegyerekek), Kate Bishopot (Hailee Steinfeld nagyszerű a szerepben, tökéletesen ráöntötték ezt a figurát), és a már sokat emlegetett visszafogottságot, ami magától értetődő módon kiválóan illik a címszereplőhöz, egyúttal frappánsan rávilágít annak sebezhetőségére. Arra, hogy minden erénye ellenére csupán egy hétköznapi halandó, aki hosszú évekig szuperemberek, űrlények és kozmikus istenek között harcolt, és eme küzdelmek bizony nem maradtak következmények nélkül, mindmáig magán viseli a különböző testi és lelki sérüléseket. Másfelől itt jön képbe az olajozottan működő karakterkezelés: a Sólyomszem sokkal emberibb, igazi hús-vér szereplőket sorakoztat fel, akiknek nincsenek természetfeletti képességeik, akik gyakran lesérülnek, meg kell gyógyítaniuk magukat, megvannak a fizikai határaik, így a tétek is sokkal kisebbek – nagyjából minden olyan, mint a nyolcvanas-kilencvenes évek buddy-cop filmjeiben, amelyek hangulatát a sorozat is lépten-nyomon megidézi.  



Legyen szó hajmeresztő akciójelenetekről (leginkább a már az előzetesekben is reklámozott dinamikus, ötletesen megrendezett autósüldözést és a fináléban lezavart, több fronton zajló csörtét lehet kiemelni), vagy karakterdinamikáról (Clint és Kate között iszonyatosan jól működik a kémia, és ez nagyban köszönhetően Jeremy Renner alakításának is, aki sokkal emberibb arcot rajzol a figurának, mint az elmúlt 10 évben valaha), a Sólyomszem igazi old school beütésű szórakozást ígér, mindezt a Shane Black-féle ünnepi körítéssel megfűszerezve, amely akár a Marvel Studios fényes papírba csomagolt, egy minőségi szalaggal bekötött karácsonyi ajándéknak is felfogható. Az írók viszonylag jól megtalálták az arany középutat is, mivel a képregényekből kölcsönvett elemeket remekül egyesítik az MCU univerzumával, vagyis régi eseményeket elevenítenek fel, új figurákkal gazdagítják a kánont és alternatív valóságokból hoznak át körberajongott kultfigurákat (fanok egész hada imádkozik most, ebben a pillanatban is, hogy Kingpinnek ne ez legyen az utolsó feltűnése), szóval a Sólyomszem is szépen igazodik az MCU utóbbi néhány éves tendenciájába, hogy a laikusok mellett igyekeznek a képregényolvasóknak és a tájékozottabb, ám lényegesen szűkebb közönségnek is megfelelni. Ráadásul a sorozatnak végre sikerül az, ami sem a Bosszúállók: Végjátéknak, sem a Fekete Özvegynek nem jött össze: tisztességesen elbúcsúztatja Natasha Romanoffot.  



És egyben Clintet is. Igen, az összképet elnézve nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a Sólyomszem valószínűleg a címszereplő utolsó bevetése. A befejező részben minden a helyére kerül, hősünk elrendezi a múltat, leszámol Roninnal, megszabadul a Natashával kapcsolatos démonjaitól, hazatér a családjához (most már talán végleg), és ezen felül még az utódját is kijelöli, aki majd továbbviszi az örökségét. Ennél jobb lezárást nem is lehetne elképzelni egy olyan karakternek, aki bár sosem tartozott a legnépszerűbb hősök közé, és hosszú, egy évtizeden át tartó útjának végcélja sem olyan grandiózus és epikus, mint Tony Stark önfeláldozása, vagy mint Steve Rogers könnyfakasztó és szívszorító búcsúja, mégis az Marvel Moziverzum egyik legemberségesebb figurája, akit pont a hétköznapisága tesz különlegessé.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness)
A Marvel Moziverzumban egy horrolegendának is terem babér.
Morbius
A Sony-s Marvel-filmek purgatóriuma.
Batman (The Batman)
Éjsötét lovag.
Sikoly (Scream)
Van még vér ebben a franchise-ban.
Rocky IV: Rocky vs. Drago - Rendezői változat (Rocky IV: Rocky vs. Drago - The Ultimate Director's Cut)
Rocky újratöltve.