Kritika
Batman (The Batman)
Kritika
Éjsötét lovag.
Bár manapság a mozi varázsa egyre inkább halványulni látszik (részben Hollywood gagyizásai, kellemetlen biztonsági játékai és a streaming-szolgáltatók óriási térnyerése miatt), azért nagyritkán még mindig elő-előfordul, hogy egy új film úgy kúszik az ember bőre alá, hogy még napokkal, hetekkel később is beleborzong, ha felidéz belőle egy-két jelenetet. Szökőévente egyszer megtörténik az a bizonyos csoda, amikor egy hollywoodi szuperprodukcióval kapcsolatban már az első előzetesnél tudod, hogy ez bizony ütni fog, sejted, hogy az alkotók nem nyúlnak majd mellé, és mindent feltennél rá, hogy a megtekintése után azzal a gondolattal jössz majd ki vetítőteremből, hogy „az ilyen filmekért találták ki a mozit”. Nos, Matt Reeves Batman-filmje (eredeti címén The Batman – figyeljetek rá, a névelőnek rendhagyó jelentése van!) pontosan ezt nyújtja: amikor az első tíz percben a címszereplő döngő léptekkel kisétál a sötét, esőáztatta sikátorból és szó szerint megfagy körülötte a levegő, és a piti bűnözők nagy részében azonnal meghűl a vér, akikben pedig nem, azokat a főhős pillanatok alatt agyonveri, ott már biztos voltam benne, hogy ez piszkosul jó film lesz – és nem tévedtem. Batman megjelenése ezúttal tiszteletet parancsoló, fenyegető, mintha valamiféle megfoghatatlan természetfeletti kisugárzás lengené körül – ütései csontokat törnek, mindenfajta felesleges, látványos pózolás nélkül nyomul előre, hatásvadászatnak nyoma sincs. Nincsenek vagány egysorosok, idióta poénok, sőt, ami azt illeti, kifejezetten keveset beszél, és ha meg is szólal, annak mindig komoly súlya van, és egy-egy pillantásától nem csak a gonosztevők, a rendőrök és a civilek szíve hagy ki egy ütemet, de te is majdnem összepisálod magadat. Olyan, mint egy kérlelhetetlen természeti csapás, egy fékezhetetlen vadállat és még valami más is, amivel semelyik korábbi filmes inkarnációja nem büszkélkedhetett: félelmetes. Matt Reeves olyan sötét, mocskos, romlott atmoszférát teremt, és olyan hatásosan vezeti fel a karaktert, mint előtte még senki sem – nem siet, nem kapkod, megfontolt lassúsággal halad, nem rest sokáig elidőzni az apró részleteken, és ennek köszönhetően olyan Batmant teremtett, amit mozivásznon még nem láthattunk.  



És ez tényleg hihetetlenül nagy dolog, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy ennek a figurának tényleg rengeteg mozifilmes és tévésorozatos manifesztációja volt már az évek során (és persze ne feledjük, hogy a képregényekben is ezerféle irányba vitték már a karaktert), mely miatt kétséges volt, hogy lehet még újat mutatni, ráadásul egy olyan korban, amikor már a csapból is szuperhősök folynak. Szó, ami szó, sok minden szólt az új Batman ellen, de főleg Robert Pattinson személyét érte sok kritika, akinek jelenléte még úgy is aggodalomra adott okot, hogy az utóbbi tíz évben sokszor bebizonyította, hogy igenis jó színész (az Alkonyat-sorozatot valószínűleg már ő is letagadná). Batman is számtalanszor megkapta már a különböző interpretációit. Hol röhejes paródiaként (az Adam West-féle Batman-tévésorozat), hol sötétben megbúvó árnyként ábrázolták (’89-es Batman, Batman visszatér), máskor nevetséges, cukormázas camp-formába öntötték (Mindörökké Batman, Batman és Robin), vagy maximális földhözragadtsággal ruházták fel (A sötét lovag trilógia), de volt már kőbunkó militarista kocsmai verekedő is (Batman Superman ellen, Az Igazság Ligája). Reeves azonban elegánsan visszakanyarodik az eredeti, klasszikus Denevérember koncepciójához, azaz ahhoz a hőshöz, aki puszta jelenlétével frászt hoz a bűnözőkre, és az előbb említett mesteri atmoszférateremtéssel, egy gótikus metropolisz reprezentálásával (utoljára a Burton-filmekben volt ennyire hatásosan megrajzolva Gotham városa), valamint Michael Giacchino fülbemászó, szuggesztív zenéjével felvértezve elhozza nekünk Alan Grant, Norm Breyfogle és Frank Miller Batmanjét. Aki amellett, hogy rosszfiúkat ver le, az agyát is tudja használni, ha arra van szükség. A film bizonyos pontjain (ilyen pl. a karakter fent említett bemutatkozása, de a szétpromózott lassú séta is az autópályán, a lángoktól narancssárga színbe borult égbolt előtt) rendre szöget üt a néző, no meg a veterán képregényrajongó fejében a gondolat, hogy az eddigi verziók közül ez a Batman áll a legközelebb az eredeti alapanyaghoz. És nem ok nélkül – tényleg így van.  



Ahogy Batman színre lép (eredettörténetét – tekintve, hogy annyiszor láttuk, hogy már azt kívánjuk, bárcsak mi haltunk volna meg a Wayne-szülők helyett – szerencsére kihagyják), ahogy elmerülünk az éjsötét, bűnös város mocskában és ahogy megismerjük a karaktereket, Macskanőt, Gordont, Falcone-t, Pingvint, Alfredot és Rébuszt, úgy rúgjuk ki páros lábbal az összes negatív előítéletet a nyitott ablakon. Pattinson rettenetesen jó Batmanként és Bruce Wayne-ként is. Előbbiről szavak nélkül is tökéletesen lerí, hogy teljesen átitatja a düh és a bosszúvágy (nem véletlen, hogy rögtön az első jelenetben bosszúként hivatkozik önmagára), tökéletesen képtelen bármiféle emberi kapcsolatra, és kényelmetlenül egyensúlyozik a kegyetlen önbíráskodó és az önzetlen, jószívű hős között. Reeves remek karakterfejlődést hoz ki ebből a témából, és a főhős épp annyira intelligens, mint amennyire öntörvényű. Utóbbi pedig maga a megtestesült fásultság és passzivitás. Ha megfigyelitek, Pattinson csak egy-két jelenetet tölt jelmez nélkül, a játékidő nagy részét Denevéremberként viszi végig, és ez sem véletlen! Ebben a filmben Bruce Wayne már szinte teljesen eltűnt, Batman majdhogynem végérvényesen átvette felette az irányítást – és amikor az igazi énje, a Sötét Lovag ideig-óráig a háttérbe szorul, akkor csupán egy kómásan, fáradtan vánszorgó, holtsápadt, fényérzékeny, napszemüveget viselő porhüvely. De a többiek is brillíroznak: Zoe Kravitz igazi femme fatale (Macskanő egy ponton szakasztott olyan külsőre és belsőre is, mint Az első évben), Jeffrey Wright egyszerre bizalmaskodó és távolságtartó, John Turturro valódi gennyláda karaktert hoz (pont olyat, mint amilyen a képregényben is volt), Colin Farrell Pingvinje kellően tahó és pitiáner, Andy Serkis Alfredja gondoskodó és lényegre törő, Paul Dano Rébusza pedig hitelesen és felkavaróan képviseli a feldühödött, nehéz sorsába és sanyarú múltjába beleőrült kisembert.  



Mindenki a rá kiosztott szerepet játssza, egyikük sem felesleges, és gyakorlatilag mindegyik karakternek (legyen az fő- vagy mellékszereplő) szépen megrajzolt íve van. Mindegyikük élő-lélegző, igazi érzelmekkel, logikus motivációval megrajzolt ember – mintha egyenesen a Hosszú Halloween és a Torz diadal lapjairól léptek volna ki. Az előbb említett dolog a bő lére eresztett játékidőre is igaz: alapvetően sok a 176 perc, de a filmnek nincs egyetlen egy felesleges jelenete, sőt, egyetlen egy felesleges másodperce sem, amit ki lehetett volna vágni. Ha megtennék, azzal a mondanivalót, az atmoszférát és a remek összképet csorbítanák – és mivel a film másodpercek alatt beránt, hamar lepereg az a majdnem három óra. A formanyelvtől kezdve (Reeves zseniálisan eljátszadozik a feszültséggel, a mélyszélességgel, a zuhogó esővel és a hipnotikus erejű képekkel), a dizájnon át (a Wayne-kastély díszletei és a denevérbarlang pont annyira régies és karakterhű, mint amennyire kell – Gothammel egyetemben – és Batman ruhája sem azért menő, mert tele van aggatva mindenféle pózőr-eszközzel, hanem mert minden, ami rajta van, azt a célt szolgálja, hogy hatékonyabb legyen a munkájában) a nagy hangsúlyt kapott krimi-szálig minden magas, igényes, tartalmas színvonalon mozog. A Warner/DC már többedjére bizonyítja be, hogy nem kell ide semmi különleges, csili-vili dolog, csak egy jó rendező, egy épkézláb koncepció és karakterhű odaadás és mély tisztelet. Ennyire egyszerű – és a Batman nagyszerűsége is az egyszerűségben rejlik. Nem kell ide semmiféle high-tech kütyü, nem kellenek világpusztító földönkívüliek, nem kell ide tank, sem gépfegyverekkel és rakétavetőkkel felszerelt repülő, elég a célszerűség, egy jó, csavaros és fordulatos sztori, és egy némileg felturbózott retro járgány, maga a hangulatteremtés és a stílus.  



A Batman egy szépen végigvezetett, tisztességesen lezárt, kerek film (leszámítva persze azt az egy aprócska jelenetet a végén, amivel azért felvezetik a folytatást/folytatásokat), ami a mai Hollywoodban egyenesen kuriózum. Mint ahogy az is, hogy egy képregényfilmet képesek még komolyan venni és mindenféle giccses, pátoszos, túltolt, hatásvadász eszköz nélkül levezényelni. A Batmannek sikerült. Nagyon remélem, hogy a második-harmadik (és negyedik-ötödik-hatodik?) részben is hozzák majd ezt a szintet, mert most iszonyatosan magasra lett téve a léc. Fel van adva a lecke.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness)
A Marvel Moziverzumban egy horrolegendának is terem babér.
Morbius
A Sony-s Marvel-filmek purgatóriuma.
Batman (The Batman)
Éjsötét lovag.
Sikoly (Scream)
Van még vér ebben a franchise-ban.
Rocky IV: Rocky vs. Drago - Rendezői változat (Rocky IV: Rocky vs. Drago - The Ultimate Director's Cut)
Rocky újratöltve.