A Hihetetlen Pókember Különszám
The Amazing Spider-Man #581-582, #589 (2008-2009)  

A One More Day döcögős, még közepesnek is alig mondható indulása után eljutottunk oda, hogy lassan nemhogy kellemes, de kifejezetten szórakoztató élmény lesz Pókembert olvasni. Dan Slott író láthatóan igyekszik minden hibát befoltozni a szériában, szép lassan választ kapunk a feltett kérdésekre is, ezen kívül pedig teljesíti mindazt, amit elődeinek már rég meg kellett volna tennie. Ha nem is egyedi, és klasszikus, de mindenképp izgalmas, remekül megírt történetekkel jelentkezik, amik már valóban megidézik a jó öreg ’80-as évek stílusát, mely a kiadó eredeti célja is volt, csakhogy az a jellegtelen gárda, és azoknak borzalmas ötletei miatt kútba esett. Slott azonban kihúzta a gödörből Pókembert, ami nem kis teljesítmény, és végre nem erőlködnie az olvasónak sem, hogy nyögvenyelősen végigmenjen azon a 24 oldalon. A magyar kiadásban is akadt 1-2 dolog, amit nem értett a hazai közönség, azonban a májusi különszám képében jó néhányat sikerül megválaszolni. Miközben kéthavi megjelenéssel A Hihetetlen Pókember javuló tendenciát mutat, a 72 oldalas különleges kiadvány ott folytatja, ahol legutóbb véget értek az események, azaz ahol a 26. szám abbamaradt. Illetve csak hellyel-közzel, ugyanis néhány kevésbé fontosabb részt megint kihagytak, de ezért nem igazán érheti szó a ház elejét, egyébként sem voltak kifejezetten jó történetek. Azonban ebben a különszámban végre megtudhatok, mégis hogy lehetséges az, hogy Harry Osborn feltámadt hamvaiból, hogy mi történt az Olvasztárral, és még néhány apróságot, aminek összegzéseként egy könnyed, kellemes, és végre önfeledten szórakoztató képregényt kapunk, ami valósággal olvasatja magát. Ahhoz képest, hogy általában ezek a magyarázatok nem sikerülnek valami fényesen, Slott remekül megoldja a feladatot. Egészen ügyesen végigvezeti a múltban történt eseményeket, és jól ki vannak találva a válaszok, a képregények világán belül tökéletesen megállják a helyüket. Arról nem is beszélve, hogy igazából az a régi feeling a frappánsan megírt dialógusok miatt kristályosodik ki. A karakterek végre nem papírízűek, van köztük dinamikusa, ami egészen jól működik, Pókember szórja a jobbnál-jobb poénokat, amikre a mellékszereplők bámulatosan kontráznak rá, Mike McKone is odateszi magát rajzolóként, még ha alapvető gondjai akadnak nem is egy, főleg az emberalakok ábrázolásánál.  

A harmadik történetben egy rég nem látott ismerőst láthatunk viszont, név szerint Foltot, akit a magyar olvasók legtöbbje nem ismer, legalábbis képregényekből biztos nem, ugyanis kifejezetten ritkán tűnt fel, és egyébként sem volt soha egy A-kategóriás mértékű gonosztevő. A sztoriba beleszövik az orosz maffiát, a bosszút, és némi dilemmázást, miszerint Pókembernek érdemes e vásárra vinni a bőrét egy rosszfiú életének a megmentéséért – mindezt azután, hogy gyakorlatilag tétlenül nézte több másik gengszter kivégzését. Az író egyébként ennek a témának nem szentel nagyobb figyelmet, mint csupán néhány pillanatnyit, majd rögtön a helyére kerül minden, mintha mi sem történt volna, de nem ez az egyetlen probléma, hanem, hogy nem is igazán sikerül egyensúlyozni a negatív karakterek jelleme között. Egyszer habzó szájú, kegyetlen maffiózókkal állunk szemben, máskor pedig kifejezetten a pancser szintet súroló piti bűnözőkkel. Persze ennek okai tökéletesen érthetőek: nem elég mély a karakterrajz, ami pedig lényeges lenne, azt többnyire semmitmondóan kivitelezik. Bár az mindenképp dicsérendő, hogy egy ilyen másod-kategóriás (vagy még annál is hátrébb sorolható) gonosztevőnek, mint Folt, megpróbáltak egy kis érzelmi hátteret adni, ami hitelesebbé teszi a figurát, és a motivációit. Ami, végtére is nem rossz, csak jobban kilehetett volna dolgozni. Ettől függetlenül A Hihetetlen Pókember a tavalyi év hullámzó teljesítménye után idén már kezd végre magára találni.  

Batman #15
Batman #1 (2011)
Black Canary #2 (2007)  

A Kingpin kiadó hazai Batman-sorozata egész jól indult, a 48 oldalas képregény egyik felében Grant Morrison csillogtatta meg említésre méltó írói tehetségét, Andy Kubert csodálatos rajzaival, a másodikban pedig a gyönyörű lánycsapat, a Ragadozók kapott helyet a Gail Simone-Ed Benes párossal. Előbbi kivételesen könnyed, és mókás történeteket hozott, utóbbi pedig remekül asszisztált a remek hangulathoz csodás, szemrevaló női alakjaival. Aztán a második évadban a Nyugodjék békében keretein belül a minőség jócskán csökkent, a bőregér halála (már ha lehet ilyesmiről beszélni a képregények végtelenített, szappanoperaszerű világában) egyrészt súlytalan volt, másrészt pont a nagy zseni Morrison is annyira kacifántos, már-már idegesítően zavaros sztorival jött elő, amit valószínűleg még ő maga sem értett. Mi olvasók se nagyon, és ezen az időnkénti kihagyások csak még jobban rontottak. Azonban ez májusban megváltozott. A magyarországi szériában új korszak köszönt be, azaz a The New 52, ami annak idején, 2011-ben rebootolta a komplett DC univerzumot. Cseppet sem meglepő döntés ez a műfajban (Rebirth címen idén is esedékessé vált egy újabb ilyen esemény a kiadótól), akadt már rá nem egy példa a történelemben, és bár kapott hideget-meleget mind az 52 új sorozat, Batman képregényét a szakma mégis szorosan a keblére ölelte. Ennek okairól pedig vitán felül, kristálytisztán tudomást szerezhet az olvasó, aki a kezébe veszi a kiadványt, és átrágja magát a sztorin. Pedig egyébként cseppet sem eredeti a sztori (félig-meddig a Nyugodjék békében is hasonló volt), maga az alapkoncepció ezer helyről ismerős, mégis sikerül ezt a lehető legjobban tálalni.  

Scott Snyder író, és Greg Capullo rajzoló tökéletes párost alkotnak, alkotásuk pedig valódi, tradicionális Batman sztori. Sötét, komor tónusú, erőteljes noir-beütéssel, pontosan olyan, amilyennek lennie kell. Capullo koromsötét, mocskos, és szürke terekben ábrázolja a karaktereket, amikor pedig nem így tesz, akkor puccos, arany ragyogással felvértezett kirándulást teszünk a dúsgazdag felső tízezer képviselőinek a környezetébe, mely igencsak erős, de éppen ezért zseniális kontrasztot képez Gotham véresebb, kegyetlenebb oldalával. Ha emberalakokról van szó, akkor sajnos már nem ennyire maradéktalan az összkép. Ha eltorzult arcú, velejéig gonosz, bestiaszerű karaktereket kell megjelenítenie, akkor Capullo nagyon érti a dolgát (nem csoda, hiszen évekig rajzolta a Spawn-t is), egyébként pedig a „normális” alakokat már nem tudja ennyire szépen, és részletesen ábrázolni – az sem ritka, hogy egy-két figura néhány apróságtól eltekintve majdhogynem ugyanúgy néz ki. Ennek ellenére nem érheti szó a ház elejét, mert eltekintve a nem mindig profi rajztól, az egész képregény megéri a ráfordított időt. Persze még nagyon a történet elején járunk, de az már most is elmondható, hogy a forgatókönyv egyik legnagyobb erénye a belső narráció, amit mostanában igencsak hanyagolnak a szuperhősképregények többségében, itt viszont illik a kőkemény, sötét noiros hangulathoz, ezen kívül pedig tökéletesen tükrözi Batman világának komor filozófiáját – nem utolsósorban egy prózai gondolat gyönyörű keretet is ad ezeknek a belső monológoknak az első rész végén. Igazából a kiadó egyik legjobb döntése volt, hogy e történet megjelentetése mellett döntöttek. A folytatást pedig mindenki epekedve várja. Szüksége volt már egy ilyen volumenű alkotásra a szériának.  

A képregény második felében folytatódnak Fekete Kanári kalandjai is. Ezúttal Zöld Íjász kapja meg a figyelmet (a szokásos visszaemlékezésekkel, és a múltba tévedő dialógusokkal karöltve), hozza az eddigi színvonalat, és kezdenek benne komolyabban is felpörögni az események. Ez egy finomkodást nélkülöző, véres akciójelenetben, és egy cliffhangerben merül ki, ami után természetesen kíváncsian várjuk, hogy hová fog kifutni az egész. Egyelőre hozza a megszokott színvonalat (bár, ha nagyon kritikusan nézzük, akkor kissé elmarad a Ragadozók minőségétől), szóval aggodalomra nincs ok, a széria remek minőséget produkál, és vita nélkül garantált, a következő hónapokban is megmarad ez a magas mérce.  

Marvel+ #26
Astonishing X-Men #20 (2007)
The Silver Surfer/Warlock: Resurrection #1 (1993)  

Májusban a Marvel+ is elérkezett a következő lépcsőfokához. Bár Joss Whedon, és John Cassaday Astonishing X-Men-je tovább folytatódik, a képregény második felében röpke 14 évet utazunk vissza az időben. Jim Starlin (a Végtelen hatalom, és a Végtelen háború szerzője) egy újabb kozmikus kalandra invitál minket a The Silver Surfer/Warlock: Resurrection című sorozat képében, amit végre magyarul is üdvözülhetünk. A mini-széria még 1993-ban jelent meg, Starlin pedig ezúttal nem csak írója, de rajzolója is volt a képregénynek – a stílus a korhoz igazítva tehát klasszikus, egyszerű, és tiszta, emellett színvilága hihetetlenül gazdag, mint a legtöbb kiadványnak akkortájt. A két Végtelen-sztori után igazából indokolt is volt egy hasonló stílusú történet megjelentetése, hiszen azokat itthon elég sokan kedvelték. Azonban, bár a négy részes sorozatnak ez még csak az első felvonása, inkább tűnik burkoltan egy utózöngének, kritikusabb szemmel pedig bőrlehúzásnak Starlin részéről a kozmikus események után. Persze végső ítéletet a további három rész ismeretében lehet csak mondani majd. Az X-Men pedig, ahogy mondani szokás, folyik tovább a szokásos medrében. Whedon modern történetmesélésével még mindig az egyik legjobb Marvel szériát szállítja (bár az még mindig zavaró, hogy kevés a szöveg, ezért hamar végez egy-egy számmal az ember), Cassaday pedig látványos rajzaival éri el a kívánt hatást. Kellően drámai, izgalmas, és a befejezést látva az ember már tűkön ülve várja a folytatást, hogy mégis mi fog ebből az egészből kisülni. Arról nem is beszélve, hogy (bár elsőre nem hangzik túl pozitívan, gyakorlatiban tényleg egész jól jön ki) az egész képregény olyan benyomást kelt, mintha nem is a Marvel univerzumon belül játszódna, meglepően függetleníti magát a többi eseménytől. Ami végül is egyáltalán nem baj.  

Peter Parker Pókember #27
The Amazing Spider-Man #382-385 (1993-1994)  

A Peter Parker Pókember tájékán is változatlan a helyzet: folytatódik a bunyó az ultra-erős Hulk-al, azután pedig elkezdődik az Ítélőszék története. Lényegében Orwell Taylor, az Egyesült Államok hadseregének egykori tábornoka bosszút esküdik Pókember ellen, mivel annak ellensége Venom megölte egyik fiát. Persze elsőre furcsán hangzik, hogy a bosszúszomjas Taylor pont azt hibáztatja, aki folyton az emberek, és a világ megmentésén fáradozik, de nyomós oka van arra, hogy ezüsttálcán lássa a Pók fejét. Úgy gondolja, Venom bűnei miatt is ő tehető, ha csak közvetetten is felelőssé, mivel annak idején Pókember volt az, aki a Földre hozta az idegen szimbiótát, amely aztán megtalálta az elkeseredett, dühös Eddie Brock-ot, egyesült vele, és létre hozta a vérszomjas szörnyeteget. Ezért emberünk felbérel egy zsoldos-sereget, akivel Pókember után indulnak, és el is kapják, hogy egy tárgyalás keretein belül felsorolják bűneit, hogy aztán ítéletet hozhassanak, és annak megfelelően kövessék el rajta a „megérdemelt” büntetést. Egyébként a történet előzménye Venom szóló-sorozatának első sztorija, a Lethal Protector, melyben a figura egyfajta anti-hős szerepkört öltött magára. Szóval egyfajta kiegészítése annak az eseménynek ez a történet, amely hozzá a szokásos, megszokott színvonalat, mondjuk annál nem is igen nyújt többet. 


David Micheline szokásos sztorivezetése, frappáns szövegei, Mark Bagley látványos, részletes, és a régi motoros rajongóknak ismerős rajzai bőven elviszik a hátukon az egész képregényt.   Bár különösebben nem bonyolódik bele az író a különböző erkölcsi kérdésekbe, vagy abba, hogy tényleg milyen mértékben hibás Pókember ebben a helyzetben, mennyire nyomja az ő vállát is a felelősség, azonban mindent összevetve szórakoztató történet az Ítélőszék. Következő hónapban pedig az egyik legjobb Pókember-sztori jelenik meg, mely szintén érdemtelenül maradt ki annak idején a sorozatból, és amit vitathatatlanul a klasszikusok közé sorolnak a rajongók.  

Todd McFarlane Spawn #1
Spawn #86-87 (1999)  

Annak idején, a jó öreg ’90-es évek végén sokan sorscsapásként élték meg amikor egyik hónapról a másikra, meglepő hirtelenséggel ért véget a magyar kiadású Spawn képregények sorozata. Az összeégett, csúf, halott, de mégis bosszúszomjas pokolivadék 1997-től, egészen 1999-ig szórakoztatta a hazai közönséget, 18 szám erejéig, és egy ideig az ország legigényesebb kiadványa volt (emlékszünk azokra a szép fényes lapokra? nem volt semmi, ahogy benne a rajzok sem), mielőtt az alvilág kapui bezáródtak volna előttünk, képregényekre éhező rajongók előtt. Sok pletyka felmerült, hogy anno a Semic kiadó miért hagyott fel a szériával. Sokan az akkor eléggé divatos mániát teszik felelőssé, amely szerint az erőszakos, véres, és nemegyszer valóban gusztustalan képek miatt úgy döntöttek, hogy a Spawn erősen káros a fiatalságra, és mindenkiből darabolós gyilkost csinál, ezért inkább betiltották, de több mint valószínű, hogy inkább az eredeti kiadó, az Image szabott meg drágább jogdíjat, amit a hazaiak már nem bírtak erővel. Ugyanis a Spawn egykor elképesztő népszerűségre tett szert, egy időben az öt leghíresebb képregénysorozat egyike volt, és még az aranykora után is hosszú idő telt el, amíg kiesett a top 10-ből. A pokolbéli démon fellendítette az Image Comics-ot, egyben gazdaggá tette a figura megálmodóját, Todd McFarlane-t is (a Marvel rajzolójaként kezdte, de elege lett abból, hogy a nagy kiadók mindig megkötik a kezét, ezért dobbantott), akinek egy idő után már a játékbiznisz jelentette a biztosabb jövedelmet, mint a rajzolt kalandok. Ezzel együtt pedig mára nyugodtan kijelenthetjük, az egykori kirobbanó siker már a múlté, a több mint 250. számánál tartó szériára egyre kevesebb figyelmet szentelnek az olvasók, sajnos nem véletlenül. Ugyan a Spawn-t sokszor kritizálták a gyenge történetei miatt (egyszer még maga McFarlane is bevallotta, hogy nem igazán tud írni), viszont még ha ez igaz is (nagyobbrészt azért egyáltalán nem), vizuálisan mindig erős volt ez a képregény. Ezt senki sem vitathatja el tőle, és ugyan ki próbálná meg, hiszen annak idején, pelyhedző állú, reményekkel teli fiatalokként ebből a sorozatból tanultunk rajzolni!  

És most, 17 év után az Ivadék visszatért! Mindenféle nagyobb hírverés nélkül, kizárólag egy Facebook-oldalon kapott szárnyra a hír, hogy a sorozat kiadása folytatódik itthon, és mindössze egy lelkes srác csinálja, önerőből, nem véletlen, hogy sokan azt hitték, csak kamu az egész. Sőt, a megjelenési nap közeledtével egyre inkább biztosak voltunk benne, hogy valóban parasztvakítás (főleg mikor a dátum április végéről májusra tolódott), de minden Spawn rajongó tegye szívére a kezét, és merje azt mondani, hogy nem reménykedett legalább egy kicsit, hogy tényleg visszatér kedvenc hőse, hogy újra rendet tegyen. Minden bizonnyal kevés ilyen ember volt, és láss csodát, az új Spawn-képregény valóban felkerült az újságosok polcaira a megjelölt időben. Hihetetlen, de igaz: Al Simmons újra itt van köztünk, régen nem találkoztunk vele, talán kicsit kinőttünk belőle, elfelejtettük, de mint egy rég nem látott ismerőst, őt sem lehet nem keblünkre ölelni, most hogy visszajött. Az örömbe azért nem kevés üröm is vegyül. A magánkiadás, ahelyett, hogy ott folytatta volna, ahol annak idején az első sorozat abbamaradt, ugrott egy nagyot, és máshol kapcsolódott be a történetbe. Kissé zavaró, és egyben indokolatlan is lehet ez a durván 50 részes ugrás (főleg hogy még egy összefoglaló sem kapott helyet benne, hogy mi történt közben), nem is beszélve a rengeteg helyesírási, fordítási hibával, matricás vonalkóddal, ügyetlen betűszerkesztéssel, viszont ezt több dolog is kompenzálja (mármint azon kívül, hogy újra van Spawn az újságosnál), mindjárt itt is van a képi világ, amire sosem lehet panaszkodni.  

Greg Capullo nagyszerűen rajzol, elismerésre méltóak az alkotásai, egyben kellően izgalmasak, és érdekesek is, minden a helyén van, aminek lennie kell, az oldalkompozícióktól kezdve, a beállításokon át a dinamikáig. A Spawn mindigis többek közt az erőszakossága miatt volt népszerű, tehát nyugodtan lehet vérre, hullákra, mocskos sikátorokra, és tömény brutalitásra számítani, mindent megkap az erre éhező olvasó. Mondanivalót egyébiránt most még nem érdemes várni, az első számban olvasható két történet inkább azt a benyomást kelti, amit fentebb is taglaltam (azaz a valódi sztori hiányát), ennek ellenére rendes felvezetést kapunk abból az időszakból, mikor Al Simmons megunta már, hogy csak egy báb legyen, akit dróton rángatnak ide-oda kényük-kedvük szerint, ezért úgy dönt, kiszáll az egészből, és új életet kezd – már amennyire ez lehetséges egy rothadó élőhullától, akit már nemegyszer visszahoztak a halálból. Ezt a karakterre igencsak ráillő döntést számtalan fontos esemény fogja még követni, egyelőre csak az előételt kapjuk meg, na meg a második sztori gyanánt egy átlagos riportert állítanak be főszereplőnek (Spawn nem is nagyon szerepel itt), aki New York sötét sikátoraiban a legendás Ivadék nyomára próbál meg rábukkanni, akiről már rengeteg pletykát, és történetet hallott. Kétségtelenül az előbbi történet a jobb, gyakorlatilag 24 oldalban ömlesztve megkapjuk azt, amiért Spawn mindigis Spawn volt, másrészt, bár maradt ugyanolyan a személyisége, jelentős változásokon ment át, mióta utoljára találkoztunk vele. Még mindig halálosan szerelmes Wanda-ba, még mindig régi életét akarja visszakapni, megváltást nyerni, ugyanakkor kezd belefáradni abba, hogy csupán egy gyalog a Menny, és a Pokol hatalmas, mindent eldöntő sakkjátszmájában, hiszen minden jó, vagy akár rossz tettével csak a világvégét hozza még egy lépéssel közelebb. A képregény tehát esszenciális Spawn, a második sztori, bár sok mindent nem rejt magában, mégis remek folytatása, vagy inkább kiegészítése az elődnek.  

Ezzel együtt a májusi hónap legnagyobb képregényes durranása az új Spawn. Rengeteg hibája ellenére külcsínben igényes kiadás, amelyben bőven benne van egy nagyon-nagyon hosszú sorozat lehetősége, tehát minden bizonnyal még jó sokáig folytatódik majd az pokolivadék véres, démoni hadjárata. Legalábbis reménykedjünk benne, ezen kívül pedig nemsokára kiadják keményfedeles kötetekben a régi sorozatot, majd a kihagyott számokat is, 6 részenként. Arról nem is beszélve, hogy nagy esély van a különböző miniszériák, kiegészítések, különszámok megjelenésére. Tehát Spawn újra él! És nálunk most talán jobban, mint bármikor.