Lars von Trier depresszió elleni intézeti gyógykezeléséről „szabadulva” fogott neki a film munkálatainak. Ez a film minőségére nem hatott ki, de finoman szólva is rányomta a bélyegét a hangulatra. Trier is back, és még őrültebb, mint valaha.
Ha boldog, kiegyensúlyozott családban élünk, az ünnepekhez elsősorban a harmóniát, a békét, a kikapcsolódás óráit asszociáljuk, azokkal az emberekkel, akiket igazán szeretünk. De mi történik, ha akire ilyenkor legjobban vágyunk, nem a család, hanem a szeretőnk?
Ahogy vannak filmek, amiket látni akarunk, és vannak olyanok, amelyekre egyáltalán nem vagyunk kíváncsiak, úgy akadnak olyanok is, amelyeknek létrejöttét nem értjük, és alapvetően szkeptikusak vagyunk velük szemben, de az alkotók iránti tiszteletből mégis jegyet váltunk.
Valami bűzlik Svédországban… A tragikusan elhunyt Stieg Larrson posztumusz Millennium-trilógiájának mindhárom részét villámgyorsan filmre vitték, és a kirobbanóan sikeres első rész után végre hozzánk is elért a középső kaland.
Joel és Ethan Coen író-rendező testvérpárosa újfent a nekik annyira testreszabott fekete komédia műfajában alkotott. Azonban most még tovább feszítették az amúgy is figyelmen kívül hagyott határokat.
Todd Phillips tipikus örült hollywoodi fenegyerek, aki főleg szép méretes baromságokat képes letenni az asztalra. Mi, a rohanó világunkban, az egyre jobban megemelkedett ingerküszöbünkkel meg kajáljuk ezeket, még akkor is, ha már ezerszer láttuk, újra és újra röhögünk az emberi hülyeségeken…
Mit várhatunk egy olyan filmtől, melyet egy eddig csak videoklipekkel foglalatoskodó ember készített el, pláne, ha film gyanánt körülbelül egy klipben is elmesélhető történetet mond el másfél órában. Hát elég sokat!
Jean Reno A belső kör után rövid időn belül másodszor ölt magára nagy és tiszteletreméltó maffiafőnök karaktert. Bár jellemben és arcszőrzetben sok különbség van a kettő között, színészi játékban már nem annyira, mégis ez a jobban sikerült darab…
Így vagy úgy, de a magyar filmekről mindenkinek megvan a véleménye. Lehet rossz, vagy lehet jó, de abban mindenképpen egyetérthetünk, hogy bizony vannak itt kis hazánkban néhányan, akik értenek a dologhoz…
Ha már a főcím betűtípusa a hetvenes években készült kötelező olvasmányok tévéfilmváltozatait idézi, joggal legyint a néző. Érdektelensége hamar dühbe fordul, amikor kiderül, hogy milyen jó kis történetről van pedig itten szó. Utólag még meg is bánja, hogy korábban nem ment el megnézni színházban a darabot - aztán konstatálja, hogy végeredményben ez sem más, mint egy lefilmezett színdarab.
Az iskolában szerzett – vagy éppen hogy nem szerzett – hírnév minden diák életének központi kérdése, így hát most mindenki tegye a kezét a szívére, és ismerje be: amit csak lehetett (mondom, amit csak lehetett), igyekezett megtenni érte, aztán jó esetben legkésőbb az érettségiig sikerült a népszerűségi szamárlétra felsőbb fokaira kapaszkodni, rosszabb esetben az ötéves osztálytalálkozóra már a tulajdon padtársunk is elfelejtette, kik vagyunk.
A példát még 1999-ben a Blair Witch Project – Ideglelés sikere szolgáltatta, és három évvel ezelőtt újabb hasonló produkció keltett hisztériát az amerikai mozikban. Ezeknél a filmeknél a reality feeling mellett a marketingkampánynak is nagy szerepe van.
Az idén a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjával és két Goya-díjjal jutalmazott argentin film az év egyik legjobb alkotása! Juan José Campanella rendező-vágó-társforgatókönyvíró mozija egyszerre feszes thriller, szerelmi dráma, elmélkedés az elszalasztott lehetőségekről, s Argentína múltjának sötét foltjai is felsejlenek a háttérben.
A sikeres fotográfusi múlttal rendelkező iráni Shirin Neshat számos rövidfilm után ezúttal egy egész estés alkotással próbálja fellebbenteni a fátylat – vagy sokkal inkább a csadort – a szülőországában élő nők elnyomással és meghunyászkodással teli életéről.
Vannak pillanatok, amikor minden összeomlik. Amikor a szeretett nő elhúz, a munkahely is veszélyben, egészség már rég sehol, és úton-útfélen csak olyan emberekbe botlunk, akik mindent akarnak nekünk, csak jót nem. És mi nézők, amilyen szadisták vagyunk, ezt még élvezzük is…
A Hideg nyomon után Ben Affleck ismét rendezésre adja a fejét, és hozza is a színvonalat, amit annak idején öccsével meghatározott. Ezúttal a főszerepet is magára osztotta, és mielőtt a valahol jogos előítélet erőt venne rajtunk, közlöm, hogy nem tette rosszul.
Nem éppen tipikus szerelmi háromszög, amikor egy fiú és egy lány hajt ugyanarra a harmadikra, Xavier Dolan mégsem veszteget szót arra, hogy itt valami rendhagyó szituáció állna elő.
Megállíthatatlanul jönnek a 3D-vel felfegyverkezett animációs filmek, és sajnos a minőségen látszik a legjobban, hogy lehet, elég volna nekünk háromhavonta egy, ha az igazán jó lenne…
Tim Burton és Johnny Depp a címben jelzett személyek, de főleg legújabb közös filmjük, az Éjsötét árnyék, mely nemhogy megszorongatni nem tudta a Bosszúállókat, de még nyitását tekintve is átlagon alul teljesített.
Nos, nem Gothár Péter legendás filmje került a hazai mozis TOP 10-es lista élére, hanem az első két helyezett ugyanúgy szerepel (arányaiban persze lényegesen parányi formában), mint a tengerentúlon.
