Mi lehet rosszabb annál, hogy az ember fejsérüléssel tér magához egy halott rendőr társaságában a Hollywood-dombon, és sem arra nem emlékszik, mi történt, sem arra, ki ő? Ha a személyazonosság felgöngyölítése során a neve, az otthona, de még az ismerősei is idegennek tűnnek. Ráadásul sokan vadásznak rá, és úgy tűnik, joggal, hiszen miközben ajtók és combok nyílnak meg, egyre világosabb: a fura figurát a szexben és az életben is a durvaság hajtja.



Miközben az (anti)hős fejében az motoszkál, hogy az egész világ mégsem járathatja vele a bolondját, ott a másik nagy kérdés: érdemes-e túlélésre játszani, s bízni abban, hogy egyszer csak kitisztul a múlt, ha valóban velejéig romlott, és százszorosan megérett a pokolra?!



Elátkozott hős nyomoz, a fekete-fehér képeken nyúlnak az árnyak, belibben a végzet kétes erkölcsű asszonya, felizzik a cigaretta, villognak a neonreklámok – csak hogy némi színnel törjék meg a boldogtalannak tűnő vég felé megállíthatatlanul hömpölygő történet képi világát, miközben szól a dzsessz, az esővel együtt kopog a zongora, s a fájdalmas szaxofon az ólomsúlyú testi-lelki teher által kiváltott gyötrő üvöltéssel/segélykiáltással együtt hasít a légbe… Film Noir.



Bár a kor nem a negyvenes évek, hanem napjaink, a zene abszolút a helyén van, a sztori igencsak eredeti, az ábrázolásmód viszont messze elmarad a Renaissance című mozi képi világától. A sok esetben furcsán mozgó és nem éppen életszerűen kinéző figurák számítógépes akció-kalandjátékká degradálják a produkciót, melyben kifejezetten indokolatlan és erőltetett a direkt szex, az akciójeleneteknél tapasztalható dramaturgiai ostobaságok pedig még tovább rontják a film végignézési esélyeit. Csak hát a felütést követő történeti vonalvezetés, a néző figyelmének fenntartása felülkerekedik a vizuális ballépéseken, s bár a történet háromnegyedénél összeáll a kép, azért a levezetés – megválaszolva a menet közben felmerült kérdéseket – kerekké teszi az egész D. Jud Jones-fantáziát.



A KÉP:

A mozgó képes, zenével kísért menü telitalálat, az ott látható képsorok egyáltalán nem pixelesednek, nem úgy a film, amiben a vékony fekete vonalak zárlatos neon módjára pislognak, ami legalább olyan zavaró, mint ahogy az egyik női karakter frizurája „csomókban leng”…

A HANG:

Dolby Digital 5.1-es angol és magyar hang, valamint magyar felirat került a korongra. Az eredeti hang dinamikusabb, a zene jobban érvényesül, mint a szinkronban, a fegyverropogás viszont mindkét hangsávon elég vérszegény.
A magyar hangok kiválasztása sajnos felemás: a főszereplőt megszólaltató Csankó „Thomas, a gőzmozdony” Zoltán egyáltalán nem illik a figurához, ahogy Faragó András sem passzol Riley nyomozóhoz, de legalább a női szinkronhangok a helyükön vannak.

EXTRÁK:

Amit a borító ígér (előzetes, ajánlók), azt a kiadvány BŐVEN túlteljesíti, sőt minden ráadás magyar feliratot kapott. A másfél perces, valós szélesvásznú, meglepő módon német nyelvű filmelőzetes, valamint a Persepolis (anamorf képű), a Hercegek és hercegnők (letterbox képű), illetve A tenger zúgása (letterbox képű) ajánlóin túl közel egyórás, valódi extratartalom vár felfedezésre.
Húszperces, letterbox/4:3-as képarányú anyag mesél a Film Noir történetéről. Kiderül, hogy a készítők alapvetően 2D-s produkcióban gondolkodtak, ilyen formában készült el az előzetes is, s csak azután döntöttek a 3D-s megoldás mellett, miután megalkották a 2D-s film első negyedóráját. Ez a bemutatásra sosem került ritkaság alkotja ennek a kisfilmnek a gerincét. Valódi kuriózum, amit érdemes a végső változattal összevetni.

A négyperces – szintén letterbox/4:3-as képarányú – Szinkronfelvétel című összeállítás gyakorlatilag arra hívja fel a figyelmet, hogy a főszereplőt megszólaltató Mark Keller jegyzi a film zenéjét és betétdalait is, így a szinkron- és a lemezstúdióban is láthatjuk munka közben. A leghosszabb ráadásanyag egy anamorf képű, 32 perces interjú a rendező–forgatókönyvíró D. Jud Jonesszal. A szemüveges, telt arcú, őszülő halántékú filmesre érdemes odafigyelni, mert jókat mond. Először az egész filmprojekt és a stáb megalakulásának érdekes történetét osztja meg hallgatóival: internetes buliba fogott egy szerb üzletember az USA-ban, csapatát honfitársaiból állította össze, de visszaesett a világhálós dolgok iránti kereslet, így más vonalon kellett a team tehetségét kamatoztatni. Miután kiderült, hogy mindannyian jól bánnak a ceruzával, megszületett a rajzfilm ötlete, melynek forgatókönyvét egy rakás saját sztoriból gyúrta össze D. Jud Jones.

A fickó elmeséli, milyen nehéz volt úgy dolgozni, hogy a stáb a világ különböző pontjain alkotott, s azt is, miért lett a 2D-ből 3D. (Kénytelenek voltak a szerény számú alkotógárda miatt túlságosan időigényes kézi rajzolást lecserélni a jóval hatékonyabb számítógépes animációra, melyet kézi rajzzal, illetve valódi felvételekkel kombináltak.). Lelkesen ecseteli Mark Kellerrel való találkozását, dicséri a sokoldalú muzsikus filmzenéjét és zenei ötleteit – tegyük hozzá, joggal. Sok mindenről őszintén mesél, egyedül a vizuális végeredmény terén érezhető erős elfogultság a részéről. Ja, és megsúgja, hogy nem D. Jud Jones az igazi neve (valójában Srdjan Penezicként látta meg a napvilágot, bár ezt az interjúban elhallgatja), s úgy tervezi, minden filmjét más néven készíti el, hogy ne tudják beskatulyázni, és önmagához viszonyítani.

DVD: 6
Kép: 5
Hang: 6
Extrák: 10