Nem egy laza sétagalopp Hans Petter Moland mozija – melyért a norvég rendezőt a Berlini Filmfesztiválon Arany Medvére jelölték – az ember mégis képes a végső jelenet utáni majd’ hatperces stáblistát is végigülni. Holott lassú, vontatott, egyenetlen, ráadásul unalmas jelenetekkel teli e kétórás produkció. Mégis, a vége üt, s kell az a zene, a fekete alapon felvillanó vagy éppen felfelé kúszó betűk sokasága, no meg a diszkrét félhomály, hogy az ember eldöntse: tapsoljon, vagy joggal elhomályosult tekintetét tegye rendbe?



Utálat és megvetés – ez jutott osztályrészül Binhnek, a vietnami fiúnak, akinek vonásai a történelmi okok miatt méltán gyűlölt amerikaiakra, és azok háborús bűneire emlékeztetik a környezetét. Bui Doi, azaz annyit sem ér, mint a por – szól a gúnyos jelző az apai ágon amcsi felmenőket öröklőknek. 1990: évtizedekkel a háború után sincs béke, legalábbis a fejekben és a szívekben, a szükségszerű lökést azonban egy tragikus véletlen adja meg Binh számára, hogy elhagyja hazáját, s ha lehet, megtalálja az apját. A sok ezer mérföldes utazás első osztályú repülőjáratokon is embert próbáló lehet, a fiatalember azonban illegálisan kénytelen megtenni a hatalmas távolságot, mely során szinte a létező összes borzalmas körülménnyel szembe kell néznie a menekülttábortól a haldokló utasokon át a kapzsiságtól elvakultak aljasságáig. A hosszú felvezetés és a megpróbáltatások sora azonban nem működik, együttérzés helyett inkább ellentétes hatást ér el. Legalább egy félóra kikerülhetett volna a filmből, melynek nagy csattanója nem az, hogy a fiú rátalál az apjára, hanem annak szájbarágós, megmagyarázós monológok és dialógusok nélküli, szirupmentes, ugyanakkor meglepő és emberi módja, szépsége.



Bár a történetben – akárcsak az életben – akadnak felesleges szálak, azért a végső hatásért megéri végigülni ezt a két órát. A hosszú játékidő alatt meg bőven megfejtheti az ember, melyik színészt honnan ismerheti. Akinek segítség kell, íme: az üzletembert alakító Temuera Morrison a Star Wars II. rész: A klónok támadásában Jango Fettként, Bai Ling a Taxi 3. keleti veszedelmeként mutatkozott be a szélesebb közönség előtt, míg az Oscar-jelölt Tim Roth Az óceánjáró zongorista legendája, no meg a Hazudj, ha tudsz sorozat kulcsfigurájaként lophatta be magát a mozgóképkedvelők szívébe. A kétszeres Oscar-jelölt Nick Nolte meg a 48 órától és a Hullámok hercegétől kezdve a Lorenzo olaján és a Kisvárosi gyilkosságon át a Hulkig, sokfelé remekelt.



A KÉP:

Szerencsére a DVD-borító hazudik, s nem 1,85:1, hanem A zongoraleckéért Oscarra jelölt Stuart Dryburgh operatőr által megkomponált 2,35:1-es képarányban került a film a korongra. A kontraszt, az élesség és a színek meglepően jók, legyen szó a hegesztőpisztoly fényétől is olykor-olykor megvilágított éjszakai utcaképről, a szereplők szabadtéri vagy zárt helyi közelijéről, bár a nyílt tengeren úszó hajó sivár és fakó kapitányi fülkéje vagy a füstös kínai bár belseje nem mutatnak ennyire szépen.

A HANG:

Sajnos az eredeti hang csak sztereó, a Dolby Digital 5.1-es szinkron viszont szép teres. Kár, hogy a lehető legrosszabbul választották ki hozzá a magyar hangokat. Szinte senkihez nem illik a kapott orgánum. Nick Noltéhoz ezúttal nem passzol Vass Gábor (ez a figura Reviczky Gáborért kiált), Megyeri János katasztrofális Tim Rothként (Mácsai Pál lett volna a nyerő), Bai Ling sem az igazi Ruttkay Laurával (F. Nagy Erika kellett volna), de a mélypont a főszereplőhöz párosított – Shia LaBeufnek egyébként kitűnő – Markovics Tamás. (Hiába, no, Damien Nguyenhez Moser Károly lett volna az ideális szinkronhang.) Ja, és a szinkronban akad olyan rész, ahol síri csend honol, miközben a képernyőn mozog az egyik szereplő szája… A magyar felirat viszont rendben van.

EXTRÁK:

Az R1-es régióban audiokommentár, a forgatókönyvírókkal készült interjú és a film mozielőzetese adja a körítést, idehaza viszont négy, a Gyönyörű ország hangulatához véletlenül sem passzoló, magyar feliratos DVD-ajánló vár a kiadványtulajdonosokra: Tökéletlen páros, Juno, Van barátod?, Drágaságom.

DVD: 6
Kép: 9
Hang: 4
Extrák: 1