Gianni fia születésekor nemcsak a párját, de gyermekét is elveszítette. Bár Paolót meg tudták menteni, az (ön)vád, düh, harag és fájdalom mardosta apa képtelen volt a testi és szellemi fogyatékos emberpalántával közösséget vállalni. A jelenben mégis erre kényszerül: az orvosok szerint ugyanis gyógyulást hozhat a sérült számára az édesapjával való közös élet. Így Gianni és az anyja nővérénél nevelkedett Paolo 15 év után találkoznak, hogy együtt induljanak el egy különös, és ki tudja, meddig tartó úton. Az útról pedig kiderül, kettejük közül nem a bottal is csak nehézkesen közlekedő kamasz, hanem az egészséges gondviselő számára a nehezebb. Mindez Berlinben válik világossá, ahol újabb kezelés vár a gyerkőcre. A német fővárosban a sarjához képest komoly szellemi fölénnyel bíró apuka az idegen nyelvterület és közeg miatt maga is nehézkesen, ügyetlenül téblábol, s ha nem találkozna Nicole-lal, az olaszul is értő és beszélő, fogyatékkal élő huszonéves lányát éjjel-nappal gondozó édesanyával, talán még elveszettebb volna.



Miközben a hollywoodi forgatókönyvírók a hasonló cipőben járó lelkek csodás egymásra találását, s a szerelmük ereje által végbemenő gyógyulásokat zengenék, A ház kulcsai a valóságnál marad. Nincs csoda, nincs happy end, azaz mégis: Nicole leplezetlenül elmondott megtapasztalásai, és az azokat kísérő érzéseinek hatására Gianni képessé válik legféltettebb titkainak feltárására és az azokkal való szembenézésre, a kibeszélés, meggyónás lélektani hatásán túl pedig olyan őszinte és cseppet sem finomkodó gondolatok és impulzusok érik, melyek erőt és értelmet adhatnak a fiával közös, szó szerint különleges, embert próbáló élethez.



Az Oscar-jelölt Gianni Amelio rendező a legnagyobb alázattal vette kezébe és filmre Giuseppe Pontiggia díjnyertes Kétszer születni című művét, melyet a szerző emlékére ajánlott: az elismert író nem élhette meg a 2004-es mozi bemutatóját, egy évvel korábban, 69 esztendősen meghalt.



Az alkotást nem csupán a gyakorta kézikamerával megörökített természetes beállítások teszik már-már dokumentumfilmszerűvé, hanem a szereplők is. A Paolót alakító, valóban fogyatékkal élő Andrea Rossi mellé két nagyszerű színészt kapunk. A többek közt Olasz Golden Globe-bal kitüntetett Kim Rossi Stuart az érzelmek meglepően széles skáláját vonultatja fel, az általa életre kelő karakter belső világának minden apró rezdülése ott van a játékában, tényleg elhisszük, hogy az a másik az ő fia, akit nem csak elfogadni, megérteni és megérinteni nehéz, de felvállalni is.
Az angol Charlotte Rampling, aki folyékonyan beszél franciául is, ezúttal olaszul, illetve németül hallható. Bölcs, megértő és szeretetteljes mosolya és tekintete egy pillanatra sem vádaskodik, még az arra méltó helyzetekben is egészen nyugodt marad – egyszerre visszafogott és csodaszép alakítás.



A KÉP:

A valós szélesvásznú, fakó színekkel és közepes kontraszttal rendelkező képen a fehér élek recések. A kiadvány lejátszó-érzékeny.

A HANG:

Sztereó olasz és magyar hang közül lehet választani, a csendes, lassú film nem is tartalmaz hangrendszereket megmozgató részeket (kivéve egy-egy betétdalt, például Vasco Rossi slágerét). Ahogy a fogyatékkal élőkről szóló alkotások esetében, úgy itt is erősen ajánlott az eredeti hang és magyar felirat választása – még ha a magyar szöveg a Dolmány Attila, Borbás Gabi és Berkes Bence fémjelezte szinkronban szebb is, az eredeti hang utánozhatatlan. (Bár Berkes Bence remek Ronhoz a Harry Potter-filmekben, Paolo szinkronhangjaként csapnivaló.)

EXTRÁK:

A film letterbox képű, magyar feliratos előzetese mellé a kiadó négy filmajánlója került csak fel (ugyanilyen paraméterekkel): 9 dal, Kispálya, Hidegzuhany, Mifune utolsó dala. Nagyon kevés. Pláne, hogy a kinti kiadáson Dolby Digital 5.1-es olasz hang, háromnegyed órás Így készült, és egy tízperces kisfilm is helyet kapott az interjúk, valamint kilenc törölt jelenet mellett.

DVD: 4
Kép: 4
Hang: 7
Extrák: 2