2011. december 20. 08:27, kedd Balajti Péter írása
0 hozzászólás
Négyórás, stílusos revansmozi érdeklődésre számot tartó szereplőkkel, érzelmi és jellemfejlődéssel, remekül megkomponált párbeszédekkel, magával ragadó vizuális erővel és telitalálat zenékkel. A kétrészessé nyisszantott mozi Tarantino mesterműve.
És igen! Az egykori videotékás megcsinálta! Quentin Tarantino 240 percben meséli el, hogy fogyatkozik egy ötneves halállista egy halálraítélt kezében. A Menyasszony fehérben volt. Esküvőre készült. Oldalán választottjával, szíve alatt gyermekével boldognak tűnt. A különleges állapot azonban egy csapásra, illetve ütlegelések és fegyverropogások sorára foszlott szét, rémálma végére pedig az tett pontot egy fejlövéssel, akinek a magzatát várta. A sorsnak azonban más tervei voltak. Halál helyett négy év kóma várt a Menyasszonyra, akit most az élet öröme helyett veszteségei feletti fájdalma késztet cselekvésre. Az egykori bérgyilkosnak vesztenivalója nincs, eltökélt szándéka viszont, hogy egymás után likvidálja ellene fordult korábbi társait.
Az egyszerűnek tűnő bosszútörténet nemcsak előre halad az időben, de oldalra, sőt a múltba is tekint. Mind jobban megismerhetjük az egyes szereplők múltját, egymáshoz való viszonyát, esetleges motivációikat, s közben a kulcsszereplők akár a nézőre is kiható érzelmi változásokon mennek keresztül. A figurák, ha nem is szerethetőek, de érdekesek, különlegesek, figyelemre méltóak, egyéniségüket tökéletesen kidolgozta a rendezői szék mellett a forgatókönyvírói asztalt is elfoglaló Tarantino, így színészei brillírozhatnak.
Uma Thurman karaktere megállíthatatlan gyilkológépből alakul át hús-vér-szív emberré, míg David Carradine Billje a csodálható, stílusos, ugyanakkor kiszámíthatatlanul veszélyes kategóriába tartozik. A palettát színesíti még vegetáló kidobóként, mészárlás után árván maradt kislányból alvilági nagyasszonnyá cseperedett nőszemély, kisvárosi családanya, velejéig romlott, szőke hidegvér, visszavonult fegyverkovács, harcművész testőrség, kórházi dolgozó, aberrált kamionos és nagymester… Szóval hosszú és tarka a lista, ahogy a film is. Ám a bő játékidő szárnyal, s ez nemcsak a nagyszerű forgatókönyvnek, a jól megírt párbeszédeknek, a remek színészeknek és a mesteri harci koreográfiáknak köszönhető, de a bravúros fényképezésnek és vágásnak, valamint a ragyogó zenéknek is.
A kétszeres Oscar-díjas Robert Richardson kamerája szédületes dolgokra képes: a gigamészárlásnak helyet adó vendéglátóhelyet például kétperces, folyamatos mozgással, vágás nélkül járja be úgy, hogy más és más szereplőt követ, de remekül vegyíti a klasszikus vízszintes mozgást függőleges irányú megoldásokkal is. Emellett a filmben a képi világ folyamatosan változik: hol a nyolcvanas évekre jellemző túlvezérelt színek, hol fényjátékkal megbolondított fekete-fehér képsorok uralkodnak, de film noir látvánnyal, a fekete-fehérből egy-egy szín kiemelésével elért hatással, napjaink mérnöki pontossággal megtervezett szuperprodukcióit idéző tűéles képekkel, sőt, animebetéttel is találkozhat a néző, s miközben mindez összevisszaságot sejtet, az alkotásban tökéletes az egység. Ebben pedig nem kis szerepe van a kétszeres Oscar-jelölt Sally Menke vágónak.
Apropó sokszínűség. A Kill Billnek ugyanúgy szerves részei a látványos összecsapások, mint a tábortűz melletti történetmesélés, a spriccelő vér és szakadó végtagok, a robbanásig feszült társalgás, a filozofikusnak tűnő eszmecsere, a test könyörtelen edzése vagy a lélek mélyén vájkáló beszélgetés.
Ugyanez érvényes a zenére is: első hallásra összeegyeztethetetlennek tűnik Johnny Cash és The RZA, Nancy Sinatra meg a Santa Esmeralda, Ennio Morricone vagy a The 5. 6. 7. 8’s, mégis működnek együtt a japán, a román, az olasz, a német, a spanyol és az amerikai művészek munkái.
A Kill Bill túlmutat a szimpla bosszúfilmen. Miközben meghatározó mozik és műfajok előtt tiszteleg, könnyedén bebizonyítja, hogy jól megfér egymás mellett a kungfu, a western, a suspense, az anime és a dráma, ha elég erős az elmesélni való, fejlődéssel teli történet. Ez bizony nem egy öncélú, „ezt csináljátok utánam” típusú fricska, hanem egy négyéves, kőkemény munkafolyamat gyümölcse, amire joggal lehetnek büszkék a készítői.
A KÉP:
Bár az első részt tartalmazó DVD a DVD Poszter kiadványhoz mellékelt Az ötödik elem letterbox képű – szerencsére áttekerhető – ajánlójával indít, a másodikat nem előzi meg effajta furcsaság. Mindkét korongon zenés, animált menüben bolyonghat a néző, igaz, a két változat közül az első részhez készült sárga–piros–fekete–fehér színekben pompázó verzió a hatásosabb, melynél minden választást animációs átkötés követ. Az anamorfikus szélesvásznú transzfer tökéletes, holott sokféle vizuális megoldást használt a rendező. XXI. századi tűéles, éjszaka megvilágított, forgalmas nagyvárosi képek, nyolcvanas éveket idéző, lágyabb erdei megoldások, anime, színes háttér előtti sziluettek, fekete-fehér kompozíciók, illetve utóbbiak egy-egy szín kiemelésével hangsúlyossá tett változatai mind megtalálhatóak a négyórás, kifejezetten látványos moziban, de a hibátlan kép kiállja a próbát. A HANG:
Dolby Digital 5.1-es angol, valamint Dolby Digital 5.1-es és DTS 5.1-es magyar hang szerepel a kínálatban. Mivel a szinkron – a főbb szerepekben Für Anikó, Papp János, Tóth Enikő, Kökényessy Ági, Szabó Sipos Banabás – remekül sikerült, a komolyabb hangrendszerrel rendelkezők bátran voksolhatnak az utóbbi hangsávra. A hangsávok egyébként hibátlanul adják vissza a párbeszédeket, a hangeffektusok jól pozicionáltak, s a mesterien kiválasztott zenék is remekül érvényesülnek – legyen szó Nancy Sinatra „Bang Bang (My Baby Shot Me Down)” című nyitó daláról, Morricone nagyívű szerzeményeiről, a Santa Esmeralda latin diszkós standardjéről, Johnny Cash daláról, Meiko Kadzsi japán gyöngyszeméről vagy a filmzenét jegyző The RZA dolgozatairól. Választható magyar és angol felirat, sőt, ezekből opcionális változat is szerepel a lemezeken, melyek a nem túl sok japánul rögzített rész alatt lépnek életbe, azoknak is segítséget nyújtva a történet teljes megértésében, akik egyébként kerülik a filmbeli feliratokat.
EXTRÁK:
A Kill Bill Vol. 1-en szerepel egy 25 képből álló zenés galéria és az időközben megszűnt killbill.hu honlap ajánlója – valós szélesvásznú képpel, továbbá a Kill Bill szinkronos előzetese, valamint a Kill Bill 2. feliratos ajánlója, utóbbi kettő letterbox képpel. A Jön! Jön! Jön! menüpont alatt két DVD-mellékletes kiadvány filmreklámja (Balhé – letterbox kép, szinkron; Trainspotting – 4:3-as kép, felirat) található. A ráadások többsége a Kill Bill Vol. 2-n kapott helyet: filmelőzetes (szinkronnal), három tévéreklám (magyar felirattal), majd’ negyedórás Így készült… (magyar felirattal), illetve pár perces, szinkronizált interjúk (Uma Thurman, Daryl Hannah, David Carradine, Michael Madsen, Quentin Tarantino közreműködésével) várják a csemegézőket – letterbox, illetve 4:3-as képarányban. A werkfilmben nem is annyira a forgatásról, mint a film két részéről esik szó. A rendező azt mondja, míg az első rész a kérdésekről, a második a válaszokról szól, de azt is elárulja, hogy került képbe David Carradine. Az említett, kungfu-filmekben jártas színész úgy véli, Tarantino mozijainak nem az erőszak, hanem az erőszakosak lelki világába nyert bepillantás a lényege. Carradine címszerepéről azt mondja, ez élete legjobb alakítása – ami ezúttal cseppet sem hangzik marketingmaszlagnak. Uma Thurman bevallja, azt szereti az általa játszott figurában, hogy bár vesztett, nem adja fel, hanem tovább küzd, míg Daryl Hannahnak azért csillant fel a szeme, mert pályafutása során végre egy velejéig gonosz nőszemélyt alakíthat. Magáról a forgatásról mindössze néhány fotó, illetve pár másodpercnyi mozgókép látható az Így készült… című anyagban.
A nyúlfarknyi interjúk összjátékideje 13 perc, de szerencsére nincs bennük átfedés a werkfilmben hallottakkal. Uma Thurman a Menyasszony érzelmi fejlődéséről beszél, Daryl Hannah kulisszatitkot árul el: a filmbeli figurája nagy összecsapására eredetileg a sivatagban került volna sor, klasszikus kardpárbaj formájában. David Carradine örömmel vette, hogy nem harcművészként, hanem színészként kellett helyt állnia, s megsúgja: a szöveget kifejezetten a számára írta Tarantino. Michael Madsen a történet kettévágásáról elmélkedik, s bevallja, a rendező eredetileg viccnek gondolta a stúdió részéről felmerült két részre osztást. Quentin beszél a távol-keleti, illetve spagettiwestern-elemek használatáról, az ötpontos szívrepesztő technika elnevezéséről és ötletéről, Pai Mei figurájáról és annak megformálójáról, Gordon Liuról (aki egyébként az Eszelős 88 vezetőjét alakítja az első részben), de azt is bevallja, hogy az első rész gigantikus összecsapását nyolc hétig (!) forgatták. DVD: 10 Kép: 10 Hang: 10 Extrák: 6
Nem vagyok oda a bosszúfilmekért, taszítanak az olyan jelenetek, ahol direktben kikapják valakinek a szemét, vagy lavórt kell tolni a tévé alá, mert literszám ömlik a vér, s a Tarantino-láz is messze elkerült. Mindezek ellenére zseniális alkotásnak tartom a Kill Bill 1–2.-t, mert bár a fentiek mind érvényesek rá, sokkal többről szól e két részre szedett, de valójában elválaszthatatlanul egységes, stílusos monstre mozi, mely egyaránt képes sajátosan szórakoztatni és elgondolkodtatni.
Tim Burton és Johnny Depp a címben jelzett személyek, de főleg legújabb közös filmjük, az Éjsötét árnyék, mely nemhogy megszorongatni nem tudta a Bosszúállókat, de még nyitását tekintve is átlagon alul teljesített.
Nos, nem Gothár Péter legendás filmje került a hazai mozis TOP 10-es lista élére, hanem az első két helyezett ugyanúgy szerepel (arányaiban persze lényegesen parányi formában), mint a tengerentúlon.