A tragikusan korán elhunyt svéd író, Stieg Larsson halála után világszenzációvá vált regényéből ezúttal a Schindler listáját is jegyző Steven Zaillian írt forgatókönyvet. Jár a bónusz süti neki, hiszen ellenállt az amerikaiakra jellemző kísértésnek, és a nevek mellett az eredeti svéd környezetet is megtartotta. Fincher majd 100 millió dollárból készült, amerikai-svéd-német koprodukciós bűnügyi thrillere alapvetően kilúgozza a dráma ízesebb részét a filmből, s miközben be akarja biztosítani magát, a figurák egyenetlenségeit is lesorjázza, ezáltal épp a darabos, keserű hitelességet számolva fel.



Mikael Blomkvist (Daniel Craig), a rágalmazással megvádolt, negyvenes oknyomozó újságíró elfogadja egy különc milliomos, az idős Henrik Vanger (Christopher Plummer) felkérését, és nyomozásba kezd annak négy évtizede titokzatos módon eltűnt unokahúga, Harriet ügyében. Lisbeth Salander (Rooney Mara), a feminista, tetovált, szétpiercingelt, biszexuális, állami gyámság alatt álló dark goth-punk hackerlány lesz a segítsége az egyre szövevényesebb ügyben. A szálak behálózzák az egész Vanger családot, ugyanakkor a svéd történelem elmúlt, nácizmussal, megalkuvásokkal terhes évtizedeire is sötét árnyékot vetnek.



Jó kis kezdés egy izgalmas mozihoz, ezért is meglepő az – még egy remake esetében is –, hogy egy ilyen formátumú alkotó ennyire elegánsan kihagyjon egy tökéletes lehetőséget. Egyszerűen kimondva, Fincher a rá nem jellemző módon – eltekintve persze a Benjamin Button különös élete melodrámájától – „szépeleg”. Minden a helyén van, csak valahogy érződik a görcsös akarás. Természetesen lehetséges, hogy jelen cikk íróját csupán a korábban látott, Niels Arden Oplev által biztos kézzel rendezett eredeti befolyásolja, így tehát a részrehajlás vádja sokakban felülírhatja e kritikát. Azonban az tény, hogy az erőszakot igenis jól kezelő rendező még a megerőszakolási jelenetet is „elsunnyogja”, mintegy túlesztétizálva próbálja elvenni az élét. Ezen kívül feleslegesen egyszerűsít, máshol meg túlbeszél, mintegy az amerikai piacra előemésztett dramaturgiai elemek stílusában.



A majd' három órás alkotás több ponton elveszti a lendületet, ráadásul a teljesen felesleges változtatások, melyek közül az egyik még a végkifejletet is kiheréli, megfosztják a nézőt még egy aprócska katarzis lehetőségétől is. Ráadásul Fincher áldozatául esik a hollywoodi korrektségnek, így még a fő figurák motivációit is szétbarmolja. Elsődlegesen a végtelenül sérült lelkű, traumatizált, ténylegesen – és valljuk be: jogosan – pszichésen sérült Lisbeth alakját lágyítja, s a fináléra már-már romantikus kiscsajjá degradálja az amúgy az acélnál is keményebb biszexuális harcost. Így pedig a film veszti el az egyensúlyát, hiszen anno épp a két hős közötti szokatlan kapcsolat volt az eredeti mozi legerősebb pillére. Sebeik, bizonytalanságaik, dühük egyesítette őket, s találtak támaszt egymásban.



A színészeket illetően nehéz véleményt alkotni, hiszen bár kiemelkedő teljesítményt nyújtanak, de túlságosan nagy lábnyomokba kell lépniük. Craig alakítása megszokottan markáns, férfias, de Michael Nyqvist eredeti újságírója bár pocakosabb, himlőhelyes arcú, mégis hitelesebb, szerethetőbb. Rooney Mara lehet talán a legtökéletesebb választás az angol nyelvű változat címszerepére, azonban maga alá temeti a sajnálatos tény, hogy az eredetiben Noomi Rapace fényévekkel jobb. Őszintébb, zsigeribb, profibb. Hiszen szívét-lelkét beleadta. Mara is élete formáját futja, fizikai átalakulása is impozáns, csak valahogy mindig ott van egy „de”. A mellékszereplők is masszív alakításokat nyújtanak, gondoljunk akár Plummer megfáradt nagybácsijára, Stellan Skarsgård kétélű tékozló fiújára, Robin Wright dögös főszerkesztőjére, vagy épp a csodásan undorító Yorick van Wageningen megformálásában Bjurman erőszakoskodó gyámjára.



Sajnálatos módon, az angolszász területen használt marketingmondat – fordítható talán „a karácsony rosszkedvre derítő filmje”-ként – igaznak bizonyulhat a produkció értékelésére is. Azok számára, akik nem látták az alkotást, talán lehengerlő lehet, ám a régivel való találkozás után bizony sokat veszt majd az értékéből. Akik pedig látták már az idehaza is bemutatott teljes Millennium-trilógiát, vélhetően rossz szájízzel távoznak majd a moziból. Nekik az a legjobb, ha újranézik a régit. Fincher mester pedig remélhetőleg legközelebb egy eredeti darabbal rukkol majd elő, s akkor járhat majd az álló ováció. Most csak egy vállveregetésre futotta. Azért szép próbálkozás.

Ha pedig valaki az eredeti trilógia nyitó darabjáról alkotott véleményre kíváncsi, a Filmpalota korábbi kritikája itt található.