Ez a magyar-román koprodukció (igazából csak román, csupán rengeteg magyar név dolgozott benne) valójában tipikus példája annak, hogy az átlagemberek miért rohannak akár a falon keresztül is azonnal a másik irányba, ha meghallják a „művészfilm” kifejezést. Nem is tudom, hogy mit hozzak fel rögtön példának: a végeláthatatlan snittek, az ezredszerre is boncolgatott kérdések? Esetleg az, hogy kvázi az egész filmben semmi nem történik az égadta világon?



Alex egy tipikus városi fiatal, aki dolgozik, elvan a barátnőjével, barátaival meg a kis lakásával. Apjától azonban aggasztó hírek érkeznek: édesanyja enyhe stroke-ot kapott, és kórházba került. Alex szinte azonnal vonatra pattan, hogy anyja mellett legyen, s az a lehető legjobb ellátást kapja.



Értem én. Tényleg. A főhős mindenbe beleköt, jobb helyre akarja szállíttatni az anyját, és mindent tudni akar. Mindezt teszi a legjobb szándékkal, mégis kvázi az egész film alatt csak akadályozza az orvosokat, és ami a legdühítőbb, hogy a bolhából csinál elefántot. Hisz tényleg semmi nem történik, az anyja már az első találkozáskor magánál van. Nincs vészhelyzet, nincs maradandó károsodás, semmi. És ez így megy végig. Mégpedig úgy, hogy gyakorlatilag számolni lehet a vágásokat a mozi közben. A végtelen hosszúságú snittek csak még unalmasabbá teszik a végeredményt, pedig milyen jól tud mutatni egy-egy szebb, hosszabban megkomponált vágás. Szóval értem én, csak sajnos itt a végső tanulságra és a gondolatra húztak rá egy filmet, ami gyakorlatilag teljesen üres. Pedig milyen jó egy olyan mozi, ami végig leköti az embert, és még tanulságos is...