A második nagyjátékfilmes rendező, Michael Di Jiacomo egy ideig egész jól el is lavíroz a különböző párbeszédes témák között. Tulajdonképpen egy közepesre még így is megfelelne, a probléma csak az, hogy ez egy, a szó legrégibb értelmében vett kamaradarab, és mint olyannak, végig a szövegnek kellene az érdekességet szolgáltatnia. Hisz ilyen esetekben a történések mellékesek, csak hát itt olyanok nincsenek is.



Leroy és Patti két, negyvenes éveik végén lévő, magányos és sajna egyértelműen sérült ember. Egy erotikus telefonos társkereső szolgáltatás segítségével akadnak egymásra. Leroy ténylegesen akar valamit, ám Patti csak beszélgetne. Lassan, de biztosan megismerik egymást, és valami kialakul közöttük. Mindez persze telefonon, de a beszélgetések sehogy sem akarnak véget érni.



Pedig akadnának nagyon is jó dumálós filmek. Ahol tényleg nincs más erőssége egy mozinak, mint a duma. Hisz amikor egy ódivatú lakásbelső a díszlet, ott az operatőri munka nem nagyon fog kibontakozni. John Turturro és Katherine Borowitz játéka azonban mégis emeli a film hangulatát, és ezzel együtt a színvonalát is. Kihozzák a rettenetesen közepes párbeszédekből a maximumot, és noha ténylegesen nincsenek is egy helyiségben, szépen reagálnak egymásra (bár ez nyilván vágás kérdése is). A néhány megjelenő mellékkarakter nem lényeges, de a minden lében kanál házinéninek én egy külön filmet adnék, mert akkora arc.