A szürke eminenciás pokoljárása – A hatalom árnyékában
2012. január 24. 09:50, kedd Cseri Dániel írása
0 hozzászólás
A politikai thriller műfaja teljesen lerágott, hófehéren világító csont. Újat mondani, mutatni nem lehet ebben a zsánerben. George Clooney nem is akart megújítani semmit, csak egy jó filmet rendezni és részben eljátszani. Sikerült neki. Nagyon.
A hatalom árnyékában kapcsán az ember nehezen tudja eldönteni, hogy Clooney rendezőként vagy színészként teljesít-e jobban. Direktori munkáján nem igazán lehet fogást találni, mellékszereplőként pedig ugyancsak kifogástalan. Külön érdem, hogy hátralépve, a férfi mellékszerepet osztotta magára, holott az elnöki babérokra pályázó kormányzó figuráját odadobhatta volna bármelyik idősebb, sármőr kollégának és ő bújhatott volna a film kulcsfigurájának, a kampánystáb tehetséges, szürke eminenciás agytrösztjének karakterébe. Nem így tett, hanem Ryan Goslingnak adta meg a lehetőséget, aki szokás szerint ismét hibátlan.
Kiváló a szereposztás. A kampánystáb rutinos vezetőjét Philip Seymour Hoffman, karakteréhez hasonlóan, zsigerből hozza. A pártaktivista lány szerepében Evan Rachel Wood érzéki báj. Marisa Tomei alattomos kígyó botrányhajhász újságíróként. A párton belüli nagy rivális kampányának főnöke Paul Giamatti, egy ironikus, cinikus, könyörtelen stratéga, akit nem állíthat meg senki és semmi. Ördögi alak, aki úgy tűnik, mindent elkövet azért, hogy átcsábítsa emberei közé Gosling figuráját. Mert Gosling a nagy reménység, a kormányzó és kampányfőnöke elkötelezett híve, idealista, naiv, de ugyanakkor körmönfont, és ha kell, rafinált. Ő az, akiben meg lehet bízni. Ő az, aki mindig képben van. Ő az, akire lehet számítani. És ő az is, akire ráomlik mindaz, amit felépített. Ő az, aki az idealizmus kártyavárának megroggyanásakor vezéráldozattá válik, és akit a kártyavár betontömbökké változott lapjai kezdenek maguk alá temetni.
Clooney figurája kormányzóként látszólag fedhetetlen eszménykép, követendő példa. Választóinak, munkatársainak egyaránt. Aki korrupcióra, kisebb-nagyobb panamákra, szekrényekből kihulló csontvázakra, tehát a politikai thriller kliséinek tárházára számít, csalódni fog. A film harmincadik percétől kibomló konfliktusforrás banális, hétköznapi, teljesen profán. Ám jelen esetben végzetes. Gosling karaktere csupán egyetlen hibát vét az első félórában, és ez a fentiekkel együtt determinálja a hátralévő bő egy órát.
Itt nincsenek lövöldözések, autós üldözések, felhajtott gallérú ballonkabátokban hőbörgő ügynökök hárombetűs szervezetektől. Itt pazar dialógusok, csapdahelyzetek, elvi és morális döntések, eszmények amortizálódása, zsarolás, paranoia, árulás az, ami van. Jó és rossz, fehér és fekete helyett idővel csak a szürke különböző árnyalatai maradnak, és ezek is egyre sötétebbé válnak. A filmes eszközök használata példaértékű. Phedon Papamichael hibátlanul megkomponált képei a cselekmény bonyolódásával lesznek egyre klausztrofóbbak. Ahogy Gosling karaktere körül először sűrűsödni, majd fogyni kezd a levegő, úgy szaporodnak a közelik. Személyessé válik a néző számára is minden.
Alexandre Desplat zenei világa a képi megoldásokkal párhuzamban lesz egyre szuggesztívebb és nyomasztóbb. Elektronikus cselló morajlik, egyre gyorsabb tempóban dolgoznak a vonósok és a fúvósok, dübörögnek az üstdobok. A szereplők halántékán kidagadó erekben vadul lüktető vér visszhangjai ezek. A démoni taktikázás, a hatalom és hatalomvágy, az idegek harcának baljóslatú zenei tükröztetése lappang a háttérben.
Bravúros az összhatás, zsinórmértékkel adagolt a feszültség, minden és mindenki a helyén van, minden kohézióban működik mindennel, ezt hívják úgy: stílusérzék és profi munka. Alan J. Pakula, Sydney Pollack és Sidney Lumet odafönt biztos, hogy elégedett biccentéssel nyugtázta a látottakat, miután levetítették nekik, csak hogy megnyugodjanak: van utánpótlás, ráadásul minőségi.
A hatalom árnyékában a tavalyi év egyik legjobb filmje, két kézzel kellene majd szórni neki a szobrokat. Talán így lesz, talán nem. Egyetlen negatívum azért akad. Nagyon gyorsan eltelik a százperces játékidő, pedig az ember nézné még. Nem gyakori ez manapság.
A politika és az átlagember viszonya rendszerint kimerül abban, hogy a többség kijelenti mennyire utálja ezt az egészet, de mégis nagyon sokan mennek el választani, és akik elmennek, rendszerint meg vannak győződve arról, az általuk választott párt/képviselő a becsület kikezdhetetlen bajnoka, az egyetlen jó és igaz ember, aki ebben a mocsokban is képes tiszta maradni. Na jobb ha mindenki az eszébe vészi, hogy ilyen nincs. Erre pedig remek lehetőség ez a film is, amely noha semmi olyat nem mond, nem mutat, amit ne láthattunk volna a valóságban, vagy korábban hasonló témát feldolgozó mozikban, de nem is ez volt a cél, hogy rálicitáljon korábbi filmekre. Külön érdekesség, hogy a világon, már csak a nevük miatt is, tisztának és jónak tartott Demokrata párt elnökjelölt választásába pillanthatunk bele, és bár George Clooney-ról tudjuk, hogy megrögzött Demokrata, Bush ellenzője és Obama támogatója, de mégis remekül mutatja be, mennyire gusztustalan ez az egész választási gépezet ezen az oldalon is. Hogy mennyire nincsenek tiszta emberek, hogy mennyire elcseszik a folyamatos kompromisszumok és a méltánytalan alkuk a legjobbnak induló ügyeket is, hogy milyen kisstílű játszmák folynak a háttérben és hogy mennyire nem számít senki és semmi ebben a közegben. Kiábrándító, de gondolkodásra késztető, remek színészekkel és ehhez méltón kiváló alakításokkal teli mozi.
Tim Burton és Johnny Depp a címben jelzett személyek, de főleg legújabb közös filmjük, az Éjsötét árnyék, mely nemhogy megszorongatni nem tudta a Bosszúállókat, de még nyitását tekintve is átlagon alul teljesített.
Nos, nem Gothár Péter legendás filmje került a hazai mozis TOP 10-es lista élére, hanem az első két helyezett ugyanúgy szerepel (arányaiban persze lényegesen parányi formában), mint a tengerentúlon.
