Nagyot akar szólni, pedig csak bolha – A párizsi mumus
2012. január 27. 09:43, péntek Oblath Ádám írása
0 hozzászólás
A francia filmek a kétezres évek elején egész jól felzárkóztak a nemzetközi igényekhez. Igyekszik is ezt tartani a csigaimádó nemzet, de sorra csak a közepes produkciókat köpködi magából. Mint például A párizsi mumust...
A fenti állítás az animációs filmekre is vonatkozik. Pedig a kivitelezés itt nagyon szépen sikerült, a dalok is egész jók, és az alapsztori se lenne nagyon durva. Tulajdonképpen van is itt minden, ami egy kellemes kis családi mozihoz csak kellhet: egy nagydumás menő legény, egy félénk jó barát, két hozzájuk illő karcsú hölgyemény, okos majom, főgonosz, táncos dalbetétek. De úgy néz ki, ez mégsem elég.
Párizs, 1910. A város nagy része víz alatt, de a forgatag még így sem áll le. Emile, a mozigépész próbál szerelmet vallani választottjának, míg barátja, Raoul éli mindennapjait mint szállító. Az egyik ilyen fuvarja során egy professzor laborjában kétméteresre növesztenek véletlenül egy bolhát, aki így jobb híján a városra szabadul. De szó sincs itt vérszomjas lényről, ártatlan teremtés ő a javából, ráadásul a szérum mellékhatásaként páratlanul énekel, zenél és táncol. A csökkenő népszerűségnek örvendő Maynott rendőrparancsnok azonban nem nyugszik, amíg el nem kapja a Párizsban felbukkant szörnyeteget.
A probléma sajnos az, hogy a film első fele veszettül unalmas. A második etap már rendben van, még a dalok is remekül sikerültek, és a kínos pillanatok sem annyira kínosak, hogy a fejünket fogjuk miattuk, inkább csak elnézően mosolygunk. Megbánni nem fogjuk, hogy beültünk rá, főleg, ha mindezt csemetével tesszük (mondjuk, ez valahol alapvetés), de egy közepes filmnél többre felesleges számítani. Még akkor is, ha azért meg lehet kedvelni a karaktereket.
A tartalomleírás alapján egy kicsit a Szépség és a szörnyeteg utánérzésnek gondolná az ember ezt a filmet, de a szörnybe ezúttal nem szeret bele senki, inkább csak megsajnálják. De még ez is meglepő kissé, hiszen egy baleset következtében háromméteresre növő közönséges bolháról van szó, aki azonban egyáltalán nem viselkedik bolhaként, miután megnő (értsd nem szívja ki senki vérét), hanem ehelyett érthetetlen módón inkább női hangon (!) dalra fakad. Manapság a zenei tehetségkutatókban ennél undorítóbb létformák is lehetőséghez jutnak, az 1900-as évek elejének árvíztől szenvedő Párizsában viszont érthető mód nem mindenki örül eme lény felbukkanásának. Ők lesznek a gonoszok, akik meg bárgyú vigyorral az arcukon védik a monsztert és csak egy jó kis közös kornyikálásra vágynak vele, azok meg a jók. Amellett, hogy a sztori, ahogy az a fent leírtakból is kiderül, meglehetősen abszurd, emellett még bántóan humortalan is, a dalbetétek pedig annyira rosszul vannak elhelyezve, hogy ha nem dühöng az ember, akkor kínjában röhög rajtuk. Néhány érdekes mellékszálat pedig (mozigépész szerelme, a korabeli filmek beemelése) sajnos egyáltalán nem aknáz ki a forgatókönyv. A figurák rendkívül sablonosak (egyedül a tolvaj tetszett, az nagyon elvetemült és vicces volt), a 3D látvány pedig az amerikai animációs csodákkal összehasonlítva közel sem elég meggyőző.
Az aktuális premierek csak megszorongatni tudták a múlt heti két bemutatkozó filmet. A Védhetetlen és a Fogadom maradt az élen, igaz, helyet cseréltek egymással. Volt tehát küzdelem és bevétel rendesen.
A Fogadom és a Védhetetlen nem bírt a Lukács Gyuri-féle agyszülemények aranyeresen erőltetett előzményfilmjének 3D-be felkonvertált (ez mondjuk nem annyira látszik), rajongókat palira vevő, de természetesen csak őértük készült izéjével.
