Leo (Channing Tatum) és Paige (Rachel McAdams) nagyon szeretik egymást, s úgy néz ki, semmi nem állhat közéjük. Egy este azonban autóbalesetet szenvednek, s amikor Paige magához tér a kórházban, egyszerűen nem emlékszik sem férjére, sem közös életükre. Ez már önmagában is nagy kihívás lenne egy kapcsolatnak, de mindezt tetézve még felbukkannak Paige szülei is, akik korábban csúnyán összevesztek a lányukkal, de mivel az erre szintén nem emlékszik, ezért elérkezettnek látják az időt, hogy „rendbe hozzák” vele a kapcsolatukat. Leo pedig tehetetlenül és kétségbeesve szemléli, ahogy felesége egyre inkább eltávolodik tőle, ő pedig hiába próbálkozik bármivel, az rendszerint balul sül el.



Ez az alaphelyzete ennek a romantikus mozinak, ami egyébként igaz történet alapján készült, szóval nem mondom azt, hogy nem láthattunk még ilyet, így e tekintetben nagy elemzésnek nincs helye vagy értelme. Ami eldönti, hogy kinek mennyire jön be ez a film, az például a főszereplők szimpatikussága. Rachel McAdams (Szerelmünk lapjai, Az időutazó felesége, Éjfélkor Párizsban) mosolya most is bájos, így rá még olyankor sem tudunk nagyon haragudni, amikor azért elég bántó dolgokat művel az általa játszott karakter. Channing Tatum (G.I. Joe, A sas, Bunyó) valahogy kevésbé működik romantikus hősként, mondom ezt úgy, hogy nyilván nem is nekem kell, hogy tetsszen, de valahogy nincs meg benne az a karizma, amitől egy férfi igazán tudna szurkolni neki ebben a szituban, túl bamba. Tatum karakterének baráti köre pedig elég irritáló figurákból áll, ráadásul annyira vázlatosak és csak pillanatokat kapnak, hogy igazából feleslegesnek érezzük őket. Paige szüleit Sam Neill (Zongoralecke, Halálos nyugalom, Jurassic Park) és Jessica Lange (Aranyoskám, A postás mindig kétszer csenget, King Kong) hozza szinte tökéletesen. Amikor kell, akkor utáljuk őket, mígnem rájövünk, hogy az ő életüknek is megvannak a maguk tragédiái, ami sajnálatra méltóvá vagy néha már szánalmassá teszi őket.



Ahogy az eddig leírtakból is kitűnik, ez a film nem Az 50 első randihoz hasonló poénkodós stílusban, hanem inkább drámai szempontból közelít az amnéziás szituációhoz, viszont így az ember hajlamosabb is komolyan venni, így egy-egy sutaságot, ciki pillanatot viszont kevésbé tudunk tolerálni, márpedig azért ilyenből is akad néhány. Ahogy mindkét főszereplő is művel olykor érthetetlen, valószerűtlen dolgokat, szinte direkt nehezítve saját helyzetüket.
Pont emiatt a színvonal-ingadozás miatt van az, hogy az egyik pillanatban még abszolút drukkolunk ennek a párnak, és beleéljük magunkat a moziba, egy másik pillanatban viszont csak kínosan mosolygunk vagy dühösen legyintünk. Ez a kettősség jellemzi a filmet, ami miatt se jónak, se rossznak nem mondhatjuk egyértelműen. Szimplán középszerű.