Kicsit már ő is szentimentális, eltolódnak hangsúlyok, de míg Coppola leginkább a boraival pepecsel, és néha rendez egy kis művészfilmet magának, Lucas pedig monomániásan csiszolgatja – értsd: hullagyalázza – Csillagok háborúja-trilógiáját és annak zabigyerekeit, addig Spielberg csak megy előre, új és újabb megaprodukciókkal bizonyítja, hogy egy-két megingás ellenére még ő Hollywood igazi mesemondója.

Joeyt, a félig telivér csikót Ted Narracott, a részeges, sánta földműves nagylöttyös indulattal megvásárolja egy falusi árverésen. A ló és szintén fiatal gazdája, Ted fia, Albert Narracott (Jeremy Irvine), az angliai Devonból, országos cimborákká válnak. Szép, de küzdelmes vidéki életnek néznének elébe, ha nem szólna közbe a helyi földesúr sanyargatása, majd pedig mindent elsöprő erővel az első világháború vihara. A paripát a pénztelen, földje elvesztésétől sújtott apa végső kétségbeesésében eladja a hadseregnek. Így Albert hiába ígéri, hogy újra együtt lesznek, a ló elsodródik hősünktől, és megannyi frontvonalat átlépve, megannyi nemzet tagjaival találkozva, sorsán át a világégés számos szemszögből feltárul. A háború poklát megjárva a fiú is férfivá érik, s a kérdés csupán az, hogy a két barát találkozhat-e még valaha…

A ló és lovasának története azért is szép, mert mindketten szinte egyszerre „tanulják ki” az életet, szembesülnek a nehézségekkel, és az amúgy is megbonthatatlan barátság e terhek által csak még szilárdabb lesz. Spielberg egykor a Schindler listájában, majd pedig a Ryan közlegény megmentése című eposzban – értelemszerűen – még erőteljesen egy nézőpontból ábrázolta a világháború szörnyűségeit, ám a Hadak útján forgatásakor más megközelítést választott. Kicsit talán A Nap birodalma összetett eszközkészletéhez tér vissza. Joey kálváriáján keresztül a front mindkét oldalát bemutatja, egyformán feltárva a harcoló felek emberi oldalát is. Azért persze nem tagadja meg önmagát azáltal, hogy négylábú hősét többnyire olyan karakterek karjába vezeti, akikben maradt még emberség az első világháború vérzivatarában is.

Ugyanakkor az elmúlt évek műfaji kalandozásai után visszatér ahhoz, amihez Új-Hollywood megalapítása óta a legjobban ért: szélesebbnél is szélesebb vásznú tablót készít, lenyűgöző látvánnyal, az immár 80 éves (!), sosem hibázó John Williams elmaradhatatlan, hömpölygő zenéjével és Janusz Kaminski hibátlan képeivel. Szentimentális, a legkisebb fiú és legkisebb lova történetét megéneklő (nép)meséje elragadó erővel árad, didaktikus felhangjai, néhol megjósolható fordulatai ellenére is elvarázsol, magával ragad. Sorsfüzér, mely sok fájdalommal, de legalább annyi elegáns humorral ábrázolja a háború poklába vetett embert, és az állatot, mely bizalmát az emberbe vetette, s most riadtan sodródik a felesleges öldöklésben. Védtelenebb – és bűntelenebb – mint egy kisgyerek, pusztán csak bízni szeretne, tartozni valahová. Szívszorító, s a rendező egy igazi művész ecsetvonásaival fest köré tablót.



Az 1918-as somme-i csata mészárszékének részletes bemutatása talán csak Spielberg Ryan közlegény megmentése című filmjéhez fogható, mikor sosem látott módon, tudományos alapossággal rekonstruálta a partraszállás borzalmait. Most a lövészárok-háború sárban dagonyázó, patkányoktól és vérhastól terhes poklát tárja elénk, több ezer statisztával, hibátlan részletekkel. Kőkemény, kendőzetlen, elsöprő, torokszorító. Ami a színészeket illeti, mindenki elsőrangú teljesítményt nyújt, minden karakter, arc hibátlanul eltalált, Spielberg minden, a filmben felbukkanó nemzet színészeinek javát gyűjtötte egybe. Azonban itt mégis leginkább a Csataló és a kort minden részletében megjelenítő hangulat fontos, mintsem hogy bárki is igazán kiemelkedjen. Ráadásul a kissé epizodikus szerkezet is gúzsba köti, saját mikrotörténetükhöz láncolja az egyes karaktereket. Talán leginkább csak a főszereplő, Albert figurája, így Jeremy Irvine alakítása emelhető ki, a fiatal színész megbirkózik a szinte embertelen feladattal.

Ahogy a filmben is elhangzik, különböző módjai vannak a bátorságnak. Néha nem a harchoz kell bátorság, hanem (túl)élni, emelt fővel, egy jobb jövőben reménykedve. Nagy, hatásvadász, ám felemelő pacifista mese ez az élni akarásról, a barátságról. Spielberg pontosan tisztában van vele, hogy milyen gombokat kell nyomogatni, mesterien zongorázik a közönség érzelmein. Mi pedig tudjuk, hogy bár megannyi fordulat – nem beszélve a lezárásról, s az utolsó jelenetről, mely az Elfújta a szél grandiózus naplementéje előtt is fejet hajt – szinte szürreális együttállások eredménye, rég érzett katarzist élhetünk át a moziban. Bizony, hálásak lehetünk érte.

Végezetül álljon itt a röpke vers, amely ihlethette volna Spielberget, vagy akár a film alapjául szolgáló, War Horse című, 1982-ben megjelent ifjúsági regény íróját, Michael Morpurgot is:

Paripám csodaszép pejkó / ide lép, oda lép, hejhó! / Hegyen át, vízen át vágtat, / nem adom, ha ígérsz százat. /
Amikor paripám ballag, / odanéz valahány csillag. / Amikor paripám táncol, /   odanéz a Nap is százszor.