A 22 lövés azon filmek táborába tartozik, ahol jobbnak ítélhető a magyar cím, mint az eredeti, vagy adott esetben az angol. A franciáknál „A halhatatlan”, a tengerentúlon pedig a „22 golyó” címen fut a mozi. Bár ezek kicsit csalókák lehetnek, az igazi mozgatórugó úgyis az a 22 darab golyó ütötte lyuk lesz a főhős testén, ami mindent elindít.



Charly Matteï, a francia maffia egykori keresztapja immár visszavonult, csak a családjának és a klasszikus zenének él. Egy nap azonban – minden közvetlen előzmény vagy ok nélkül – szó szerint szitává lövik egy parkolóban. Csodával határos módon túléli a dolgot, és szinte azonnal fényt is derít a merénylők kilétére, ám családja, és saját lelki békéje érdekében annyiban hagyja a dolgot. Amikor azonban a támadók az egyik jó barátját is megölik, elgurul a gyógyszer, és kezdetét veszi az elégtétel.

Mondanom sem kell, hogy Reno elviszi a hátán a filmet. A már jól ismert arcait hozza, ám még ennyi év után sem tűnik unalmasnak, elcsépeltnek. Ő még azok közé a színészek közé tartozik, akik valamennyire méltósággal tudnak öregedni. Egy akciójelenet kivételével a 22 lövésben is teljesen hihető szcénákat eszkábáltak össze.
A karakteralkotás is kifejezetten meggyőző. Bár felfedezhető itt egy kisebb párhuzam Marlon Brando Don Corleonéjével (a drogbiznisz tabu), de mégsem lesz annak egy modern másolata. A bosszúhadjárat sem igazán bosszúhadjárat, inkább egyfajta büntetés.



Az alkoholista rendőrnő „az ellenségem ellensége, aki a barátom” jellegű szerepe is korrekt módon van összerakva, a franciáktól megszokott, „semmi sem fekete-fehér” beütéssel. Nem a legjobb, de műfajában korrekt mozi ez. Ezt kár tovább ragozni.