Mikor egyik cimborámnak új csaja lett, és a lány kitalálta, hogy járjanak gyakran kirándulni, mondtam is neki: „Öreg, ne csináld, mert baj lesz belőle, nem fog ott semmi jó történni.” Hát nem is történt, és csak mázli, hogy a haver megúszta lábtöréssel. Hiszen itt van okulásként nekünk Aron Ralston megtörtént tragédiája. A srác egyedül vágott neki Utah kietlen hegyvidékének, ahol aztán addig bravúroskodott, amíg jól beszorult a karja egy baszott nagy szikla alá, és túlélése érdekében Aron kénytelen volt szépen levágni saját kezét. Mondom, igaz a sztori, tehát nem árultam el ezzel nagy titkot, nem lőttem le a befejezést, aki hallott a filmről, az tudja ezt is. Nem az a kérdés tehát, hogy mi történt, hanem az, hogy „hogyan?”, illetve legfőképpen az, miként tudja ezt izgalmasan másfél órába sűríteni egy film.



Danny Boyle (Napfény, Gettómilliomos) jó rendező, érti a szakmáját, így nem meglepő, hogy nem okoz gondot neki mindez. Aron jellemét, életvitelét könnyen és gyorsan vázolja fel a főcímben, hogy aztán egy pillanatra a sci-fi műfajába tévedjen (hősünk a kietlen tájon persze belefut két jó csajba), de aztán pillanatok alatt visszatérünk a kőkemény realitásba (nem dugnak, csak egy gyenge lábakon álló bulimeghívás hangzik el), hogy aztán Aron, immár újra egyedül, szembenézhessen a végzetével. A sziklával, ami rá várt, egész életében.



James Franco (Pókember-trilógia, Az igazság órája, Trisztán és Izolda) remekül érzékelteti az idő előrehaladtával Aronon egyre inkább eluralkodó kétségbeesést, beletörődést és őrületet. Boyle ismét jól játszik a flashbackekkel, A.R. Rahman pedig újfent kiváló zenei anyagot rakott, illetve válogatott össze mindehhez.



Profi, megrázó film a 127 óra, de a legszarabb érzés a végén mégis az, amikor az igazi Aront látjuk néhány pillanatra, fél karral, de a szerelmével és a gyerekével, és igyekszünk nem beismerni, hogy nagy valószínűséggel boldogabb élete van, mint nekünk.
Ő az egyik karját adta ezért. Vajon nekünk mennyi lesz az ár?