Amikor nem kéne szívatni valakit – Förtelmes főnökök
2011. július 29. 08:42, péntek Oblath Ádám írása
0 hozzászólás
Ki ne érezte volna, hogy kedves főnökét egy kanál vízben meg tudná fojtani? Amikor az okoskodó, mindig mindent jobban tudó, de egyébként teljesen inkompetens emberek állnak rangban fölöttünk, az ki tudja verni a biztosítékot. De hol van az a határ, amikor a gyilkosságokról szóló képzelgéseinket be is váltjuk?
A szóban forgó film és annak három főszereplője nagyjából ezt a kérdést prezentálja. Seth Gordon rendezőnek ez a második nagyjátékfilmje, eddig főleg sorozatokkal foglalkozott, de most nagyon belenyúlt a jóba. Ez már csak azért is érdekes, mert vele együtt az írók sem kifejezetten ismert emberek. A sitcomok világa mondjuk erősen érződik a filmen, de sikerült a jó arányt eltalálniuk. A fő katalizátor remek, ugyanis sajnos mindenki tapasztalhatta, hogy nincs az a véglet a gonoszkodásban, amit egy igazi hatalommániás főnök ne lenne képes elérni.
A három gyerekkori jó barát életét förtelmes főnökeik keserítik meg. Nick főnöke ott szívatja szegényt, ahol tudja, miközben a szimbolikus sáros bakancsot még a képébe is nyomja. Kurt feljebbvalója egy drogos idióta, aki tönkre akarja tenni apja cégét, és vele együtt mindenkit, aki ott dolgozik. Dale meg egyre durvább szexuális zaklatásoknak van kitéve nap mint nap. (Na jó, őt valahogy nem sajnáltam.) Egy kellemes kis italozós estén, mikor realizálják, hogy egyszerűen így nem jutnak előre, kitalálják a megfelelő dolgot: meg kell ölni a három szemétládát. Persze ez nem megy olyan egyszerűen, mert lebukni nem akarnak, de nem sűrűn csináltak még ilyesmit…
Amitől működik a film, az a poénok jó arányban való adagolása, és a karakterek zsenialitása. A három főszereplő szerethető, és még a hozzáértés hiánya meg a műfajban kötelező bénázás sem teszi őket irracionálisan idiótákká, és ez manapság nagyon üdítő kivétel. A három főnök meg brillírozik. Kevin Spacey már olyan szemét, hogy azt öröm nézni, Colin Farrell, mint a félkopasz, mitugrász kokós valami zseniális, Jennifer Anistonnak meg egy igazi jutalomjáték ez, ahogy elengedi magát a szabadszájú, nimfomán fogorvosnő szerepében. Tipikus példa ez Hollywoodban arra, hogy ha nem törekszünk mindenképpen a politikailag korrekt poénokra, a feltétel nélkül szerethető balekokra, illetve meg merjük törni a kötelező kliséket, akkor még ebben a műfajban is születhet kiemelkedő darab. És egyáltalán nem csoda, hogy az ilyen jó vígjátékok gyakorlatilag már csak a tizenhat éven felüli kategóriában találhatóak meg.
A karakterek jól kitaláltak, akár a szemét főnökökről, akár a pipogya beosztottakról beszélünk, mindegyik csak annyira van eltúlozva, hogy jól ki tudjuk röhögni őket, de sosem lesznek annyira szánalmasak, hogy ne tudnánk megérteni őket (és ez, még ha nehéz is beismerni, a főnökeikre is igaz többé-kevésbé). Az altesti humort is sikerül a még viccesnek mondható határon belül tartani, és egészen zseniális, ahogy jól ismert filmes kliséket (mindig rossz helyen lévő, váratlanul előugró macska) is poénforrásként használnak. Már-már Csupasz pisztoly szinten sorjáznak egymás után a poénok, amelyek többsége telibe is talál – még a filmkalózkodásra is ötletesen kikacsintva. Mindehhez társul egy remek magyar szinkron is, tele elsőrangú, idézhető dumákkal, vagyis egy többször újranézhető, gyakran felidézhető filmmel van dolgunk, amely különösen jól eshet egy hosszú, szívásokkal teli munkanap után.
Tim Burton és Johnny Depp a címben jelzett személyek, de főleg legújabb közös filmjük, az Éjsötét árnyék, mely nemhogy megszorongatni nem tudta a Bosszúállókat, de még nyitását tekintve is átlagon alul teljesített.
Nos, nem Gothár Péter legendás filmje került a hazai mozis TOP 10-es lista élére, hanem az első két helyezett ugyanúgy szerepel (arányaiban persze lényegesen parányi formában), mint a tengerentúlon.
