Clooney, a sztár háttérbe vonul, és előtérbe kerül Clooney, a színész. Mindenkinek meg lehet róla a véleménye, de ez vitathatatlanul az ő filmje. Bravúros alakítást nyújt egy mesteri író-rendező irányítása alatt.
A Frászkarika után nem sokkal egy újabb vicces vérfürdő, a közelgő ünnepi időszakban remek alternatívát nyújt a „mélyebb” mondanivalóval rendelkező alkotásokkal szemben.
Gigantikus, de bátortalan adaptáció, a túlérett gyümölcs tipikus mintapéldája. Jóval kilátástalanabb és nyomasztóbb, mint Madách műve, ebből kifolyólag Ádám végső konklúziója is teljesen megalapozatlan.
A Sin City struktúrája találkozik egy szabványos életrajzi történettel, a végeredmény egy igazi ínyenc filmkülönlegesség. Nagy kár, hogy már témaválasztásával behatárolta nézőközönségét, pedig nem feltétlenül kell hozzá manga-jogosítvány.
London, Barcelona, most pedig Párizs. Woody Allen egyik nagy múzsája (New York) biztos sárgul az irigységtől. Az új évezredben többször forgatott nélküle, mint vele, az újdonsült házasságokból azonban ritkán született szép gyermek (Match Point, Kasszandra álma). Allent is elkapta az időskór, az évenkénti kötelező megjelenés inkább rutinszerűvé, mintsem indokolttá vált. Nem igazán tud már újat mondani, különböző színészekkel játszatja el saját magát, és ugyanazokat a köröket futja le, mint már oly sokszor tette. Látványosan elfáradt. Úgy tűnik, a francia főváros kultúrával átitatott levegőjére volt szükség ahhoz, hogy a félálomban lévő alkotóban felébredjen valami. A film főhőse, Gil (Owen Wilson) tipikus alleni figura: neurotikus, szerelmes, és mit ad isten, épp hollywoodi forgatókönyvíró. Leendő feleségével (Rachel McAdams) Párizsba látogatnak, ahol Gil a közös programok mellett szellemileg is fel szeretne töltődni, a sok álomgyári bérmunka után az „árnyalatnyival” kreatívabb regényírással próbálkozik. Ahogy Gil regényének, úgy Allen filmjének is a nosztalgia a kulcsösszetevője. Gil – talán egy kicsit túlzottan – rajong a húszas évekért, és ha tehetné, ebben a korban élne. Allen meg is teremti neki a lehetőséget: éjszakába nyúló kreatív sétái során egy titokzatos gépjármű egyenesen az „aranykorba” repíti vissza. Együtt bulizik a Fitzgerald házaspárral, élőben hallgatja Cole Portert, elhódítja Picasso szeretőjét, beszélget Hemingwayjel, felvázolja az Öldöklő angyal alapötletét Buñuelnek, Dalí (Adrian Brody szenzációs alakításában) pedig képtelen elvonatkoztatni az orrszarvútól. Különös utazása során azonban ráébred, hogy az általa oly kedvelt korszak emberei hozzá hasonlóan a múltban éreznék leginkább otthon magukat, mert akkor minden szép és jó volt. Ahogy a jelen is az. És nem csak a jövőből nézve. Könnyed, nosztalgikus kultúrbomba, csalódott Allen rajongóknak és hajthatatlan anti-rajongóknak egyaránt ajánlott.
Most ez vagy egy kibaszottul ostoba, vagy egy kibaszottul okos film. Az biztos, hogy rendkívül szórakoztató. És az is, hogy még jó sokáig fogjuk idézni.
Német krimivel sem kényeztettek el bennünket az utóbbi időben. Amúgy sem szoktak. Többek között ezért is meglepő, hogy az elmúlt évtizedben a műfajban egyeduralkodónak számító dél-koreai mozikkal egyenrangú alkotás született. Így kell ezt csinálni!
A svédeknek hasonló helyzetben volt egy Ésszerű megoldásuk. A dánok szerint Testvéred feleségét sajátodként szeresd. A norvégok még nem tudják, mitévők legyenek.
Megtanulhatnák már végre, hogy számítógép által generált karakterek élőszereplős környezetbe helyezéséből ritkán sül ki valami jó. Vagy akár nézhető. Ez sem az.
Már Pókember óta tudjuk, hogy nagy hatalommal nagy felelősség jár. Ez most annyiban módosul, hogy nagy költségvetéssel lehet igazán nagyot bukni. Jelen formájában teljesen felesleges, ennek ellenére (vagy épp ezért) mégis élvezhető darab. Annyira azért nem rossz, mint a híre.
Talán most a szokásosnál kicsit jobban húztak a készítők a fiatalabb korosztály felé, de addig nincs baj, amíg az idősebbeknek ott van Lewis Hamilton, Larry King vagy Bear Grylls „verdásított” változata. Nagyszerű kikapcsolódás az egész családnak.
Szociográfiai látleletként túlságosan sztereotip, karaktertanulmányként bántóan laza ecsetvonásokkal operáló, a rejtély feloldását késleltető kirakósjátékként pedig meglehetősen érdektelen dokudráma. Akadnak erős pillanatai, összességében azonban egy újabb csalódást keltő fesztiválsiker.
Egy sokak által kedvelt rajzfilmsorozat teljesen felesleges élőszereplős „újragondolása”. Nem olyan fájdalmasan kínos, mint a Drágán add a rétedet, de azért rossz. Nagyon rossz.
A Sztárom a párom rendezője ezúttal egy könnyed szatírával támad. A történet nem tartogat különösebb meglepetéseket, cserébe viszont a film tele van jó színészekkel. Kicsit romantikus, nagyon vicces, ideális kikapcsolódás egy stresszes hét után.
Kőkemény téma kellő érzékenységgel feldolgozva, pont úgy, hogy ne ülje meg túlságosan a néző gyomrát. Egyszerre csontig hatoló és felemelő, naiv és kíméletlen, brutális és gyönyörű.
Furcsának furcsa, de korrektnek még jóindulattal sem nevezhető, a fesztiválfilmek összes negatív tulajdonságát magán viselő mozi. Kész kínszenvedés volt végignézni.
Feleslegesen túlnyújtott, borzasztóan hatásvadász és rendkívül kiszámítható dráma, a rosszul sikerült dél-koreai műfajmix iskolapéldája. Részemről maradok Park Chan-wook és Kim Ki-duk filmjeinél.
Csodálatos emberek, gyönyörű film, pesszimistáknak, depressziósoknak, hitetleneknek és akaratgyengéknek receptre kellene felírni, de az lenne a legjobb, ha 12 év felett mindenkinek kötelezővé tennék.
Tim Burton és Johnny Depp a címben jelzett személyek, de főleg legújabb közös filmjük, az Éjsötét árnyék, mely nemhogy megszorongatni nem tudta a Bosszúállókat, de még nyitását tekintve is átlagon alul teljesített.
Nos, nem Gothár Péter legendás filmje került a hazai mozis TOP 10-es lista élére, hanem az első két helyezett ugyanúgy szerepel (arányaiban persze lényegesen parányi formában), mint a tengerentúlon.
