Frappáns ötletből teljesen átlagos, kicsit hentelős kosztümös krimi sikeredett, mely leginkább 19. századi Fűrész-nyúlásnak tekinthető, igazi értelmes motivációk nélkül. Poe figurája is csupán halvány utánérzés, az író nevét viseli csupán, minden egyes utalás csak erőltetett fogásnak tűnik.
Cohen az eddigi lézer pontosságú, csípős humorát ismét jól használja, sőt talán sokkal kevésbé „öncélúan". Az elmúlt évek aktuálpolitikai kihallásai mellett természetesen továbbra is van millió altesti, politikailag inkorrekt poén, vidáman tombol rasszista, antifeminista, homofób, hímsoviniszta karakterének bőrében. Csak valahogy az egész hatásosabb… és őszintébb.
Burton megint egy zizzent mozit rakott össze a cimboráival, azonban hiányzik a filmből az igazi lelkesedés, ami pedig még fájdalmasabb, egy jól megírt forgatókönyv. Ezt az utóbbi hibát pedig korábban azért nem lehetett a rendező szemére vetni. Mindenesetre olcsó megoldásokkal dolgozik, így csak félmunkát végez, nincs elég lendület, merészség, vér a sikerhez.
Nagyon szerethető, kellemesen „érzelgős” mozi egy kicsit a megkésett felnőtté válásról, a barátságról, a test börtönéből való kiszakadásról. A szabadságnak számtalan formája van, amelyekből néhány szépen bomlik ki a szemünk előtt. Megéri rászánni az időt.
Agyatlan csimm-bumm mozi, mely azonban végig tartja lendületét, és a képi világ, vizuális megoldások segítségével elszórakoztat. Az egész film stílusát elnézve már lehet érezni, hogy közeledik a nyári popcorn-kasszasikerek csámcsogós-kólaszürcsölős szezonja.
Az óceán jéghideg, a szerelmesek szíve forró – a hajó meg süllyed. Cameron az Avatart megelőző legnagyobb dobása is a tragikus szerelmeket boncolgatja. Itt a colos, kék nő és földi férfi helyett egy magasan álló, kékvérű angol lány és egy mezei halandó, jenki lókötő írja újra a népek közti testi-lelki kapcsolatokat. Régi-új eposz, újracsomagolva. Kicsit zötyög az élesség, de a rendező profizmusa magával ragad.
Halovány másolata az eredeti korosztályos kultmozinak. Nyomokban tartalmazhat vicces részeket, de már oda az eredeti film suhancos varázsa. A korábbi epizódok rajongóinak, de szigorúan egyszeri nézésre.
Cronenberg jócskán elszámolta magát. Filmje több mint felszínes, miközben okoskodón értelemszerűnek vesz - s ezért ki is hagy - számtalan olyan életrajzi, szakirodalmi elemet, melyek ismerete nélkülözhetetlen a film megértéséhez. A három főszereplő viszonyrendszere túl zavaros, ahogy Jung és Freud megromló tanítvány és mester viszonyának lényege is feltáratlan marad. Miért "szakított" e két nagy elme? Keira Knightley pedig tökéletesn elhibázott választás, anorexiás, vinnyogó csontváza nem az a hisztérikus, traumatizált, de tehetséges női katalizátor, amire ennek a filmnek szüksége volt. Jelenetein a néző csak röhög, így a film menthetelenül kudarcra van ítélve. Pszichológia szakosoknak ajánlott, illetve azoknak, akik túl lusták a vonatkozó szakirodalom elolvasásához. Pedig mennyivel érdekesebbek azok a könyvek. Kár, hogy egy egykori zseni nem találja az önmaga által úttörőként kitaposott utat.
John Carter, a szabadságharcos megmutatja a marslakóknak, hogy milyen a déli virtus. Jön, lát, győz, és még a csajt is lenyúlja. Stanton pedig kollégájához, Brad Birdhöz (Mission Impossible: Fantom protokoll) hasonlóan emelt fővel masírozhat át az élőszereplős nagyjátékfilmek munkaerőpiacára.
Daldry jó úton halad, talán csak az arányokat illetően téved egy kicsit. Így filmje inkább fejlődéstörténet, egy fiúról 9/11 árnyékában, mint igazi feltáró alkotás. Bár talán sosem lehet igazán megragadni az ikertornyok életezreket követelő véres borzalmát, ahogy a holokausztról készült filmek sem képesek teljesen átadni milliók kiirtásának kimondhatatlan rémületét. Így csak a túlélők lelki sebei és a leszármazottak lelkében élő űr maradnak.
Scorsese a legjobb formáját futja. Mozivarázs ez a javából! A film szerelmeseinek, és azoknak is, akik csak egy kis csoda szemtanúi szeretnének lenni, miközben popcornt rágcsálnak. Bár ők vélhetően elfelejtenek majd rágni.
Makulátlan mozi a mozgókép művészetének sorsfordító időszakáról, s néhány emberi sorsról is. Felesleges mellébeszélés nélkül, sok szeretettel. Kimondhatatlanul jó.
Kellemes szórakozás az egész család számára. Egy apró kis „közjátékról”, mely akkora hullámokat vetett, hogy két ellenséges nagyhatalom is vállvetve küzdött. Nem csoda, ők is szerették a bálnákat.
Kellemes szórakozás az egész család számára. Egy apró kis „közjátékról”, mely akkora hullámokat vetett, hogy két ellenséges nagyhatalom is vállvetve küzdött. Nem csoda, ők is szerették a bálnákat.
Washington igazi király arc, vélhetően még egy unalmas fogkrémreklámból is fajsúlyos alakítást tudna kihozni, Reynolds pedig jól tud kisportolt felsőtesttel futkosni, miközben szomorúan néz. A film nem árul zsákbamacskát, nem több mint egy jól vászonra állított tucatthriller, így ha valaki két óra csimm-bummra akar beülni, nagyobb lelkiismeret-furdalás nélkül megteheti.
Curtis nem alkot formabontó életrajzi filmet, de könnyed, egyenes vonalú mozija elszórakoztat, emellett pedig a filmtörténet kedvelői rengeteg apró elemből csemegézhetnek. A korhangulat kiváló, a filmzene elsőrangú, és a rengeteg tehetséges színész kicsit visszarepít az időben.
Spielberg mester a megszokott, mesteri színvonalon dolgozott újfent. A Kapj el, ha tudsz, A terminál, vagy épp a München megkérdőjelezhető, felemás kilengései után újra a régi mesélőkedvvel, gyermeki lelkesedéssel szövi hősei útját, természetesen nem tagadva a sötét borzalmakat sem. A rendező a Schindler listája óta beengedte játékos világába az erőszakot, ám most úgy mesél háborúról, hogy méginkább az értékekre koncentrál, nem a pusztulásra.
Látványos, de alapvetően sok alapot, értelmet nélkülöző folytatás, mely a „nagyobb, hangosabb, túlzóbb” elv alapján azért elszórakoztat. Ám a végefőcím kezdetével a néző már rögvest azon gondolkodik, hogy mit is kéne vásárolnia, mennyire lesz hideg, illetve egyéb hétköznapi teendők kötik le, miközben el is felejti ezt a se füle, se farka popcornmozit.
Bizony csak szűk kör tudja majd maradéktalanul élvezni Sokurov munkáját, azonban vitathatatlan tény, hogy kreativitása, látványteremtő képessége megkerülhetetlen alkotóvá emelik. Tehát ha valaki érez magában elég erőt, hogy figyelmét fókuszálva kitartson a rendező mellett, ne habozzon. Emellett szakításokhoz is kiváló.
Kis családi tűzfészkek, avagy hogy látja Polanski belső mocskainkat. A friss, ütős párbeszédek mellett a négy zseniális művész teljesítménye okán is kihagyhatatlan.
Kommuna-érzés, a hatvanas évek szabadságérzete nélkül. Komor hangulatú, de lebilincselő mozi, mely egy új, szikrázó tehetséget tár a világ elé. Bye-bye, Olsen ikrek, helló, Elizabeth Olsen!
Már megint a franciák mutatják meg, hogy milyen egy stílusos komédia. Tökéletes választás hideg téli estékre, sőt még randifilmnek is elsőrangú lehet. Vagy csapatos baráti mozizásra. Vagy csak úgy.
Tom Crusie már megint izomból tolja az elpusztíthatatlan kémet, és örömmel tapasztalhatjuk, hogy még mindig jól áll neki. Így még a Kéjjel-nappal szégyenfoltját is lemossa magáról. Brad Bird pedig bebizonyítja, hogy van élet az animáción túl, így kíváncsian várjuk a következő élőszereplős szemcukorkát.
Szórakoztató, magas színvonalú animációs mozi, melynek kimondottan jól áll a 3D hatás. Családi mozi a manapság oly divatos, felnőtteket is sikerrel megszólító fajtából. Shrek már boldogan élvezi a nyugdíjat, Szamár is gyereket nevel, így valakinek dolgozni kellett az Álomgyárban.
Gallo jutalomjátékával megkoronázott mozi, mely a kevesebb több elve alapján igazi mozgóképes élménnyel szolgál, a nagybetűs, klasszikus Mozi élményét nyújtja.
Fontos témával foglalkozó film, mely a megfelelő kérdéseket teszi fel. Csupán megbicsaklik a forgatókönyv, és elszalasztja a lehetőséget, hogy kimagaslót alkosson. Ettől függetlenül a színészi alakítások elsőrangúak, ahogy a korrajz is erőteljes.
Tarsem Singh nem sűrűn készít filmeket, de akkor viszont nagyot dob. Kicsit átgyúrt görög mitológiája egyeseknek bosszantó lehet, viszont kevés rendező képes ilyen biztos kézzel egész világokat teremteni.
Eltalált, nagyon szerethető, Oscar-gyanús alkotás, mely a jól bevált, nagy ívű történetmesélést és a politikai állásfoglalást elegyíti intelligensen, mely a díjkiosztók közeledtével bombabiztos sikerrecept lehet.
Sofia Coppola már megint csúcsformában, s újfent arról a világról forgat, amelyet a legjobban ismer. Lebilincselő mozi a kulisszák mögül, avagy mindaz, ami nem kerül be az extrákba.
Tisztelettel elkészített feldolgozás, amely azonban képtelen megszabadulni az erős modorosságtól. Legyen az magyar filmes „manír”, vagy rosszul belőtt hangsúlyok, mindenesetre sokkal-sokkal többet ki lehetett volna hozni a dologból. Vagy netán más művet megfilmesíteni. Így csak a szép próbálkozás kategóriájába sorolható.
Átlagemberek problémái is lehetnek érdekesek, sőt tanulságosak. A csendes életek szakavatott festője, Mike Leigh már megint leveszi nézőit a lábukról. Nem randifilm, viszont kár lenne kihagyni.
Hiánypótló alkotás, mely megkísérli a thriller műfaját élvezetes formában meghonosítani. Megvannak a maga gyermekbetegségei, itt-ott eltolódnak hangsúlyok, azonban összességében minőségi szórakozást garantál. Más kérdés, hogy a történelmi tények, viszonyrendszerek tekintetében túlságosan megengedő, ám ez vélhetően a zsáner diktálta határvonalak számlájára írható. Legalábbis reméljük.
Tiszteletet érdemel a próbálkozás, és a térhatás terjesztése, azonban filmes szempontból ez az alkotás megannyi sebből vérzik. Emellett egy első filmnél még megbocsáthatóak lennének ezek a hibák, azonban harmadik filmnél már egyértelműen érződik, hogy az üzleti szempontok kegyetlenül háttérbe szorítják a szakmai, művészi igényességet.
Átadni, vagy nem átadni. Ez itt a kérdés. Kétszemélyes tojástánc a könyörtelen orosz télben. Irodalmi mélységű dráma egy kis szigeten, avagy a hírnök halála az okoskodás.
A spanyolokra mindig lehet számítani, ha az ember jó filmre vágyik. Lett légyen az bármilyen felkavaró, őrült, vagy épp szívbemarkoló. A srácok ott délen nagyon tudnak valamit.
Síppal, dobbal, nádi hegedűvel, ahogy a csövön kifér. Valahogy mégsem áll össze szerves egésszé. Kár, mert több geget, csavart ki lehetett volna hozni a dologból.
Ozon ismét újabb ujjgyakorlattal jelentkezik. A színvonal, a színészi gárda a megszokott, így alapvetően a hangsúlyok eltolódása, a hibátlanul megidézett miliő, vagy épp a röviden, de tűpontosan felvillantott jellemrajzok köthetik le a figyelmet. Hátra lehet dőlni, a rendező biztos kézzel vezényel.
Jó néha egy olyan filmet látni, mely a megszokott alapanyagokból, netán már ismert klisékből merítve is képes elszórakoztatni. Nem kell más, mint egy kis odafigyelés, szakmai alázat, jól kidolgozott vizuális effektusok – meg netán egy pszichológiai alapokat sem nélkülöző, épkézláb forgatókönyv.
A spanyol film messze földön elismert. Nem véletlenül. Talán van valami a tengerben, a vízben, a levegőben, vagy egyszerűen a nézőpontban, ahogy a világot szemlélik. Sokszor kissé betegesen, de mindig élvezettel.
Karcos, szókimondó mozi a háború értelmetlenségéről, és a csendes, pusztító hatásról, mellyel nemcsak az elesettek, de az élők mindennapjait is romba dönti. Mert a halál és az üresség bennük él tovább.
Michael Bay véglegesen szembeköpte munkásságának korai, hibátlanra csiszolt darabjait, és lényegében túlélte saját életművét. A szikla vagy épp a Bad Boys – Mire jók a rossz fiúk? adrenalin-löketei, az áradó macsóvirtus, vagy épp a lemenő naptól felhevített, tűzforró levegőben lassítva szálló katonai helikopterek, a John Woo-t majmoló lassított stukkerbalettek ott még újdonság erejével hatottak, a megalomániás direktor csillagos-sávos önimádata szórakoztató vizuális orgiát eredményezett. Azonban a bádogrobotos-sorozat minden egyes részével csak jobban süllyedünk a gagyi mocsarába, ahol már a konstans számítógépes törés-zúzás sem érdekfeszítő. Ráadásul Bay két dologhoz biztosan nem ért: a romantikához és a drámához. Viszont amikor itt ezeket erőlteti, a néző bizony epét hány. Persze az is igaz, hogy aki jegyet vált a filmre, az vélhetően tudja, hogy mi a maximum, amit elvárhat. Kár, anno még jó kis popcornakciók születtek. Bizony, talán nem kellett volna tengelyt akasztani a másik nagy akciómacsóval, Jerry Bruckheimer producer-mogullal.
Az elmúlt években egyértelmű lett, hogy J. J. Abrams szereti a sci-fi műfaját, abból is a kicsit múltidéző fajtát. A Cloverfield és a Star Trek-újraindítása erről tanúskodik. Most pedig, hogy példaképével, Steven Spielberggel egyesítik erőiket, igazi retromozit nézhetünk. Hiszen a Mester produceri szárnyai alatt azért a film jólesően megidézi az E. T. – A földönkívüli vagy épp a Harmadik típusú találkozások naiv varázsát. Mindamellett a nyolcvanas évek olyan örökbecsű alkotásai is eszünkbe juthatnak, mint az Állj mellém! vagy a Kincsvadázsok, melyek a gyermeki ártatlanság édes-bús elvesztéséről regélnek, s mely utóbbinak Spielberg a gyártásvezetője is volt. Persze a két alkotó egymást túllicitálva mesél bringás kertvárosi srácokról, Super 8-as kamerákról, amatőr kisjátékfilmekről, az űrlények és a mozi világa által megfertőzött kamaszlétről. Egyszóval egy nagy, közös életrajzi mozit látunk, sok popcorn közé rejtve. De ettől még bitang jó.
Kis tanoncból nagy varázsló. Egy gyerekfilmből a filmtörténet egyik legsikeresebb sorozata. Csóró tanárnőből milliárdos írófejedelem. Megannyi sikertörténet, varázslat és csillagpor, mely magával ragadott. Intsünk búcsút Harrynek – és kicsit talán a saját fiatalságunknak is.
Finnországból szeretettel, avagy fuss, Hanna, fuss. Joe Wright az új terepen is helytáll, bár ez természetes, hiszen ilyen színészgárdával nem veszíthet.
Látványos mozi némi zúzással, meg bosszúval, az ismerős fajtából. A párbeszédek előre benyöghetők, ahogy az események is kiszámíthatók. Mindazonáltal nyárköszöntő lazulásra megfelel.
Népmesei példázat modern tálalásban, a legkisebbik fiúról. Megannyi próbatétel, számtalan találkozás, a nagy utazás keretében. Elkelne még néhány ilyen ifjúsági mozi…
Pegg és Frost sosem vállalkozik lehetetlen feladatokra, de azokat mindig csont nélkül teljesíti. Kevesen vannak manapság, akik annyira ismerik az egyes műfaji kliséket és azok kifordítási lehetőségeit, mint ez a furcsa pár. A duó valós barátsága ráadásul jól működik a vásznon, az összeszokott csapat mindent visz. Ezúttal inkább fékezett habzással dolgoznak, de így is szerezhetnek két kellemes órát.
Kenneth Branagh nem lehet igazán büszke magára, mert azért több volt tőle elvárható, mint egy egyszer nézős popcornmozi. Színes, zajos, a nyár közeledtével bemelegítésnek jó lesz.
A szituáció több mint ismerős lehet Tarantino Kill Bill című mozijából, vagy épp a CSI: Helyszínelők nagysikerű epizódjából. Azonban Cortés nem hagy hőse és a néző számára kibúvót, nem lehet játszi könnyedséggel átbokszolni a deszkákat, s nincs kardcsörgetve érkező felmentőcsapat. A vonal túlvégén fel-felbukkanó emberek nem törik kezüket-lábukat, hogy felkutassák elásott honfitársuk. Cortés filmjéből az eddig sulykolt csillagos-sávos öntudat helyett a csontig hatoló, kiábrándult félelem – s néhol a nyelvöltögető, morbid humor – sugárzik. Ettől lesz egyszerre erőteljes thriller, és komoly, de ügyesen burkolt társadalomkritikai lábjegyzet is.
Francia fenegyerekek, aki megváltoztatták a világot. Egyszerű, sallangmentes munka, mely ismeretterjesztő és szórakoztató egyben. Talán nem ajánlható egyformán mindenkinek, azonban kár lenne kihagyni. Filmkritikusoknak, történészeknek, filmőrülteknek, vagy épp mindazoknak, akik szeretnek moziba járni. Sőt, azoknak is, akik nem.
Fájdalmasan kihagyott lehetőség ez az irodalmi adaptáció. Kudarca mindazonáltal igazolni látszik, hogy egyes irodalmi művek nehezen feldolgozhatók. Legalábbis megfelelő rendezői koncepció nélkül mindenképp…
Fliegauf kilépve a nemzetközi porondra képes felvenni a nagyokkal a versenyt. Persze ehhez még egynémely hazai „mellékízt” el kell hagynia, de nem kétséges, hogy ettől kezdve talán ő a következő, aki öregbítheti a hazai filmesek nevét, akár a tengerentúlon is.
Snyder megint szállítja a védjegyévé vált féktelen, időnként belassított akcióorgiát, azonban elsunnyogja a tényt, hogy a forgatókönyv csapnivaló, és a lagymatag drámát csupán a beékelt akciójelenetek viszik el a hátukon.
Nem randimozi, de kezdő búvároknak, neurotikus hegymászóknak és klausztrofóbiás, víziszonyos átlagnézőknek kimondottan ajánlott. Röpke borzongás, szaftos halálnemek és profi filmzene jár a jegy ellenében.
A western sokszor eltemetett műfaját megidéző mozi, mely intelligens humorával, sodró lendületével, szerethető figuráival kicsiket és nagyokat egyaránt elvarázsol.
(The Chronicles of Narnia: The Voyage of the Dawn Treader)
Vontatott, unalomig ismert klisékkel teletömött mozi, ami a rengeteg látványos effektussal felturbózott akciójelenet ellenére sem érint meg. Ennek ismeretében csak még markánsabbá válik a csalódás.
Szórakoztatóan látványos iparosmunka, azonban a széria kimagasló harmadik részének ismeretében inkább csak átvezető ujjgyakorlat, a vélhetően kirobbanóra hangszerelt finálé előtt.
Trier filmje nem a gyenge idegzetű és gyomrú nézőknek való. Azonban ha valaki elsöprő erejű színészi játékot és kompromisszummentes, zsigeri rendezői víziót akar látni, ne habozzon. Randifilmnek nem ajánlott…
Vidám, túláradó zenés útifilm Spanyolhonból. Kisebbségek nagy szívvel, avagy mennyi igaz barátot lehet szerezni, ha az ember veszettül püföl pár deszkát. Vagy valami ilyesmi. Kötelező darab. Röpke hangulatfokozó így tél felé.
(Flickan som lekte med elden / The Girl Who Played with Fire)
Habár új rendező ül a székben, sikerült a nyitó darab intelligens feszültségteremtését továbbvinni – viszont az elsöprő lendületét és az eredetiségét újrateremteni nem.
A testvérpár már megint átugrotta a lécet, ráadásul friss, jó humorú mozival, amibe azért kellő adag gonoszság is vegyült – miközben vélhetően mindent a nosztalgikus, elnéző szeretet mozgat.
Mesterien megmunkált darab, igazi érzésekkel, tapintható feszültséggel és maradandó karakterekkel. Ha nem így kell filmtörténeti klasszikust gyártani, akkor sehogy.
Az író-rendező-főszereplő Dolan második cannes-i dobása tovább erősítheti a róla kialakult képet. Tökéletesen látja a szerelembe esés és az abban való elmélyülés minden buktatóját. Jól építi fel a helyzeteket, mely a bizarr páros mind megszállottabb hódítási kísérleteire épülnek. Emellett azonban képes arra is, hogy gazdagon átszője utalásokkal a művészetekre. Így kerül főhajtás Jean Cocteau művészete előtt, idéződik meg lágyan Michelangelo Dávidja, vagy épp a Jules és Jim. Éles megfigyelései fiatal kora ellenére mély élettapasztalatról tesznek tanúbizonyságot.
Elnézegethető, kellemes látványfilm, de a forgatókönyv sikítanivalóan lapos, a sztori sablonos. 90 percben is megfelelő lett volna, és még maradt volna idő enni egy tál jó pastát.
Sly bácsi már megint nagyon odatette! Öreg akcióhős nem vénember, avagy a vidám hentelés bűnös élvezete, ahogy a csövön kifér. Ember legyen a talpán, aki összeszámolja a hullákat. Nem kimondott randifilm, de legalább a kiscsajok majd nem dumálnak és nevetgélnek bele a nagylöttyös hímáhítatba.
Yusuf történetével a rendező nem hibázik, sikerül egy olyan egyetemes mozit alkotnia, mely bármely korosztály számára maradandó, sallangoktól mentes élménnyel szolgál.
Vállalását tökéletesen teljesítő mozi, mely hozott alapanyagból dolgozik, ám Snyder erőssége úgyis a részletek és a látványvilág kidolgozásában rejlik. Néhol egy picit talán húzós az akció vagy a komor képi világ egy gyermekfilmhez képest, de végül is This is Ga Húl !!!!!!!!
Oliver Stone lázadó énje már nyugdíjba ment, maradt helyette a biztonsági játékos. Kár, mert Gekko figurája még rejthetett volna magában kiaknázatlan lehetőségeket.
Szellemíró No. 2. Ha az irodalomtörténet egyik zseniális, ám szétszórt írójának kell szállítani a legendás részleteket, ki tudja elválasztani ezután a két tehetséget egymástól?
Ha a szörnyek földjére merészkedsz, ne csodálkozz, ha szembe találod magad eggyel. Míg Mary Shelley idejében a szörnyet teremtő orvos története csupán túlhevült fikció volt, mára a tudomány rohamos fejlődésével bizony karnyújtásnyira lévő valós dilemma. Natali a vér költője, aki legtöbbször a kísérlet alanyának helyzetét boncolgatja a végsőkig. A Kocka mészárolós labirintus-csapdájában az emberek játszották a patkányok szerepét, számtalan reakciót felvonultatva. A Hibrid három főszereplője is górcső alatt vergődik. A gyönyörű, szárnyas kiméra, vagyis egy tini lány lelki világával megáldott teremtmény érzelmi bizonytalansága teremt alapot a női rivalizáláshoz, mely tökéletes tükörképe az eredeti, férfiak dominálta alapműnek. A lombikbébi álma az életről... A Frankenstein-mítosz örök morális dilemmáját helyezi a modern génsebészet naprakész taburendszerébe.
A játék rajongói vélhetően ezt is szeretni fogják, hiszen egyértelműen nekik készült. Azonban a többiek sűrű és mély ásítások közepette süppednek majd a székbe. Akkor meg minek…
Megvannak a hibái, a filmhossz és a vitathatatlan, fecsegő szentimentalizmus elriaszthat, azonban a pontszám ellenére is képtelenség nem kedvelni ezt a filmet.
Dormael olyan, mint az egyszeri okos lány. Hoz ajándékot, meg nem is. Sajnos nem áll össze eléggé az anyag, s míg igazi szemcukorka, a filozofikus máz hamisan csillog.
Zac Efron könnyes, kék tányérszemei még biztos elvarázsolják a tiniket, de ő érezhetően már a karrierje következő szakaszára koncentrál. Felnőttebb szerepek, több bizonyítási lehetőség, kevesebb gagyi. Persze odáig még hosszú út vezet, hogy Christopher Nolan szerepet kínáljon...
Bizony, Nicolas Cage a zseniális Ha/ver után sajnos megint olcsó iparosmunkában melózik. Egyetlen biztos pont van a filmben: Cage évről-évre egyre hosszabb és dúsabb parókája.
Tim Burton és Johnny Depp a címben jelzett személyek, de főleg legújabb közös filmjük, az Éjsötét árnyék, mely nemhogy megszorongatni nem tudta a Bosszúállókat, de még nyitását tekintve is átlagon alul teljesített.
Nos, nem Gothár Péter legendás filmje került a hazai mozis TOP 10-es lista élére, hanem az első két helyezett ugyanúgy szerepel (arányaiban persze lényegesen parányi formában), mint a tengerentúlon.
