A filmmel nem lenne probléma, de ez tipikusan az az eset, amikor egy jó rendező és sok remek színész egy olyan témára pocsékolja a tehetségét, ami lerágott csont, ráadásul a mai világban már-már idegesítő is...
Jason Statham egy nagyon profi csöves, aki igen morcosan néz végig. Anno a Tökéletes célpont volt hasonló, de az tökéletes magyarázat is arra, hogy nem kell egy férfi képességeire mindig válaszokat adni...
Ha kicsit kevésbé akar meghökkentő és fordulatos lenni, és vállalja, hogy egy ilyen jellegű film nem feltétlenül attól lesz jó, mert csavaros, akkor talán még jó is lehetett volna...
Idősebben más szemmel néz az ember egy ilyen mesét, de még ma is megállja a helyét. Sőt! Egyébként most látom, hogy bizony már akkor is bőven rejtettek el poénokat a felnőttek számára is...
Értékelésem a filmre vonatkozik, mert azzal még mindig nincs bajom. A 3D teljesen rendben van, csak éppen felesleges. Hisz még sosem hallottam senkitől semmilyen filmre, hogy „jó, jó, de nagyon hiányzott a 3D...”
Megfelelő technika van, ezt látjuk, a színészeket is lehet jobban, lazábbra instruálni, hát akkor meg mi ez? Könyörgöm, találjunk már egy normális forgatókönyvet!
Kicsit olyan érzés, mint amikor egy fogalmazásnál, arra a kérdésre, hogy mi a bátorság, valaki ráfirkantja a papírra, hogy: „Ez”, majd beadja. Csak a probléma az, hogy ha arra kíváncsi a tanár, miként fogalmazok, akkor ez vajmi kevés…
Az sokat elárul, hogy az egyetlen dolog, ami érdekelt ezzel a filmmel kapcsolatban, az az, hogy ki fogja átvenni Al Pacino stafétabotját a megboldogult Végvári Tamástól (Reviczky Gábor, aki egész jól nyomja). Érdekes amúgy, hogy a moziban egy másodperc erejéig feltűnő A sebhelyesarcú-jelenetben a klasszikus végváris szinkront tették be. Igen, nagyjából ennyi értékelhető momentum maradt meg a filmről…
Pont, mint az első két rész, szóval csak kortól függ a megítélés. Ám mielőtt erre visszük el a gyereket, jusson eszünkbe, hogy ennél sokkal színvonalasabb mesék is akadnak…
Tapasztalatból tudom, hogy tök felesleges a kisebb gyerekeket elrángatni balettelőadásokra. 3D-s moziba azonban annál inkább. Egy ilyennek ez a film is bőven jó.
Ahogyan a játékidő halad előre, úgy csökken exponenciálisan az érdeklődésünk is. Pedig ígéretes volt a kezdés, de hát magasabbról könnyebb nagyot esni…
Végre egy hű feldolgozás, brutálisan jó animációval, csöppet lassú történetvezetéssel, de összességében egy remek film a végeredmény. Várjuk a folytatást…
Én komolyan megpróbáltam utálni, de ha egyszer jól elvoltam rajta… Nem filmtörténeti mérföldkő, de ahogy azt már sokszor írtam, ilyen is kell néha. Ha pedig megnéztük, mindenki berakhatja a lejátszóba a korának megfelelő feldolgozást.
Ha a történet nem is, de a hangulat fontos számodra, akkor a Colombiana minden bizonnyal a te filmed. Ha viszont nem tudod megbocsátani a forgatókönyvön tátongó lyukakat, válassz mást…
Ha úgy tetszik, akkor az amerikai Igazából szerelem. Egy nagyon jól összerakott dráma, a megfelelő mennyiségű humorral, így tudunk nevetni rajta bőven, de érezzük a komolyságát is…
Tipikus példa ez a film arra, hogy amikor a klasszikus western tökös hőseivel kerül szembe valaki, legyen az gonosz földesúr, indiánok, banditák, vagy akár űrlények, legyenek akármekkora túlerőben, úgyis veszíteni fognak. A Cowboyok és űrlényekben ezt még el is hisszük. Olyannyira beszippant a film, hogy a kezdeti ”nem várok sokat ettől” hozzáállást a moziteremből kifele sétálva felváltja az, hogy ”végre nem a huszadik században jöttek csak a dögök”…
Rég nem láttunk már olyan igazi, fanyar humorú, de ugyanakkor tökösen ijesztő horrort, ahol egy percre sem ül le a cselekmény, és a karakterek is kedvelhetőek. Nagyon kellemes csalódás…
Nem sikerült hozni a műfajban legjobb Tapló télapó szintjét, így marad egy középszerű vígjáték, amit egyszer simán végig lehet nézni, de aztán többször sem…
Eredettörténet ez a javából, elejétől a végéig, de szerencsére ötletesen megcsinálva, szerethető karakterekkel. Csak az amúgy egész jó szinkront ne szúrták volna el a roppant idegesítő és felesleges magyarított akcentusokkal…
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy maradéktalanul meg voltam elégedve az új kalanddal, de a sok áthallás és negatívum ellenére még mindig Micimackó az egyik legszerethetőbb mesefigura, és elég sok modern animációs filmet verne, ha az ötéves unokaöcsémet kellene moziba vinnem.
Az ember nehezen veszi tudomásul, hogy egy hőn szeretett filmje második folytatását is elbaltázták. Megpróbálja szeretni, de sajnos ez már nem megy olyan könnyen…
A pontozás magában foglalja az egyébként tényleg jó filmet, és az előző X-Menekkel szembemenő folytonossági hibákat. Ha úgy tetszik, akkor vagy úgy ülünk be rá, mint egy előzmény-folytatás, ahol a nem túl lényeges dolgokat átírták, vagy úgy, mint egy egész jó kis rebootra, ahol tonnaszám jönnek az utalások az elődökre…
Egy mérhetetlenül sablonos film, mérhetetlenül idegesítő színészekkel és színésznőkkel. Az még hagyján, hogy a ”szerelem nevében” kvázi a patkányságot próbálják igazolni, ám a valós, és átérezhető emberi motivációkat is sikerül lerombolni…
Egy remekbeszabott mozi, a legapróbb szokásos klisék nélkülözésével, csavaros történetvezetéssel, és jól eltalált színészekkel. A felénél ugyan visszavesz a film, de a megelőlegezett bizalom kamatostul visszajön…
Olyan érzés az új Halálos iramban rész, mint amikor a kisgyerekként már nem csak ütköztettük kisautóinkat, hanem sztorit találtunk ki, és úgy tologattuk őket. Kamasz lett a franchise, immár nem csak az agyatlan, de látványos autósüldözések közé tettek néhány történetszálat, hanem tudatosan felépített, jó hangulatú rabló-pandúr vázba oltották a pont jó mennyiségű akciót…
A Thor egy tök egyszerű akciódús képregény mozi. Igaz, sokkal-sokkal többet vártam az angol rendezőtől, de nem csapjuk le a színötös csemeténket, ha egy nap négyes alával állít haza, az is rendben van. Ettől függetlenül is, a film tényleg a legsablonosabb forgatókönyvre épül, ám a vége mindenért kérpótol…
Az angol poén gyáros duó ezúttal Amerikában kolbászol, egy Ufóval az oldalukon. Nehezen indul a film, de aztán eltalálják a ritmus, és elindulnak a kellemes poénok, ezernyi filmes utalással. Más a jelleg, mint a korábbi munkák, mégis egy jó kis darabot hoztak össze…
Jó színészekkel bebástyázott mozi, ami a díjak ellenére is bűn rossz. Nem azért, mert nem átérezhető, vagy nincs jól megcsinálva, egyszerűen csak valami eszméletlenül érdektelen…
A cselekmény egyszerű, ami nem lenne baj, ha nem több mint két órát venne el az életünkből. Ettől függetlenül még pont az élvezhető kategóriába tartozik…
Élvezhető, de helyenként rendkívül idegesítő momentumokkal megáldott mozi. Érdemes megnézni egyszer, vagy akár be is lehet rúgni helyette, a végeredmény nagyjából ugyanaz.
Ha nincs pénze az embernek, akkor csináljon olyan filmet, amihez elég egy színész és egy helyszín. Ha ez nézhetőre, illetve jóra sikerül, az az igazi rendezői bravúr.
Vannak olyan filmek, amik kisebb döccenőkkel ugyan, de abszolút megállják a helyüket. A Forráskód is ilyen, de nagyon el kell találni, mennyit agyal rajta az ember. A túl kevés nem jó, de a túl sok sem...
Olyan tipikus „semmilyen” film egy családról meg egy „betolakodóról”. És azon is elgondolkozhatunk, hogy miért kellene normális férfikép is a gyerekeknek...
Nem sikerült összehozni az Elrabolva jelképes második részét, ennek ellenére a labda még begurul a kapuba. Egy laza akció-thriller, annak jó, de semmi több...
Na ez az a film, ami 15 év után is ugyanolyan, mint az elődei. Se nem jobb, se nem rosszabb, bár érezhetően itt még az írókban se körvonalazódott, hogy ki is legyen a gyilkos egészen a forgatókönyv írásának utolsó napjáig, de ez legyen a legkisebb bajunk. Aki szereti a Sikoly filmeket, annak kötelező, de aki már az előzőket is utálta az válasszon inkább mást...
A Con Air – A fegyencjárat után jövőre újra Nicolas Cage-dzsel forgat a rendező. Reménykedjünk benne, hogy ez mindkettejük számára valamiféle visszatérés lehet.
Az ember igyekszik letornászni az elvárásait egy látványos popcorn mozira, mely már eleve nem akar mást mutatni, mint ami: Dögös egyetemista-korú csajok, hogy meneküljenek a csúnya valóságból, egy elképzelt álomvilágban lenge cuccokban pisztolyt, puskát, kardot ragadnak, hogy aztán a végén kiutat találjanak a gyogyóból. A történet ennyi, és ilyen szintre is lövik be, ami nem baj, hisz néha jó kikapcsolni az agyunkat, és direkt túlzásba vitt, de profin megcsinált akciót bambulni. Ám a jó zene, a halovány történet, és a kellemes harisnyás csajok akciója sajnos csak a film közepéig megy, utána kicsit megtörik a lendület. Ettől függetlenül nem mondom, hogy kifejezetten rossz mozi, de a rendező eddig szinte csak jobbakat tett le az asztalra...
A Farrelly tesók nem mennek messze a kaptafától, bár érezhetően kicsit bölcsebben állnak már a témához. A tempó lassabb, de a poénok néhol gyomrost adnak, és szerencsére a főszereplőket sem alázzák teljesen lúzerré. Ellenben hölgyeknek erős kritika lehet: Ha nincs szex otthon miért is csodálkozunk, hogy kedves házastársunk más nők idomain legeltetik szemüket?
Én szoktam mindig mondani, hogy van, amikor egyszerűen nem kell bonyolítani a sztorit. A rángatózó kamerákkal sincs bajom addig a határig, amíg látjuk, mi is történik pontosan. Itt sajnos mindkét dologgal messze túlmentek a határon…
És feltámadt az igazi western hangulat! A Karib-tenger kalózai trilógia rendezője is ráállt az animációs filmek útjára, és szerencsére bőven kiaknázza a lehetőségeket. Ezzel együtt ez bizony nem egy gyerekfilm…
Darren Aronofsky nagyon nem tud mellé lőni. A Fekete hattyú is tökéletesen beillik eddigi munkái közé, Portman meg megmutatja, hogy bizony tud ő, ha arról van szó…
Megtalálható benne sok dolog, amit egy Adam Sandler-filmtől elvárunk: vicces mellékszereplők, két dögös csaj. Természetesen a szánkba rágják, hogy Sandler zsidó, és megkapjuk a kötelező meleg karaktert is...
Könnyed horror a komolyan vehetetlen, viszont felettébb szórakoztató fajtából, remek 3D-vel, durván kemény Nicolas Cage-dzsel, és még keményebb magyar hangjával, Józsa Imrével.
Hiába állunk úgy fel, hogy „csak tudnám, erre minek jöttem el”, néhány röhögös pillanat akad, és bár nem jó film, hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyszer nem lehet kellemesen végignézni...
Volt régen az a mondás, hogy „Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, mikor melletted ül, és tudod, hogy sosem lehet a tiéd.” Ma már ez úgy van, hogy meg is kaphatod, mégsem lesz a tiéd. Ez a film főleg azoknak az embereknek fog tetszeni, akik voltak az utóbbi szituációban...
Eszméletlen jó kivitelezése ez a film egy sótlan forgatókönyvnek, remek színészekkel, melynek a legeslegnagyobb erényét azok a jelenetek jelentik, ahol senki nem szólal meg, de precíz játékuk jobban üt, mint ha a szánkba rágnák.
Annyira mindenképpen elég volt ez a film, hogy ha csodákat nem is várunk a főszereplő legújabb munkájától, már nem úgy fogunk beülni rá, mint akinek a fogát húznák...
Régebben Még Schwarzenegger meg Stallone ment neki egyenesen annak, akinek kellet, mindenfajta forgatókönyírói bravúr nélkül. Tökösen átverekedték/gyilkolták magukat annak rendje és módja szerint a történeten, mellé még a hót egyszerű szituációk közepette több dimenzióval ruházták fel a karaktereiket. Ez a film az imádott nyolcvanas évekbeli klasszikusokat nemcsak hogy idézi, de annál tovább ment: Beemelte azok hangulatát és stílusát a jelenkorba...
Hátránnyal indult, hisz ahogy a régi mondás tartja, „sz*rból nem lehet várat építeni”. Ezért meg sem lett kísérelve a dolog. Aki meg beül a filmre, tudja mire számíthat...
Annyira fáj, amikor az ember lát egy alapvetően jó kis filmet, ami apróságokkal van elrontva. Körülbelül olyan érzés, mint amikor fél pont hiányozna a ketteshez...
Közepes film jó érzékkel arról, hogy hiába van meg mindenünk, ha pont az az egy nincs meg, ami a listánk élén áll. Kár, hogy rosszul lőtték be a korosztályt...
A trilógiává bővítés sikeres, bár ez már nem ugyanaz a jelleg, amit megszokhattunk. A legfájóbb pont, hogy pont emiatt nem fognak sokan értékelni egy-egy zseniális mozzanatot.
Ideje lenne már, hogy valami frisset, valami mást rendezzen már a Csinibaba rendezője. Érezhetően nem égett még ki, megvan benne az a valami, csak valahogy elő kéne hozni...
Mit lehet egy olyan filmről mondani, ami direkt akar gagyiszerűen egyszerű lenni? A régi idők agypihentető mozija ez, modernebb stílusban, ahol senki sem veszi komolyan magát. Csupán a vágóasztalon kellett volna még faragni a játékidőből...
Majdhogynem egy az egyben az előző két rész hangulatát és történetvezetését kapjuk meg. Van, akinek ez tetszik, van, akinek meg nem. Ezzel együtt a két film miatti időhúzás már most érződik...
Az első fél óra "gyermekbetegségei" után az összes kételyt eloszlatták bennünk az alkotók, és bebizonyították, hogy Disneyéknél még mindig tudják mi merre hány méter...
Ahogy az életben, úgy a filmvásznakon is elvétve találni már csak igazi férfiakat, akik ha másért nem is, a saját elveikért és egymásért még kiálltak. Él mindenki a kényelmes életében, de amikor jön az igazi nagy balhé, akkor kíváncsi lennék mire mennénk a politikailag korrekt, antialkoholista, bagógyűlölő jótét lélek akciósztárjainkkal, akik manapság megfordulnak. Félreértés ne essék, őket is szeretjük, de valljuk be, hiányoznak azok a régivágású, egyszerű tökös filmek. Köszönjük Sly papa…
Az argentinok megmutatták, ők sem tegnap kezdték. Érdekfeszítő, kétszálú történet, mely csak nagyon ritkán ül le picit, de szinte csak azért, hogy a néző is pihenhessen…
Egy ”szimpla” karriertörténet arról, hogy ha valaki ki tudna törni a középszerűségből, mindig akad, aki visszahúzza. Ha ennek ellenére mégis kitör, egyedül marad…
Tudjuk mire megy ki. Tudjuk a végét. Mégis, a főszereplő és a fiát alakító kissrác csal néhány mosolyt az arcunkra, még akkor is, ha az élmény csak egy kis medence valahol a Balaton közelében…
Nagyon jó látni végre egy olyan főhőst, aki nem húzza be fülét-farkát a támadásokra, annak ellenére, hogy nem népszerű. Remek történet arról, hogyan kellene megtalálni a mai generációknak az egyensúlyt aközött, hogy bizony van, amihez rohadtul semmi közünk, és bizony, ha ribancként viselkedünk, akkor ne csodálkozzunk, ha annak néznek…
Hiába a kiszámítható történet, a karakterek és a kivitelezés olyannyira berántja a nézőt, hogy a másfél óra szórakozás adott. A 3D pedig szemet gyönyörködtető…
Hiába a precíznek látszó háló, ami összefűzii a hét filmet, érezhetően ez nem egy egyszerre átgondolt egész, inkább félig-meddig logkusan átgondolt hozzátoldozgatás. Gyakorlatilag egy az egyben ugyanazt a sémát veszik végig velünk, mint az utolsó néhány fűrészben. Akinek a korábbiak tetszettek, nyugodtan próbálkozzon ezzel is…
Az a fajta remake, ami ugyan kiküszöböli az eredeti változat gyermekbetegségeit, melyek felnőtt fejjel jelentkeznek. Ez is jó, az is jó, csak nem ugyanannak…
Teljesen élvezhető akció-krimit hoztak nekünk össze, mely nem tökéletes, és láthattunk már ilyet, de olyan újra és újra előkerülő a témája, mely hiányozna, ha huzamosabb ideig elmaradna.
Bizonyos filmekkel hajlamosabb az ember elnézőbb lenni. Bevallom, én most hasonlóképpen vagyok, mert ugyan valljuk be, ez nem lett egy túl jó film, ám egyszerűen nem tudom utálni…
Az eszméletlen látványvilágot némileg lerontja a néha zavaróan egyszerű középszer. A karakterek készen jönnek csomagban, jellemfejlődés sehol. Zack Snyder maradjon a kaptafánál, mert ez így érezhetően csak egy gyerekszintre lebutított véres akcióorgia…
A rendező hajdani zsenialitását már érezhetően felváltotta a kényelmes iparos életmód, ám a Tőzsdecápák második etapja talán még jobban sikerült, mint annak idején az első.
Remek sztori arról, hogy úgy éld az életed, hogy csak a saját magadnak kelljen megfelelned, és mindegy, hogy jó vagy rossz döntést hozol az életben, ha később együtt tudsz azzal élni…
Egyszer mindenképpen érdemes megnézni, nyár végi drámának éppen kellemes – pláne egy megfelelő partnerrel – ám csodákat ne várjunk tőle. Érdekes próbálkozás, ami a kudarctól elég messze áll, de a jótól is. Egy erős közepes. Várjuk a következő vizsgán…
Nimród rendkívül ügyesen újítja meg a franchise-t úgy, hogy közben szorosan az első rész nyomvonalán halad. Az átemelések frappánsak, a karakterek kidolgozottak, de nem bonyolultak. Így kell ezt…
Egyszerű film ez, ami meg sem kísérli megváltani a világot. Viszont röpke két órára kellemes szórakozást nyújt a nézőnek. Van, amikor ennél több nem is kell...
Bár nem sikerült a céltábla közepébe lőni, mégis kellemes nyáresti szórakozásnak bizonyul az ártatlanul körözött katonák sztorija. A karakterek nagyjából hozzák a régi lazaságot, de számítsunk rá, hogy EZ a csapat, már nem AZ a csapat...
A sötét lovag rendezője hihetetlen precizitással összerakott, művészfilmeket megszégyenítő ”okosfilmet” tett le az asztalra, mely nem csak elgondolkodtató, de eszméletlenül látványos is…
Tim Burton és Johnny Depp a címben jelzett személyek, de főleg legújabb közös filmjük, az Éjsötét árnyék, mely nemhogy megszorongatni nem tudta a Bosszúállókat, de még nyitását tekintve is átlagon alul teljesített.
Nos, nem Gothár Péter legendás filmje került a hazai mozis TOP 10-es lista élére, hanem az első két helyezett ugyanúgy szerepel (arányaiban persze lényegesen parányi formában), mint a tengerentúlon.
